Békés Megyei Népújság, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-30 / 100. szám
1979. április 30., hétfő o Varga Virág: A magányos rigó Nyár derekán gyönyörű rigófütty nyilallt át a nagy kerten és a korán ébredő Kisasszonyt félálomban találta. Felnyúlt az órájáért. Negyed öt. „Ennyire gondoltam.” Ügy érezte, hallotta már ezt a szívettépő, a többihez nem hasonlítható, gyors repülés közben leadott madár- hangot tavaly is, az előtt is — minden nyáron egyszer — öt év óta. A hatodik esztendőt nem számította; akkor került kórházba egy júliusi napon. Az idő tájt különben se vette sokba az itteni rigókat, tizenöt—húsz pár lehetett össze-vissza. A Kisasszony úgy számolta az éveket, mint a történelem: ideköltözés előtt, ide- költözés után. Pongyolába bújt, hogy kávét főzzön. Konyhája is kertre nézett. A füléből még nem ment ki a rigó hangja. „Ez a rigó, ez a rigó, de más mint a többi!” Jól ismerte a kert kora reggeli ébredését. Március végén elszórtan, de áprilistól május közepéig minden istenadta rigó énekelt torkasZakadtából. A régi helyen kórusban. Arra ébredt naponta. Kitöltötte kávéját a papír- vékonyságú, vasárnapi porcelán csészébe. Rágyújtott. Fent a hegyen szürkés hajnal fogadta be az elemi erővel feltörő hívást, várást; a kérést és a beteljesülést. Mire a nap felkelt és az emberek cihelődni kezdtek, csak elégedett füttyentést és apró trillákat hallhattak. Júniusban megritkult' a hangjuk. Egyes párok a második, vagy tán a harmadik nászukat ülték. — Ki tudja? Júliusban a vadgalambok búgtak. Később ébredtek, mint a rigók és mélyről jövő hangjuk sokszor önkéntelenül elszomorította a Kisasz- szonyt. „Most megyünk bele igazán a nyárba.” Reggelente vigyázta az útszéli harangvirágokat, hazafelé menet szedett egy csokorra valót. Amikor a hegyoldalban a liláskék fejecskék összecsukódtak, szorongás fogta el. „Jól bent vagyunk a nyárban, egy-kettőre vége lesz!” A Kisasszony megfeledkezett a rigók és a gerlék költéséről, s arról, hogy a harangvirág magot érlel, gyökerei terjeszkednek és tavaszra egy szálat kis család vesz körül. Űjra a kert felett átvillanó rigó jutott az eszébe. „Magányos. Szebb és erősebb a többinél. Vagy talán idősebb. Az bizonyos, hogy hím és nem talált párjára.” Tűnődés közben a fürdőholmiját készítgette. És a magányos rigó még- egyszer hallatta hangját, át- rivallva a nyári kert felett. A Kisasszony fürdősapkáját elgondolkozva az asztalra tette, aztán pár pillanatig kezében szorongatta és végül a szatyrába helyezte. * * * Amikor a rigó másodszor hasított bele a vasárnapi kert csendjébe, az öregember már fent volt. Hallotta a fiatalok készülődését. Felébredt ama- tiszkálásra, a gyerekkel való sutyorgásra. Végül a vő halk berregéssel beindította a motort és a kocsi elindult délnyugat felé. Nem. Nem panaszkodhat. Este elköszöntek. Az unokája még reggel is be akart nyitni hozzá. Hallotta a „ne ébreszd fel a papát!” Elmosolyodott. „Mintha őt egyáltalán lehetne felébreszteni? öt, aki az első rigófüttyre fent volt világ életében. — Hanem a nyaraló, meg a kis gyümölcsös nem rossz! Nem biza! Neki csak ez a házfelügyelőség jutott. Szó, ami szó, ez is elég későn. Na, de ebből lett minden! Min...den! A vő jött ide. Takarékoskodhattak kedvükre, nem kellett lakásra gyűjteni, mint másnak. Bár ez a házfelügyelőség... Isten tudja... Igaz ez is olyan lakás, mint a többi, csak éppen egy kicsit lejjebb van, csak éppen egyik oldalán a pincelejárat, s szemben a szerszámos kamra. Gsak éppen ide bárki, bármikor bekopoghat, hogy Gáspár bácsi így, Gáspár bácsi úgy... S ő intézkedett, javítást is vállalt. A fiatalok nyugodtan járhattak dolgozni. Míg élt a felesége, a gyerekekre is vigyáztak. Hát a kocsit azt nem érte meg szegény, pedig hogy fájtak a lábai! Utóbb már ki se mozdult a lakásból, csak hallgatózott naphosszat. Az Öregember olykor megfeddte ezért, de esténként mégis végighallgatta a beszámolóját. ...„Jó lenne már az a töm- bösítés! Akkor én is olyan lakója lehetnék a háznak, mint a többi tizenkettő! Szemeteljen a tömbös! Vagy vigye ki a magáét!” Erre a gondolatra a kezét dörzsölte volna, ha a szíve nem ra- koncátlankodik. Így nem bírta felemelni, de bosszankodni még volt ereje. „Mért késik az a papír? Még a végén meg sem érem és a vő fog terpeszkedni!” Meglátta az éjjeliszekrényre készített kistermoszt. „Mégis bejött ez a lány úgy, hogy nem vettem észre!” Töltött egy aranykarikás pohárba. „Hiába, nem vagyok a régi!” Amíg a kávéját iszogatta, felfigyelt a Kisasszony halk, egyenetlen cipőkopogására. Somolygott. „Hallok én mindent!” A Kisasszony most indul a fürdőbe. Azt mondja: az uszodába. Gyanús nekem ez a nagy uszodázás!” Az öregember elszunyókált, de hamar felriadt. Egyik kocsi a másik után gyúlt be. A telkes gazdák mind útnak eredtek. Azután csönd lett. „Papa, egyen holnap, mindent elkészítettem!” búcsúzott este a lánya. „Okos lány, jó lány. Na de kézben is tartja mai napig őket. A fia is, mint a kezesbárány. Csak az unokánál csúszott ki a gyeplő valamennyit.” Egy ilyen finom házban nyolc óra kora reggelnek számít. „Nem is tudom a Kisasszony is mért nem alszik még, mit affektál azzal az uszodával?” Most dús, dallamos hangon szólt a rigó, amit utánozni is lehetett, fütyölarigó. Az öregember a Kisasszonynál is jobban ismerte a madarakat, hisz erdő mellett nőtt fel. Hajnalban egy szép, pámélküli hím repült át, szinte vízszintesen kettészelve a kertet. Sejtette mi lesz. Sóhajtott is jókorát. Ilyentájt sok tojó járkál lent, hogy a fészkekből leugrált kicsinyek után nézzen és ennivalót adogasson nekik. S lesz egy hűtlen, aki átáll a szép madár mellé. Érzi ezt a magányos rigó is, azért dalol ilyen csalogatón. Figyelni kezdett a rácsos ablakon beszűrődő hangokra. A fütyölarigó neki is hívójele volt hajdanán, vőlegénykorában. Ezzel szólongatta a lányt, hogy az öregek ne sejtsék, mikor találkoznak az erdőn. Mint az igazi, úgy fütyült. Megpróbálta egyszer; megpróbálta kétszer; és a harmadikra olyan szépen sikerült. hogy a párja ott állt az ablaknál fiatalon... Az öregember mosolyogva indult felé. Valahol a kertben vércse viiiogott. Az ágyról félig lecsúszva, kihűlve találtak rá a fiatalok. * * * A kisfiú már fent volt, amikor halkan nyílt az ajtaja. Alvást színlelt. Asztalkájára simán csusszant a reg- gelis tálca és ő várta a vasárnapi csókot. Lehunyt szemmel feküdt percekig, míg rájött, hogy becsapták. Elloptak tőle valamit, ami neki járt. Kora reggel vércse vijjogásra ébredt és a konyha felől fojtott veszekedést hallott. Az utóbbi nem lepte meg, minden vasárnap így kezdődött náluk. Hét közben hangosan — öltözködés alatt — a lakás egyik helyiségéből a másikba kiabáltak, néha túlordítva a fürdővíz csurgását. Semmiért; mindenért. Vasárnaponként halkan, úri módon vitáztak. „Ez a rosszabbik!” De anyja mindig behozta neki a sonkás zsemlét teával, tejjel. És a saját kávéját, amit aztán ágya szélén ülve ivott meg. A csók volt a hivatalos ébresztő, és most elmaradt. Oldalt pillantott. A feketés csésze hiányzott. Megesett ez máskor is. Nagy ritkán, ha elutazott a mamához, de erről ő előre tudott. Mezítláb az előszoba felé lopakodott. Síri csönd. Az ablakhoz