Békés Megyei Népújság, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-30 / 100. szám
o 1979. április 30-, hétfő KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Az „a” és hátországa Jegyzetek a XXL Alföldi Tárlatról tér és a kisugárzó hatás ritka kézfogásának lehetünk tanúi. A kiállítás műfajilag is sokszínű, s jellemző a kifejezésmód gazdagsága. Az eddigieknél bőségesebb grafikai anyag minden bizonnyal az ifjú, de máris sikeres művésztelep jótékony hatásának következménye. A zömében értékes festményeket szerényebb szoborkollekció és néhány kerámia, textil teljesíti ki. A hagyományos alföldi festészet posztimpresszionista és realista továbbél tetése éppúgy lényege a kiállításnak, mint a szigorúbb szerkezetességre, a síkokkal való komponálásra, a felületek érzékeny kezelésére vagy a summázó megoldásokra való törekvés. Ezeknél mégis sokkalta fontosabbnak és izgalmasabbnak érzem azokat a tartalmi szándékokat, differenciáltan jelentkező, elkötelezett gondolati-érzelmi töltésű kísérleteket, a hűség és megújítás izzásából sarjadó műveket, a korszerű vizuális nyelv ábécéjének kimunkálásáért elindított törekvéseket, a népművészet szellemének és elemeinek- motívumainak újszerű fel- használásáért végzett munkákat, melyek nem egy-egy alkotó elszigetelt, elefántcsonttoronyban kimódolt műve, hanem határozottan és hangsúlyozottan együttgon- dolkodó-cselekvő alkotóművészek szövetségének terméke. ■— Három ilyen út jelzőkövei és szellemi KRESZ-táblái határozottan fölismerhetők. Legfeltűnőbb a geometrikus síkok, tiszta színek, a vonal, a folt alapmotívumaiból vizuális rendszert építő, új szemléletet formáló törekvés. Az egyensúly, a ritmus, a kompozíciós rímelés, a felületi dekorativitás ennek a racionalitásra törekvő alkotó módszernek a lényege, melynek óriási lehetőségei egy tágabb közegben, a környezetkultúra területein kecsegtetnek nagy ígérettel. A csoport legismertebb alkotója, s egyben vezéregyénisége Fajó János. Művészetének tisztasága, határozottsága, kíméletlen szigora ma még tán a kelleténél jobban rezonál társaiban, de a csoport — a rendezés is hangsúlyozza a közösség jelleget — egységes nyelvezetéhez, szándékaik tisztázottságához nem férhet kétség. Gubis Mihály térhálórendszerei, Ignácz Rózsa egymásba kapaszkodó sötét formái, Lonovics László több lépcsős vizuális kapcsolatai, Oroján István síkés térkonstrukciói és Trombitás Tamás kevésbé letisztult kompozíciói új színeket és lehetőségeket hoztak a képzőművészet békési otthonába. A másik karakteres csoport tagjai a szociológia valóságközeli precizitását, a reprezentatív mintavétel tipizáló értékeit, az általános érvényű lényegkeresést ötvözik az itt-ott már hipernatu- ralista kifejezésmód hol a monotonitásig visszafogott, hol mellbevágóan pompázatos színvilágával, a száraz precizitást a különleges nézőpontok és groteszk fűszerezés lehetőségeivel. Marosvári György grafikáin hol egy kollégiumi folyosó szánalmas falrészletét metszi ki mai valóságunkból a tizenévesek és a pedagógia érzelmi sivárságára figyelmeztetve, hol környezetünk giccsei- nek arzenáljával apellál konzervált szemléletünk lépésváltás-kényszerére. Festményein a tükröződések, a különleges nézőpontok, a valóság szemléletének szokatlan lehetőségeit villantja föl a dekorativ színek pompájával. Szakáll Ágnes viszont éppen két festményével erősíti a szociologikus ábrázolás valóságközeli és nagyon mai problematikáját — s érvényesíti mindezt tehetségének bélyegével. Az albérleti szoba sivársága, az emberélet átmeneti helyiségének motívumai a kiszolgáltatottságot és idegenséget sugallják. A jellemző elemek is — falra ragasztott márkás cigarettásdobozok és színes lapkivágások — az elvágyódás nosztalgiái a véglegességnek tűnő kiszolgáltatottságból. Az Itt a jó idő című festmény rozzant asztalán egymás mellé zsúfolt cserepes virágok a gang fakó napsütésében megsejtetik a melegségre vágyó idős embereket is. Balogh Gyulánál legerőteljesebbek a groteszk felhangok. Különösen a Jó ha van a