Békés Megyei Népújság, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-22 / 93. szám
1979. április 22., vasárnap o Csoór István: MAGAS FREKVENCIA... Harminc esztendeig bírta idegekkel. A harmincegyedikben elszakadt benne a madzag és a fészerben ruhaszárító kötéllel felakasztotta magát. Nem maradt utána semmi, csak néhány sűrű sorral teleírt fecni. Csomagolópapír, lisztes- és cukrostasak, újságpapír széle, papírszalvéta, cukrászdái blokk, gyufás- doboz, amire csak egy szót karcolt fel: Cingár... * * * Papírszalvétára golyóstol- lal írt sorok. „Isten bizony nem akartam. Neked, Cingár igazat mondok, pedig nem érdemied meg a jó szót, mert belefekszel az ágyamba, rátelepszel a mellemre ég forró tenyeredet a számra nyomod, hogy ne tudjak kiáltani, hogy ne tudjak segítséget hívni. A nappalomat, az éjjelemet, az óráimat, a perceimet kitöltőd és nem hagysz nyugton egy pillanatra sem... Én csak a marmonkannát vittem, benne húsz liter benzint. A százados úr azt parancsolta, hogy ne pocsékoljuk az üzemanyagot, mert nagyon szűkön mérik. Elég lesz tíz liter is... Milyen szép idő van! Süt a nap. Az ablakon felerősödve törnek be a sugarak. rá az asztalra és a kezem fejére, az ujjaimra. Reszketnek, remegnek, táncot jár a golyóstoll...” * * * A kiürült cukros papírzacskóra vésett sorok. Kemény, hegyesre fent ceruzával. „Arra számítottunk, hogy észak felől, a Don felől a kemény szelek havat hoznak magukkal, s az áldásos hó betemeti a régi silógödröt. Fáztunk. A viskó közepén égett ugyan a tűz, de a csípős füst miatt óránként kellett szellőztetni. A kevés lánggal kísért füst a plafon felé igyekezett és onnan las- sian ereszkedett le. Kucorod- va húzódtunk előle ég a végén hasra feküdtünk, hogy minél később találkozzunk vele. Kopjafákkal, kerítés culápokkal és frissen vágott nyers fával tüzeltünk, amit csomóra kötött kézigránáttal apróztunk széjjel. Míg vittem a benzint, arra gondoltam, hogy lángjánál jól átmelegszünk és bírjuk az istenverte hideget tovább. Téged akkor még nem ismertelek. Nem gondoltam, hogy szembe nézel velem ... Most meg esik az eső, veri az ablakot. A pók fél az esőtől, mert a szövevényes hálójából leereszkedett az ablak párkányára, onnan le a földre az ágy alá. De jó neki! Nem ismeri a marmonkannát és nem ismeri a benzint sem...” * * * Újságpapír szélére vetett sorok. Piros ceruzával, elkapkodott betűkkel. „A régi silógödröt a szövetségesektől örököltük, ök hagyták ránk. Ha nem tetszik a dolog, majd intézkedünk, majd betemetjük. A fritzek elviharzottak, csak a gépkocsik füstje maradt utánuk. Csípte a szemünket. Zsongor, a százados úr csics- kása köpött utánuk és azt mondta: Járjatok úgy, mint a mi lámpánk: ég is — lóg is... ” * * * Könyvből kiszakított lapra rótt vallomás. Fél sor megmaradt a nyomtatott betűkből is. „Elvira, ha párnádra hajtott aranyszőke...” „Nem tudom leírni. Pedig itt van a szemem előtt a gödör, látok mindent. Érzem a kanna súlyát ég fülembe cseng a tűzmester úr figyelmeztető szava: A gyufával spóroljatok, mert ez az utolsó doboz. Előttem ballag Czóbel tizedes úr, meggörnyedt hátát nehezen viszi. Nem szól semmit, csak néha-néha köp. Hol jobbra, hol balra. Füst és korom. Korom és füst...” * * * Gondosan kisimított cukroszacskó. A sorok tűrhetően egyenesek, a betűk pillanatnyi nyugodtságot