Békés Megyei Népújság, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-15 / 88. szám
1979. április 15., vasárnap KULTURÁLIS MELLÉKLET A modern művészetről Párbeszéd önmagommal Kérdezek: Tágítsuk ki a modern művészet határait az elmúlt száz esztendőre. Vajon mindenkié lehet ez a hatalmas korszak vagy csak keveseké, akik szerencsés körülmények között találkozhattunk ezzel a nagyon leegyszerűsítve modernnek nevezett, de ezerarcú művészettel ? Válaszolok: Sokan emlékeznek arra az országos vitára, amit Somogyi József hódmezővásárhelyi Szántó Kovács-szobra borzolt fel. A szobor azóta ott áll biztonságos nyugalommal, s talán a tagadók széles tábora is megbarátkozott vele. Ha Vásárhelyre gondolunk, Somogyi József szobrát is vele gondoljuk. Bőven példázód- hatnék. Anyósom négy elemit végzett parasztasszony volt. Több érzékkel közeledett még absztrakt képekhez is, mint számos kritikusunk. Megsejtette bennük a jeleket, a formák viszonyát, szerkezetek arányait, színek megszólító erejét,' s ezt meg is tudta fogalmazni. Vidéki szakkörben tartottam előadást: iskolát alig járt népművészek, földmunkát végző asszonyok, háziasszonyok, s a legmagasabb képesítést tekintve, tanítónők számára. Tizenhármán voltak, tizenhárom könyvet vittem magammal. Az elején Cezanne állt, majd Monet, Van Gogh, Gauguin, Rousseau, Ko- koshka, Modigliani, Kan- dinszky, Chagall, Picasso, Braque, Klee, Mondrian. Mindenki választott egy művészt, s annak egy képét. Erről elmondta, hogy miért tetszik vagy nem tetszik. Aztán sorba tettem a képeket, s elemzéseinkből kiderült, hogy a közérthető Cezamne- tól a meghökkentő Mondria- nig, milyen következetes és folyamatos az út a máig. De ugyanezt megcsináltuk a szobrászattal is. Brancusit éppen úgy elfogadták, mint Arpot, Mirot, Henri Moore-t. Kérdezek: Áltathatom-e magam azzal, hogy a modern művészet megértésének, megszerettetésének kérdése egyrészt az igényes szemlélő fogékonyságától, másrészt a sikeres, egy-két órás találkozástól függ? Válaszolok: Ha valakiben nincs meg az igény arra, hogy korában éljen, ha csökönyösen ragaszkodik előítéleteihez, áldozata lesz annak a szemléletnek, mely száműzte a művészeteket a nevelő tárgyak sorából. Persze, semmivel sem hitványabb az, aki csodálattal áll Paál László vagy Ferenczy Károly előtt, s tétován követi Csontváryt vagy Martyn Ferencet. Az ízlés és a korszerűség önmagában semmit sem jelent. Az ízlés csak gyűjtőfogalom, s abban a pillanatban válik irányítóvá, sorsdöntővé, amint nem tudjuk megkülönböztetni a jót a rossztól, az értéket a hamistól, a lényeget a látszattól. Tegyük fel, hogy erre a megkülönböztetésre képesek vagyunk a múlt század közepéig, akár Munkácsy festészetéig, vagy Rodin szobrászatéig. Igen, de az értékrend változó és még milyen nagy fordulat következett be az újraértékelésben a múlt század második felében! Régi térképpel új utakon nem igazodunk el. És ez a tájékozatlanság sünállásba kényszerít bennünket: tagadásba, bizalmatlanságba, gyanakvásba, s végül is rossz közérzetet teremt, megtévesztő következtetésekkel, ítéletekkel jár együtt. Természetes, hogy művészetekre csak művészettel és nem sok beszéddel lehet nevelni. Kiállításaink, művészi filmjeink az utóbbi években megsokasodtak. Ezek mind a művészi találkozások feltételei, s bizonyára hozzájárulnak, hogy utolérjük korunkat. Kérdezek: Ezek szerint kortársaink művészetének ismerete, szeretete egyben helyes társadalmi eligazodást, eligazítást is jelent, ha egyszer a helyes döntés feltételének tartom? Vagyis: aki tagadja mai, valóban értékes művészetünket, az értetlenül