háznál című ceruzarajzának gúzsba kötő zsúfoltsága, növényi vegetációja, egy élet felgyűlt lomjai, kacatjai között az esettségében is mosolygósbüszke figura — életforma torz fintora. Festményei fekete-fehér filmkockák egy dokumentumfilmből — a mai kispolgárság környezetének tárgyait merevíti ki —, mely egy életvitelt kritizál. Székelyhídi Attila elsősorban grafikáival kötődik hozzájuk, két olaj portréjának legfeljebb a megfestett „hengerelt falával”. Az arcképek — némi szalays utánérzésekkel —, a lírai realizmus példái. A sokszínű mai realizmuspaletta öntörvényű kísérletei ezek, melyek képileg is megfogalmazzák dokumentalista-szo- ciológikus érdeklődésünket, fölteszik a kérdőívek kérdéseit, s beírják helyettünk a válaszokat. Nekünk csak a rádöbbenés marad. Ez sem kevés. A múlt század közepe óta szinte minden műfajban programlehetőség a népművészeti formakultúra és szellemi hagyomány összeszik- ráztatása a kor valóságának társadalmi-emberi kérdéseivel. Ennek a bartóki szintézisnek képzőművészeti kiteljesítése ugyan még várat magára, de mind több alkotó vállalja ezt a nehézséget, a birtokba vételért és új hang- szerelésért vívott küzdelmet. Schéner Mihály jutott el talán legmesszebbre ebben a szintéziskeresésben. Festményein részint úgy éri tetten az évszázados, kristálytiszta művészet szellemiségét, hogy a régi parasztfaragások és ősi geometrikák sík-dekoratív rendjét fogalmazza újjá, részint úgy, hogy mesévé lendül fantáziája, Háry és Napóleon csatáját ebből a nagyon is valóságközeli szemszögből teljesíti csodává. Ezüst György az alföldi hagyományok új belső birtokbavételére törekszik, a népmeséi hűség és hódolat szüli az Egy nap változásai című képét Czinke Ferenc bevallottan is, grafikáinak címeiben is Kötődik Bartók szelleméhez. Takács Győző az anyagszerűség és a technika törvényeinek kötései között teremti korongolt terrakotta jeleit, melyek valóban tiszta forrásból táplálkoznak, s méltók „Valaki emlékére”. Ide köthető még Szilágyi Imre három böszörményi montázsa, ahol a folk- lorisztikus elemekből teremt új rendet. Természetesen nem mindenki sorolható csoportba, nem köthető áramlatokhoz. Lóránt János homokszínű felületeit, ezeket a kozmikus csöndeket megtöri egy-egy figura felkiáltójele, egy kiáltás jajszava. Kiss György belső erők küzdelmeit vetíti elénk. Lelkének vulkánjai, földrengései húzódnak meg az örvénylő, kavargó, fröcs- esentett színek domborzata alatt. Valós indíttatású szín- kavalkádjaiban föllobbannak az érzelmek, fölizzik életünk. Szobrai közül a nagyszerű portré jellemteremtő erejéről is tanúskodik. Ehhez a lelki folyamatokat kivetítő vonulathoz kapcsolható Fü- löp Ilona Belső történések című grafikai sorozata, s Gaburek Károly izzó festményén is több a belső indulat, mint a valóság konkrétuma. Koszta Rozália most is kemény és erős kontúrok közé szorítja sík felületeit, Fülöp Erzsébet tovább írja-rajzolja tenyérnyi világának parasztiniciáléit, Fodor József a természet és ember kapcsolatára talál, Tóth Ernő valóságos és jelképes bogarakat helyez művészetének nagyítója alá, Kéri László színfoltjai között formát nyer az ember, Orvos András a virágok kinagyított képét osztja dekoratív felületekké. Pataki Ferenc csodálatosan szép faktúrái renddé szerveződnek, Gácsi Mihály linómetszetein aggódó jövőképe jeMarosvári György: Emlék-konzerv Apáti Miklós Egy mondat a munkáról Kitakarózunk, betakarózunk, beszélünk össze-vissza arról, hogy mi a munka, egy szóval takarózunk, azt hisszük, ez lesz a megoldás, és nem az ágy, és nem a füst, és nem a pára (milyen jók lennének páriáknak), de hát egy szóval takarózunk, azt mondjuk: munka — és nem gondolunk se a szögre, se a kalapácsra, de még a mozdulatra se, holott az a mozdulat volna a munka, míg fölharsog a fában a fém, a deszkában a szög, és nem lehet kimondani ezt a harsogást, nem lehet kimondani, hogy az érzelem is munka, hogy ugyanúgy el kell végezni életünket, ahogy a dolgunk, csak nehogy kiderüljön, hogy ama léha bárányfelhőnyáj is