mutatnak. „Kövesdy Köves százados úr november kilencedikén megparancsolta Zagyva szolgálatvezető tűzmester úrnak, hogy a gödröt holnap négy emberrel temettesse be. A parancs nem volt kellően megalapozott, mert a tűzre- való fát sem tudtuk kiásni a földből. Vontatóval, drótkötéllel estünk neki, és hajrá! A fa derékban, tőben eltört, de a töve a földben egy centit sem mozdult. Ilyenkor ásni! A tűzmester úr másnap kijelölt négy embert, de már tíz perc múlva jelenthette a százados úrnak, hogy az ásó nem járja a földet, a csákány meg szikrát vet, és úgy cseng, mint a csengő. A századost nem érdekelte a csengő, a szákra sem. Krá- kogott, köhögött, fuldoklóit a méregerős füsttől és csak annyit nyöszörgött: Zagyva, kérem, csináljanak valamit azzal a gödörrel. Zagyva ösz- szeütötte a kopott bakancsát és jelentette, hogy a gödröt fel lehetne égetni... Bólogatott Köves százados .úr, s közben dörzsölte a keTÉKA Gábor Zoltán: Fűszálak élein Vannak a költészetnek — a harsogó, rikító hangúak mellett — olyan közkatonái, akik látszólag csöndben, ahogy a népmesék születtek, írják verseiket. Ilyen a Debrecenben élő Gábor Zoltán is. A „Fűszálak élein” a költő második kötete. Az 1971- ben megjelent „Elkallódott ünnep” után ezt az összeállítást a tömörség, letisztultabb hang jellemzi. Nagy hangsúlyt kap a modem életforma okozta eltávolodások, félelmek, magányok, s ezeket átsugárzó, át-áttörő humánum megéneklése. A költő ezt írja a könyv fülszövegén: „Betonmezők fölött erdőmagasban lakom, százharminc lépcsőfoknyira az anyaföldtől. Tetők, kémények, antennák dzsungelét látom naponta, néhány boldogító fát, tenyérnyi földterületet. Látom a templomok tornyait, a kitárulkozó történelmet, legközelebbről mégis ezt a telilakott szobát, ahol dolgok és fogalmak rendeződnek egésszé bennem.” A kötet első fejezete a „Bizonylatok” címet kapta. A benne szereplő versek bizonylatok a születésről, eszméletről, létezésről. Pontos, kristálytiszta sorok: „Apámnak nem szólott anyám / szomorúságát hitszegését / megszülte szerda délután / és gazdagabb lett a szegénység / vélem harminchét tavaszán.” Telitalálat-képek, metaforák, a bánat szőttesei, évszakok, látleletek, metszéspontok — a lét feltárásának fokozott szándéka jellemzi a „Bizonylatok”-at. S néhol a fanyar játékosság: „haramialiliom / kötve / megkaróz- va / vállig ér a tilalom / cserebere / fogadom / nem tehetek róla". A „Fűszálak élein” című ciklus a társhoz írott versek gyűjteménye. A sovány reménykedés, a „lépcsők banálís konoksága” közötti töp- renkedések. A „Világrészeken / caplató szélmoraj ”-ban megjelenik a „bogárkirályka” elesettséget, mégis humánumot hordozó motívuma. A kötet záróciklusa „A torony anatómiája”. Az emlékezés, s egyben a mérlegelés Gazdátlan hajók Szegeden élő fiatal költők antológiája A hatvanas években induló költőkkel szemben igazán nem panaszkodhatnak napjaink fiatal lírikusai, hogy nincs lehetőség a hangadásra. Elég csak néhány — a pálya elején levő verselőt bemutató — antológia címét idézni: Közelítések, Vaspróba, Tengerlátó, Madárúton, Válogatás Békés megyei fiatalok írásaiból, stb. Akiben csupán a szikrája létezik a költővé válás lehetőségének, az helyet kaphat és kap a különféle könyvekben. A kötetek színvonala változó, ami természetes. Sokan eltűnnek a publikálok