szaladt, onnan az utcára is kiláthatott. Anyjának kék-sárga ruhavillanása és egy idegen kocsiajtó csapódása. Rá se nézett a tálcára. Schéner Mihály: Puszták népe Fülöp Erzsébet: Mélázó Nyílt az ajtó. A keretben az apja állt. Egyik kezével a kilincset, a másikkal az ajtófélfát markolászta. A kisfiú szótlanul nézte. Amikor egyedül maradt, a tálcára tekintett. Nem evett. Magára kapta az odakészített nadrágot, trikót és indián módra lesurrant a lépcsőn. A főnököt kereste, de rajta kívül senki nem volt a hallgatag kertben. „Biztosan kivitték abba a nyavalyás vityillóba!” Nyomasztó érzés fogta el, mintha lestek volna rá. „Talán a másik törzsbeliek.” Hallgatózott. A szomszédos üres telek csöndesen nyúlt el. Egy rigó fütyölt mindössze. Letérdelt, aztán hason csúszva haladt a bokrok védelmében. Először a nagy cseresznyefa alját cserkészte át. A megrohadt, vagy összeaszott szemek között egy jóra akadt. Rigó ejthette ki a csőréből. A Kisasszony is mondta, hogy a rigócsípett cseresznye nagyon édés. Igaz. Evett olyat máskor. Bal kezébe szorongatta és kúszott tovább. A lapulevelek alól kis nyikorgást hallott. Felemelte az egyik lehajtó levelet, ahol tátogó rigófióka mocorgott. „Kiestél talán? Ne félj, nem hagylak éhen halni, nem bizony!” A kisfiú megnyalta a cseresznyét. Édes volt. Harapott belőle és a tenyerébe vett fióka elé dugta. Hanem az se látott, se hallott — csipogott szomorúan. Akkor a csőrét nyomogatta óvatosan a cseresznyéhez, de a kis buta nem akart enni. A kisfiú tétovázott. Felnézett a fára. Az ágak elérhetetlen magasságba nyúltak. „Odaviszem a főnök nagyapjához, az mindig tudja, mit kell tenni.” A fiókával óvatosan a berácsozott ablakhoz indult. Hívta az öregembert, de senki sem jött elő. „Biztosan nem akarták egyedül hagyni és kivitték a telekre, hiszen nagybeteg.” Kis gondolkozás után becsöngetett a Kisasz- szonyhoz. 'Onnan se kapott választ. „Elmegyek a másik törzsfőhöz, most úgy is békességben élünk. Nem maradhat éhen; még elpusztul szegény.” Kiment az utcára. Ujjait óvatosan begörbítette, hogy ki ne pottyanjon a madárka. A főútvonalról apja kocsija fordult az utcájukba. Egyedül ült benne. — Azt mondtam, ne menj ki az utcára! A kisfiú beszállt mellé és kinyitotta a tenyerét. — Megint felszedtél valami vackot — mondta az apja és gondolkozás nélkül kikapta a puha testet a markából és kidobta az ablakon. — A fióka — nézett a kisfiú kétségbeesetten maga elé. A férfi most ébredt rá, mit tett. Gyermekkora jutott az eszébe, s szinte érthetetlen felindulás fogta el. Beállt a kertbe. — Eredj a szobádba és délig ne lássalak! — Anyuka hova ment? — Eredj, ha mondom! Majd délután — ha bocsánatot kértél, beszélünk róla! A kisfiú a szobájába ballagott és elhatározta, hogy meg fog halni. Akkor majd sírhat az anyja, sírhat az apja, amíg csak élnek, mert ő többé nem lesz. És csináljanak, amit csak akarnak, ő nem kér bocsánatot. Hüppögve feküdt az ágyára, összekuporodott, amilyen kicsire csak tudott és lassan eleredt a könnye. * * * Azon a napon — egészen alkonyatig — boldogan fütyölt a rigó. A Kisasszony nem tudta, hogy párjára lelt, de az erkélyhez lépett és ösztönösen becsukta az ajtót. Katona Judit Kezek Mint ágból hajtás, úgy fakad nagyszülő kézből kicsi, gyenge. Erek kék görcsein pihen, hogy óvhassa, tartsa, védelmezze. Egy tőről fakadt hús, ideg. Friss ág, a munka nem pörölte, egy vérből, sejtből sarjadó, csak azt a gyötrődés benő*'' Bámulom ezt a két csodát: korhadó fát és rügynyi zöldet, kéz suttog kéznek, rügynek ág: léte csak napfényt örökölhet. Koszta Rozália: Kettős portré
