Békés Megyei Népújság, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-15 / 88. szám

© 1979. április 15., vasárnap SZÜLŐFÖLDÜNK Gyalog, hazafelé Az autóbusz negyedórái késéssel érkezik Cs-be. A csatlakozó járat nem vár meg bennünket. Toporgunk a rideg kőkereszt előtt, stopra várva. A fiatalasz- szony, karján kisgyerekkel, megállítja a piros Zsigulit. Néhány perc, s már csak a himbálódzó antenna vékony drótját látom a gépkocsi te­tején. Nekivágok a 4 kilomé­teres útnak. (TAVASZI VIZEK.) Külö­nös izgalom, jóleső érzés fog el mindig, ha hazafelé tar­tok. A szülői ház, a gyer­mekkor megannyi emléke kavarog bennem. Nem lát­szik ez, csupán a lélek rez­éül: feküdtem a selymes fűben, felettem sárga csere­bogarak szálldostak, a ház­őrző kutya nagyokat vak- kantott. Koppan a léptem az aszfalton és ,a valamikori kockakőre gondolok, amely­nek hátán oly sokszor zöty- kölődtem a kerékpárommal. A nap halvány sugarai mele­gítik a földet, csak úgy s? a pária. Mindenütt víz és víz. A zöldellő vetés alig léleg­zik alatta, a nyitott csatorna zavaros vizén üreg konzerv­doboz úszik. A fóliasátor alól gumicsizmás ember dugja a fejét; nahát, ez hova gyalogol vajon, olvasok a tekintetében. (TANYASIRATÓ.) Mindig szerettem a tanyákat. A sza­badságot, a kitárulkozó ter­mészet ősi ösztönét láttam benne. Lehet-e feledni a pir- kodó hajnalok, a tikkasztó delek és a vérvörös alko­nyok szépségét. A dűlőutak örök jelképe a gémeskút, mint megroggyanj vénember lép elő a tájból. Még áll a tanya, ahova gyakran betér­tem a szomjam oltani. Most elhagyottan, üveges szemek­kel bámul a semmibe, a kút gémjén bádogkannát zörget a szél, egy véget ért világ tanújelét. „Ne sirasd fiam a régit, mondta egyszer Lajos bátyám, a mester 40 méterre is lefúr 10 ezerért, a pumpa olyan vizet hoz fel, mint a kristály. Kinek kell már a favödör?” A tsz-majorból IFA fordul ki, távolabb trá­gyát szór egy okos masina. Szemben, három tizenéves srác Simsonon „lovagol”. A kisvasút egykori pályáját benőtte a fű és a feledés. (ÉLET ÉS HALÁL.) Hara­gudtam erre a „madzagvas- útra”. Tíz éves lehettem, amikor a kanyarban elgázolt egy öregasszonyt. Újságpa­pírral takarták le a fejét. Akkor láttam először halot­tat. Nem szóltam senkinek az ellenszenvemről csak a hetvenes évek elején, amikor megszüntették. Kaptam is érte eleget, hiszen nagyon sókan elsiratták, sokáig nem is akadt vállalkozó a sínek felszedésére. Már látom is a falu szélét, az autóbuszváró sárga műanyag teteje mesz- szire virít. Kíváncsian néze­lődöm. Egy töpörödött néni toppan elém, vonásai isme­rősek, de a nevére már nem emlékszem. Itt, ezen az ol­dalon egykor nem voltak házak, a nagyablakost is az­óta építették. A sárga Lada körül gyerekek viháncolnak. Töprengek: kinek az utódai? Az apjukkal együtt rúghat­tuk a labdát a libalegelőn. És abban a házban ki la­kott? Talán Márton bácsiék, akiknél egyszer lekváros kenyeret ettem. Kicsiny te­lepülés ez, csak néhány szá­zan lakják. A csengettyűszó sem hallatszik ki a faluból. Most is húzza a nyolcvan- egynéhány éves harangozó. A templom fa tornyát ki­cserélték bádogra, tűnődöm és csendben hallgatom a lé­lekharangot. Ki halt meg? Péter bácsi, még nem volt 70 éves, mondják a kocsma előtt. Régen nem láttam. Emlékezetemben úgy él, mint a falu első traktorosa. Cséplés idején ott sürgölő­dött a körmös körül, a meg­gyújtott hidegindító csillago­kat szórt a kezére. Mennyit kínlódott szegény. De az Egyetértésből jó tsz