közül, szerencséjüktől, s nem utolsósorban tehetségüktől függően. A szegedi fiatalok antológiáját olvasva mindenképpen megállapíthatjuk: igen jó színvonalú. S ennek a titka — azon túl, hogy igen tehetséges szerzőket szerepeltet — az, hogy nem próbálkozik „összegereblyézni” a táj (bizonyosan) számos verselőjét, hanem kevesebb költőtől több verset közöl. A hat fiatal szerző közül kiemelkedik Baka István. A Kincskereső szerkesztőjeként is ismert költő művei egyéni, másokéval össze nem téveszthető jellegzetességeket mutatnak. Kötött formában megírt verseinek a gazdag képiség kölcsönöz erőt, feszességet. Eddigi tevékenysége országos szinten is figyelemre méltó. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy önkéntelenül is hatást gyakorol jó néhány kezdő versíróra. Költészetének fő arculata a hazához való intenzív, féltő ragaszkodás: „A Mindenség feszületéről / meredsz rám, Krisztus- éjszaka! I Ki Téged lát, nem futhat e / kendőnyi országból soha.” Sajátos, a nyelv játékait felhasználó, de nem játékos Petri Csathó Ferenc lírája. A kultúrtörténeti inspirációk néhol közvetlenül, néhol közvetetten reagálnak aktuális problémákra. A békéscsabai születésű Téglássy Imre munkáiban az antik olvasmányélmények jelentkeznek. Zalán Tibor és Géczy János gazdag képalkotóképességről tesz tanúbizonyságot. Olvasott írásaik alapján jogos a várakozás: az első önálló kötet megjelenése. Meglepetés a jól verselő legfiatalabb: Belányi György. Közös vállalkozás a Gazdátlan hajók: a kiadók között ott találjuk a Magyar Népköztársaság Irodalmi Alapját, a Csongrád megyei Tanács V. B. művelődésügyi osztályát, a Szegedi megyei- városi Tanács V. B. művelődésügyi osztályát, valamint a Magyar írók Szövetsége délmagyarországi csoportját. A szerkesztő Szigeti Lajos, a bevezetőt Ilia Mihály írta. (Szeged, 1979.) Tomka Mihály zét, dörzsölte a fülét. Ügy nézett ki, mint a cigány, amikor kemencét tapaszt, de belülről...” Sok pontot rakott a végére. Még egy nagy H betűt odapingált. de már nem vitte tovább a sort. Megmakacsolta magát a kéz, s lehet, hogy a teremtő értelem pillanatra rövidzárlatot kapott. * * * Fecnire körmölt sorok, az Univerzál Kisker. Váll. csomagoló papírja. Elkapkodott szálkás betűk, tintaceruzával írt betűk. „Éjjel aludhattunk volna, de nem tudtunk. Ha el is szenderedtünk, arra riadtunk, hogy meghűlt hátunkon a köpeny és a pokrócot lehúzta rólunk a szomszéd. Ciháitok, rángattuk egymást. Üjra elszenderedtünk és újra kezdtük a marakodást. Azon az estén, amikor a benzint kimértük, Mónus, a hegedűs megszólalt: Nagy állat az ember! Egyből lehurrogták, fogja be a pofáját, tízen is kiáltották szinte egyszerre: Kuss! Elhallgatott. Tudta, ha még egy szót szól, megtapossák a többiek. Akkor még én sem tudtam, hogy a kanna rám marad ég cipelhetem a húsz liter benzint. Igaz, nem kellett messzire vinni. A szállástól mindösz- sze négyszáz méterre volt a gödör...” Éles vonalat húzott a ceruza. A papíron végigszántott. mint az élesített ekevas a földben. Elszaggatja a fehéren villanó gyökereket és kilöki a földből a földi- mogyorót, amit iazután az éhes gyerek inge derekába töröl és rágásra áhítozó fogakkal ropogtat. * * * Régi irkadarab. Az egyik oldalon még a régi iskolás gyerek gyakorlóbetűi. „Vasúti őr úr ír. A kutya ugat. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.” A tiszta oldalon pedig ez. „Nappal az emlék, éjjel az álom. Marmonkanna, benzin. Lépések. Láng, füst, korom. Álmodom, de ébren vagyok. Ki kellene nyújtani a kezemet, de nem tudom. Kiáltani kellene, de a hang beszorul a torkom ütközői közé. Különben sincs, aki hozzám érne és megrázná a vállamat. így fetrengek időtlen időkig és a végén izzadságomban fürdők. Luty- kos rajtam minden. Próbálkoztam már itallal is. Néhány féldecit bevedeltem, mire hazaértem, kiöklöndöz- tem az egészet. Áttértem a borra. Olyan gyomorégést kaptam, hogy még a torkomban is éreztem a giliszta pisilését. Nem kábított el, nem ringatott mámorba. Még élesebben, még világosabban láttam a gödröt. Esténként húztam az időt. Szöszmötöl- tem, próbáltam olvasni. A betűk nem jelentettek megnyugvást. A sorok között ott volt a gödör, ott volt Cingár. Érzem, hogy lassan- lassan kilépek magamból. Vagy a másik lép ki belőle, aki bennem van, aki folyton fújja a nótáját. Már fényes nappal is hallom: Magas frekvencia, alacsony frekvencia. Soha nem foglalkoztam elektromossággal, és mégis a drótok és a kapcsolók világában élek. Idegeimet rázza ,az áram, szikrái pontokat szúrnak bőröm pólusaiba ... Sok-sok kicsike tűvel... Sok-sok kicsike hegyes tűvel...” Felkiáltójelet firkált a sor végére. Aprókkal kezdte és befejezte hosszú-hosszú egyenes dárdákkal. * * * Újra fecni. Cukrászdái blokk. Tizenhat-nyolcvanat fizetett. Lehetett egy dupla álla, egy konyak kísérővel, egy tortaszelet, vagy más. „A benzin hamar lángra lobbant. Beborította a gödröt. s a lángok alatt megmozdultak a tetemek. Előbb csak olyan gyenge remegés futott át rajtuk, majd lassan megemelték fejüket, megmozdították derekukat, szinte felültek és úgy néztek szembe velünk... Velem a cingár... A hosszú derekú cingár... Cingár... Cin gár...” * * * Szeggel a fehér falra karcolt sorok. Tizenkét tarkón lőtt hulla feküdt a gödörben. Nem volt rajtuk semmi, csak a megfagyott bőrök ... Alacsony frekvencia... Lajosházi Éva versei • • Önmagomnak Felkavar a feltűnés, mindenféle áttűnés, áthajolni korláton téged ugyan ki látott? Rossz kedved ha előtör, új-igazság meggyötör; botorkálhatsz zöld mezőn, fákat ölelsz epedőn. Átölelhetsz szót, falat; nem találod önmagad. Ott Ott még ma is rámköszönnek és mosolyogva szólnak az öregemberek. Szemükben fény zeng, szavukban idő fénylik és a Csend. Gyerekek elé, óvodába Mint várandós anya, úgy nézek tirátok, olyan a lépésem, ahogy rátok várok, mint anyámé, miután rólam látott álmot. Verasztó Aotal Apollinaire Csak megpróbált megőrizni egy hangot melyet még senki sem hallott csak el akart ültetni egy virágot melyet a Föld még sose látott csak úgy félig elmenőben befröcskölte fénnyel a világot s vissza nem térő lépteivel utolérte a megfoghatatlant. D. Szabó Lajos Vonatfütty Valaki miatt — hova száll imbolygó lámpák, álmok, bánatok között, városokon át; valamire emlékeztető hangon, a tegnap más volt holnap a mai más — kihunyó szikrák a dobhártyán: álmatlan magány, csend gyümölcse kék-burok — nincs. Boros Béla: Mentsük, ami menthető szintézise ez a füzér. A tömör, .szikár darabokból álló-mozaik a kötet legerőteljesebb része. A könyv Ördögh Szilveszter szerkesztésében, a Szegedi Nyomdában készült, s a Magvető kiadásában jelent meg 1978-ban.