bebizonyítja önmagáról, hogy ő is munka, hogy a léhaság végképp [belénk-költözött, hogy megélhetünk abból, hogy fogalmazunk: mi a munka és mi a bárányfelhő, hogy megfogalmazzuk: az marad magára mindig, aki dolgozik, holott egyedül dolgozni lehetetlen, a kalapács tételezi a szöget, a szög a deszkát, a deszka a fűrészt, a fűrész a fát, a fa az erdőt, s lám újra együtt vagyunk — erdőnyi létünk hová is lombosulna, ha csak az ágy, ha csak a füst, ha csak a pára mondhatja önmagát, s a munka hallgat, dolgozik. lenik meg boschi víziókban, düreri precizitással. Révész Napsugár népmeséinket, mítoszainkat emeli a szürrea- litás szférájába, Vollmúth Frigyes kócos tusrajzán képes megéreztetni a modellek kiszolgáltatottságát. Varga Géza Fának támaszkodó öreg című szobra figyelmeztető mementó és az ember és természet elszakíthatatlan kapcsolatának is szép példája. Bajnok Béla több szobra és plakettje közül a Delelőben című kompizíció emelkedik ki nagyvonalú fogalmazásával, szellemességével. Mlado- nyiczky Béla sokféle érdeklődését reprezentálja. Természetesen egy ilyen nagyszabású kiállításon, ahol közel 70 alkotó több mint 200 munkája látható, nem egységes az anyag, nem azonos a színvonal. A panelek és közhelyek — Szlotta András rozzant szekerét többször láttam az elmúlt időben kiállításokon — éppúgy megtalálhatók, mint az önismétlések (Velényi Rudolf, Hézső Ferenc), az elemi átvételek (Sallai Lajos szószéke), az utánérzések (Papi Lajos Borsos hatásai, Józsa János klasszicizáló rajzai), a túlmagyarázások (Csepregi Zoltán túlságosan kimódolt Kisplasztika című szobra), a tisztázatlan szándékból születő félmegoldások (Zsáki István munkái), a szemléletitechnikai megrekedés (Fazekas Magdolna, Miklós István) és a stúdiumok (Romvári Etelka textilje, Molnár Antal grafikája). A tárlat katalógusán „a” betű. Az ábc kezdőbetűje, az art (művészet) jele, az Alföldi Tárlat szimbóluma. (Egy más típusú betű talán még szerencsésebb volna, ezt lefoglalta a képzőművészeti világhét!) Mindenesetre jó start az új évtized kezdetén. Van becserkészésre váró hátország. Tandi Lajos Ebben az ölelésnyi hazában mégis a szülőhely anyamelege, simogató tenyere a legfeledhetetlenebb. Kerüljön az ember bárhová, szere- tetteljesebb ragaszkodással, elnézőbb szigorral, az „érted haragszom” szívet szorító tenniakarásával gondol bölcsőhelyére. Valahogy így vagyok én most az új évtizedet kezdő Alföldi Tárlat értékelésével. .. Békés sokáig a magyar szellemi élet partiuma volt, egyik kilövőállomása. Tehetséges fiaink java másutt próbált szerencsét, nyakában a békési keresztszemessel díszített tarisznyával, benne a hamuban sült pogácsákkal. Ebben a helyzetben is megtalálta a Viharsarok az újmódi mecénásság számára egyedül járható útját. Az innen származóknak nem rágta el köldökzsinórjait, hanem baráti asztalaihoz visz- szahívja. Vissza is járnak azok, otthon vannak a békési községek és falvak utcáin, a Körösök horgászhelyén, de a kiállítótermek falán, az előadói pódiumon, a szép kiadványok — Új Aurora, vers- és novellaantológiák — lapjain is. Persze az itt élők sem mostohagyerekek, műteremlakások, alakuló-izmosodó alkotóműhelyek, művésztelepek kapcsolják be a békési művészeket az egy és oszthatatlan magyar művészet vérkeringésébe. Bár igaz, hogy égbe szálló üstököseinek fényében fakóbbak és kisebb erőterűek a művészeti hagyományok, Munkácsy géniusza és Kohán György kozmikus Alföld- piktúrája hatalmas árnyékokat vet, de mindinkább kitapinthatok az új törekvések, az érlelődő kísérletek, az otthonra találó szándékok. S itt, ezen a tájon történelmi-társadalmi talajból sarjadt a békétlenség, mindig közös elégedetlenség szülte az aratósztrájkot, a kubikosmozgalmat, a verset, a dalt, a képet. Ez garancia, tápláló hagyomány. A korszerű és szép új kiállítóterem most, a XXI. Alföldi Tárlaton barátságos otthont, igazi szellemi-művészi pikniket jelent, színvonalas anyaggal, néhány meglepetéssel, holnapra beérő reményekkel. A mágneses erőBalogh Gyula: Kettős portré