áll történelmi igazságaink előtt is? Válaszolok: A kettő összefügg. A múltból jó példákat ismerünk. Ady, Bartók, Med- gyessy, Móricz, József Attila, Derkovits vagy század eleji építészetünk tagadása a kor nemcsak művészi, de társadalmi értékeinek tagadása volt egyben. Kérdezek: Mégis, mik azok a megkülönböztető jegyek, melyek a mi korunk művészetének határát jelzik? A művészetek története a világ megismerésének, birtokba vételének, eladdig nem tudatosult vonásainak, elemeinek, szépségeinek felismerése, kifejezése, tolmácsolása. A tizenkilencedik század közepére mindent le tudtunk festeni, szoborba faragtunk, amit a látható, körültapintható világ kínált, de vízióinkat nemkülönben. Megismertük a test, a természet, és irodalmi történetek ábrázolásának minden szépségét, igazságát. Mit tehetett hát a művészet? Válaszolok: Folytatta felfedező útját. Ütjait, mert míg -Cezanne-ig — akit a nagy kezdeményezőnek tekintünk — többé-kevésbé egységes művészi felfogás uralkodott (gondoljunk az egymást követő ókeresztény, bizánci, román, gót, reneszánsz, barokk, rokokó, empire, klasszicista, romantikus, naturalista uralkodó stílusokra), addig a tizenkilencedik század második felében egymásból következő, de mégis párhuzamos jelenségek tanúi vagyunk. Amilyen mértékben lazult az osztály- társadalmak helyzete, amilyen rohamosan fejlődtek a történettudományok, a természettudományok, a technika, a lélektan, s minél nyilvánvalóbbá váltak a polgári társadalom válságjelenségei, annál nehezebb volt szembenézni velük, annál erősebb indítékok késztették a művészeteket más-más megoldásra. A források Volt idő, amikor korunk művészete a menekülés művészetének látszott. Az impresszionisták lírai hangulatokba menekültek, a szimbolisták jelképek, a zeneiség bódulatába, mások a primitív népek közé (Gauguin Ta- hitire) vagy éppen a bohóc álarcát vették magukra, mint a dadaisták. Valamennyi művészi megmozdulás új táplálékot keresett. Egyik a népművészet tiszta forrásai felé indult, másik az elesett emberért emelte fel a szavát, a harmadik visszanyúlt az archaikus korok szemléletéig, vagy éppen a valóságon túli valósághoz, amit szürrealizmusnak nevezett. Foglalkoztatta a művészetet a gyermek, a gép, a tárgyak, a négerművészet, a keleti művészetek, a természet rejtett arca, a sejtek rendszere, a groteszk ellentétek, az alapformákban rejlő szerves egység, a dolgok mozgásban való ábrázolása (fu turizmus), s nem utolsósorban a társadalom forradalmian új mozdulatai (szocialista realizmus). A múlt művészetében is találkozunk a gyermekkel vagy tárgyakkal, vagy éppen olyan alapelemekre bontott képpel, mint a kubistáknál, de most hangsúlyt kapnak, most a tartalom művészi kifejező módszerré is válik. Átvéve a gyermekrajzok egysíkú láttatását, a perspektíva nélküli naiv művészet mellérendelő szemléletét, a néger művészetnek a test egyes elemeit szinte aránytalanul felnagyító expresszív formáját, népvándorláskori művészetek vagy éppen a barlangfestészet kedves esetlenségeit, gépi elemek képi vagy szobrászi elemekké alakítását. Az új tartalom tehát új formákat teremt. De az új anyagok is behatolnak, új művészi eljárások keletkeznek. A szinte egyeduralkodó lenvászon, tempera, olaj mellett megjelenik a farostlemez, különböző szintetikus anyagok, de a kollázsokban a papír, a rugó, a textüia is. Ezek a művészeteken kívül rekedt anyagok máról-holnapra a képek témái, hordozói lesznek, s napjaink szobrászatéban a plexiüveg vagy különböző műanyagok is részt kérnek, teljes művészi hitellel. Amihez a régi, klasszikus és máig megszokott szabályok