lett. Me­sélik, nem sokkal halála előtt kiment a temetőbe, oda ahol annak idején a fiai gyapotot szedtek. Az unokái csodálkozva állnak a kopor­só körül. (FÁJÓ CSÖND.) Ó, igen: a gyerekek. Az elárvult is- kola kapuja tárva-nyitva, az udvaron mindenféle építő­anyag. A sarkon is tégla, só­der, valaki újságolja: emele­tes ház lesz itt nemsokára. Fáj a csönd. Nem kia senki, hogy „adj katonát, erőset...” Nincs ki pofont adjon, mert húsvét másnap­ján nem tanulni, hanem lo­csolni mentünk. A fekete bajszos, izmos tanító bizto­san megőszült már. Sehol egy lélek, akiket keresek 3—4 kilométerrel arrább, a szomszéd községben hajolnak a könyvek fölé. Hetente két­szer filmet vetítenek itt, ví­gasztalom magam. Nagyon sajnálnám, ha olyan sorsra jutna az épület, mint a ta­nyasi kút, amely lassan be­omlik. Beszélni kellene erről, de kivel. Még a postást se látom. Biztosan elment már a biciklijével, rajta özön sággal. Persze, most Maris néném helyettesít, aki évekig dajka volt az óvodában. Igen, ő tanácstag is, szólhat­na: mentsétek meg ezt az is­kolát! Sok az idős ember a faluban, van közöttük telje­sen magányos is. Ha otthon­ra lelnének valahol... (ESÖISTEN.) A szilvafák metszett ágain riadt verebek ugrálnak. A háztetőn ga­lamb sétál, az ólak mélyén malacok visítanak. Az ut­cánkban nagy a sár. Min­denki panaszkodik: nem le­het veteményezni, a szél, a víz elpusztítja az elvetett magokat. Nem tudnak rá­menni a földre, pedig az je­lenti számúkra az életet, munka, még így nyugdíjasán is. Rengeteget dolgozták a közösért; segítség, gépek nél­kül. Mutatják megcsontoso­dott ujjaikat: „Éjjel is vág­tuk, fejeltük a cirkot, ezzel a két kezünkkel, bizony.” Törődött arcukba nézek és anyám szavai jutnak az eszembe: „Jó, hogy demok­rácia van, mi lenne velünk, fiam...” Délután elerea az eső, mintha dézsából önte­nék. Indulok vissza. A feke­te ernyőn sűrűn koppannak a cseppek. Esőisten sirat valakit... Seres Sándor. I Könyvtár­és helyismeret-kutatás „Azok a könyvtárak — pl. Szombathely, Miskolc, Veszp­rém, Békéscsaba —, ahol hamarabb kezdték el a hely- ismereti állomány kialakítá­sát és a helyismereti iro­dalom feldolgozását, ma is előbbre tartanak” — olvas­hatjuk dr. Bényei Miklós: Helyismereti munka a könyvtárakban című írásá­ban, amely a Honismeret 1979/1. számában jelent meg, s amely az általa választott téma jelentőségének — ezen belül a helyi forráskutatás, a feldolgozás és a publiká­lás módszertanának — ala­pos ismeretéről tanúskodik. A szerző abból indul ki, hogy a. helyismeret, mint könyvtári kategória, egy-egy közigazgatási területtel, tele­püléssel, vagy természet- földrajzi egységgel kapcsola­tos dokumentumok összessé­gét, illetve az ezeket is ma­gába foglaló könyvtári gya­korlatot jelenti. Vagyis: „A helytörténet, mint tudomány, felhasználja a helyismereti gyűjtemények anyagát, bib- lográfiáit, segédleteit, termé­kei pedig a könyvtárak ál­lományába kerülnek, azok közvetítésével válnak köz­kinccsé.” Felsorolni is hosszú lenne, melyek azok a területek, té­makörök, hiteles tárgyi bi­zonyítékok, okiratok, stb, amelyeket az adott táj vagy helység múltja, jelene és jö­vője iránt érdeklődő kutató mint forrásalapot tanulmá­nyozhat, s munkájában nyu­godtan támaszkodhat rájuk. Jóllehet a megyei könyv­táraknak a helyismereti te­vékenység folytatását jog­szabály írja elő, más intéz­ményekben (iskolák, városi és községi könyvtárak) is le­hetőség nyílik az ilyen jel­legű feladatok