elégtelennek bizonyultak, ezt korunk művészete megbontja, új értékeket teremt. A verset nem rímelted, ritmusát a természetes beszédhez igazítja, a kép témáját nem a középponthoz szerkeszti, és az emberi alakok helyébe természeti formákat mintáz. Sokan féltették az új művészetet attól, hogy elem- bertelenedik. Akkor, ha nem ábrázolta fejétől a talpáig az embert, még nem vált feltétlenül embertelenné. Az embertelenség inkább fenyeget a brutalitás, az ököl jog, a bomlás, a rút eszményesí- tése felől. De figyeljük meg, hogy a középkori barbárságra figyelmeztető jelek mellett mennyivel inkább azok az alkotások válnak ki, melyek a humánumot hirdetik. Nem véletlen az, hogy egyre nagyobb igény van a figurális ábrázolásra, az ember emberi formáinak a megfogalmazására, a rendre, a látható világban megtalálható harmóniára. Ehhez természetesen ilyenné kell formálódnia a világnak is, mint ahogy sok jó tünetnek tanúi lehetünk. Közben azonban az a művészet, amit megvetettek, kigúnyoltak: klasszikussá érett. Zolát elbocsátották újságírói állásából, mert megvédte az impresszionista Manet „Reggeli a szabadban” című képét, 1863-ban. Az első nagy tanulmánynak Henri Moore- ról, 1961-ben, nehezen akadt közlője. Következő évben kiállítást rendeztek tőle, s ma már minden második fiatal szobrász követője. S ez nem zárja ki azt, hogy bejárva a modem művészet labirintusát, ne álljak meg ismét, mint gyermekkoromban, áhítattal és csodálattal Munkácsy, Paál László, Mednyánsz- ky, Ferenczy Károly, Szinyei Merse Pál előtt. Koczogh Ákos Tiszay József: Ház HÚSVÉTI KÖSZÖNTŐK Beck Zoltán gyűjtése Orosházáról és környékéró'l í. Én kis kertészlegény vagyok, Virágokat locsolgatok. Azt álmodtam az éjszaka, Hogy itt is van kis rózsafa. Szabad-e locsolni? 2. Zöld erdőben jártam, Kék ibolyát láttam. El akart hervadni; Szabad-e locsolni? 3. Én kis kertészlegény vagyok, Rózsavízzel locsolgatok. Szépen kérem az apját, De még szebben az anyját, Adja ide a lányát, Hadd locsolom a haját, Mint a pünkösdi rózsát. 4. Ajtó mögött állok, Pirostojást látok, Ha nem adtok pirostojást, Hozzátok nem járok. 5. Húsvét másodnapján az jutott eszembe, Üveg rózsavizet vettem a kezembe. Elindultam véle pirostojást szedni, Adjatok hát lányok, ha nem sajnáljátok. Ha pedig nem adtok, Licskes-lucskos, facsaró vizes lesz a ruhátok. 6. Jó reggelt, jó reggel, kedves liliomszál, Megöntözlek rózsavízzel, Hogy ne hervadozzál. Kerek erdőn jártam, Pirostojást láttam, Bárány-húzta rengő kocsin Mindjárt odaszálltam. Nesze hát rózsavíz, Gyöngyöm gyöngyvirágom, Hol a tojás, pirostojás? Tarisznyámba várom. 7. E házban van egy rózsa, ' A rózsának bimbója. Én a rózsát meglocsolom, A vörös bort elfogadom. 8. E háznak van egy rózsája, A rózsának bimbója. A bimbót megöntözöm, A tojást megköszönöm. 9. Nagypénteken erre jártam, Egy szép virágszálat láttam. Eljöttem meglocsolni, Hogy szép maradjon jövő tavaszig. 10. Eljöttünk e lányos házba, Pirostojás locsolásunk ára. Szabad-e locsolni? 11. Szépen kérem az apját, De még szebben az anyját, Adja elő a lányát, Hadd locsolom a haját, Hadd nőjön nagyra, Mint a csikó farka, Még annál is nagyobbra, Mint a Duna hossza. Szabad-e locsolni? 12. Itten, a ház udvarában Szép kis bimbó nőtt; Nevelje őt nagyra a teremtő. Rózsavizet hoztam a tövére, Szálljon áldás a fejére. Istentől én azt kérem, Pirostojás legyen bérem. 13. Locsolkodni jöttem, Rózsavizet hoztam, Vigyázzatok lányok, Megöntözlek mostan. 14. Eljöttem hozzátok Ifjú létemre, Hogy harmatot öntsek E szép növendékre. Bizony meg is öntözöm, Hogy el ne hervadjon, Szépet virágozzon.