megoldására. Ahol már sikerült létrehoz­ni és rendszerezni a helyis­mereti anyagokat, ott a la­kosság valamennyi rétegé­ből, csoportjából származó érdeklődők átnézhetik, sőt gyarapíthatják őket. A lehe­tőségek kiaknázása — idősze­rűségük miatt — a nemzeti­ségi báziskönyvtárakra is vonatkozik. A cikk további része a helyismereti anyag össze­gyűjtésének irányelveit is­merteti. Ezeket az idő és tér (földrajzi határok), valamint tartalom és forma szem­pontjából egyaránt figye­lembe kell vennünk. Az úgy­nevezett dokumentumtípu­sokba tartozó könyvek, új­ságkivágások, képek, kézira­tok, kották, térképek, hang­szalagok, stb. elhelyezése nem egyszer nehézséget okoz a könyvtárosoknak. Am ha ezek egy részét mikrofilmre vesszük, bizonyos fokig már­is enyhíteni lehet a tárolás gondjain. A szerzők neve és a különböző témák szerinti katalogizálás a hozzáférhe­tőséget, illetve a gyors elő- keresést könnyíti. Egyes könyvtárakban rend­szeresen kicédulázzák a sa­ját megyéjükre vonatkozó összes cikkanyagot, ami vi­szont elég köitséges vállal­kozásnak számít, sőt: „össz- könyvtári viszonylatban pe­dig — a párhuzamosságok miatt — kifejezetten pazarló megoldás.” Néhány intéz­mény egy-egy évforduló al­kalmából bibliográfiát vagy történeti, néprajzi, irodalmi, munkásmozgalmi stb. témájú cikkekről összesítő jegy­zékeket és bizonyos időkö­zönként szemelvénygyűjte­ményeket vagy eseménynap­tárakat is megjelentet. Végül a szerző írásának befejező részében felhívja a figyelmet arra, hogy a hely­történettel — honismerettel foglalkozó kutatóknak szoros munkakapcsolatban kell áll­niuk a hasonló tevékenysé­get folytató intézmények (helyi múzeumok, megyei pártbizottságok archívumai, levéltárak) szakembereivel, s az ő számukra is szükséges e mozgalom irányító szervén, a népfronton kívül az iskolai honismereti szakkörökkel és művelődési otthonokkal való együttműködés. Ennek már megvannak az objektív és a szubjektív fel­tételei. A mostani feladat ab­ból áll, hogy a közös tevé­kenységet szervezett keretek között folytassák, illetve az általános alapelveket jogsza­bályok is rögzítsék.-y-n Mai cégér, antik miliőben Kőszegi cégérek Kőszeg — fenyvesek, szálas bükkösök, tölgy- és gesztenye- erdők ölében megbújó kisváros Vas megye nyugati peremén. Kanyargós utcáit alpesi szelek söprik, levegője friss, tiszta. Természeti szépségekben gazdag környéke, a város történel­mi nevezetességei sok kül- és belföldi turistát vonzanak. A Jurisich vár, az erődszerű öreg házak, a boltíves kút, a gótikus templomok a középkor hangulatát idézik. A kőke­resztes, szemöldökdíszes copf kapuk, a reneszánsz és barokk stílű oromfalak, a sgraffitó-díszítésű homlokzatok építészeti harmóniája annyira leköti a figyelmet, hogy az utcákat jár­va alig vesszük észre a kovácsolt vas remekműveket: kapu­kat, állatfejes vízköpőket, kerítéseket, kandelábereket, figu­rákkal díszített cégtáblákat. Pedig a díszkovács mesterség­nek itt nagy múltja van: a stájerországi vashámorok közel­ségének köszönhető a vasművesség hajdani felvirágzása. Kő­szegen 1603-ban alakult az első kovács céh, s a legkorábbi utcanevek között is szerepel a Magyar Hóstádban levő Schmiedgasse (Kovács utca). A Köztársasági téri barokk és klasszicista üzletházakon ma is ott díszlenek a vendégcsalogató, vevőhivogató cégérek. Üzletházak a főtéren (MTI-fotó: Rózsás Sándor felvételei — KS) „Ittfelejtett” cégér a múltból

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents