Békés Megyei Népújság, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-15 / 88. szám
o 1979. április 15., vasárnap ■MHiUMTd „Virág van az arcán n • • • Locsolkodó locsolkodás — Óvónő akartam lenni. De nyolcadik után úgy jött össze, hogy családi okok miatt szakmát kellett tanulnom. így kerültem a kereskedőszakmába. (Univerzál nagyáruház Békéscsabán. A földszinti fe- hérneműosztály pultjai, gondolái között 20 éves lány. A sárga egyenköpeny egyformává teszi az elárusítók arcát. A vevők szerint az övét nem. „Virág van az arcán” — mondja róla egy idősebb férfi. „Látta a tévében verset szavalni talán?” „Nem, én nem szeretem a verseket.” — hangzott a válasz.) — A szakmunkásképzőben versenyt hirdettek. Jelentkeztem. A nagy verseny elmaradt, de az iskolában, házivetélkedőként azért megtartották. József Attila Tiszta szívvel című verse volt az, amit akkor elmondtam. Ahogy visszagondolok rá, rémes lehetett az a szavalásom. Berek Kati előadásmódját akartam másolni. A nagy előadóművészek közül az ő stílusát ismertem jobban. Énekelve mondtam a verset... Hát, ez volt az első. . (Késő délutáni tévéműsor. A Radnóti Miklós-szavaló- verseny egyik elődöntőjét közvetítik Budapestről. A műsorvezető Bus Anikó Békés megyei versenyző nevét jelenti be. Nemes Nagy Ágnes : Éjszakai tölgyfa című versét adja elő. A zsűri 34 pontot ad a szavalásra. Még négy elődöntő lesz. A „nagy menetbe”, a döntőbe, a legjobb tizenöt kerül. Elég lesz-e a 34 pont?) » — Mindenkiben benne van az a vágy, hogy megismertesse önmagát másokkal, hogy szerepeljen. Számomra a pódium jelenti ezt a lehetőséget, s egy kicsit az önmegvalósítás színpadát is. Csak olyan verset tudok megtanulni, amelyet az első olvasára megszeretek. Ha értem és érzem egyszerre mindazt, amit abban a versben költője elmondani akart. Ha enyémmé válik, az a jó. Ekkor tudom továbbadni a közönségnek. Nagyon druk- kos vagyok, ezért a nézőtéren ülők szemében keresem a segítséget. S abban látom, hogy értenek-e. Mert ha igen, akkor érdemes volt. S ez a legnagyobb siker, amit elérhetek. S ha nem: csak én lehetek az okozója. — Persze, a vállalati ünnepségeken is szavalok. Van egy olyan rossz szokása az ünnepi alkalmak szervezőinek, hogy szinte mindig ugyanazokat a verseket kérik. Talán kényelemből teszik? Nem tudom. Pedig a költészetnek annyi remeke van. S egy-egy évfordulós megemlékezés is fóruma lehet a versek megismertetésének. (Az „Aatlen” nevű színjátszó csoport egy-két éve Örkény István egyperceseiből mutatott be összeállítást az egyik vállalat ifjúsági klubjában. Itt láttam Bus Anikót először nem verset mondani. , Az együttes nagy sikerének ő is részese volt.) — Hetvenöt novemberében hívtak az „Aatlen”-be. Sajtani pontossággal kiszabott takaros utca képe tárul elénk, új házak sora vezeti a szemet. Mert nézni aztán van mit, ahány ház, annyiféle, mégis ízléses összhangban bújnak egymás mellé. A takaros kertekből délceg lábú, piros-sárga fejű tulipánok bólogatnak a járókelőknek. Az utca végén hosszú ház, társadalmi munFotó: Gál Edit nos, ez a szinjátszó csoport néhány hónappal ezelőtt, vezető híján, föloszlott. Most az építők művelődési házának „Manzárd” nevű csoportjában játszom. Igaz, keveset. De ez is amatőrsors, része annak, ami ugyancsak az enyém. Ma már a pódium és a színpad szinte egyet jelent nekem. Az amatőrszínjátszás pillanatokról pillanatokra történő születése és meghalása, az egy-egy előadásra való készülődés izgalma, a próbák tengernyi új ismeretet hozó feszültsége, az egész munka törékenysége olyan erőt ad a résztvevőjének, amely mással aligha pótolható. — De a vers marad. Addig szeretnék szavalni, amíg belőlem erre telik. Végh Ferencnek, a Jókai Színház egykori művészének köszönhetem a legtöbbet, ö tanított meg verset mondani. A versenyek egymásutánisága miatt állandóan edzésben vagyok. Szabad időm? De jó lenne! Az idén érettségizem a közgazdasági szakközépiskolában. Emellett a színművészeti felvételijére is készülök. A foglalkozásom is figyelmet, gondos munkát kíván. A vállalat vezetői erejükhöz mérten segitenek, szinte mindenben. Elégedettség? Nem, nem, azt soha sem szabad! Akár gondokkal is teletűzdelt, de értelmes életet szeretnék magamnak. Olyan téglánként összerakottat. Amely végül is engem szolgál. Hivatásos hivatást folytatni, talán ebben a közegben, talán egy másikban. Nem akarok semmit értelmetlenül föladni. A hétköznapok sodrása csak addig jó dolog, ameddig ki tudom használni magam mellett. Hogy mindig többet tudjak, s ezáltal jobbat adhassak az embereknek. Akiket nagyon szeretek. (A szakszervezetek által rendezett megyei, területi és országos versenyek helyezettje, többször győztese. Bársonyos, meleg hangját, tehetségét ismerik már a szakemberek. Négyesztendős versmondói múlt került eddig a mérlegre. És a továbblépés akarata. Mit hoz a holnap, mi valósulhat meg a terveiből? Egy húszéves fiatal esetében: talán minden. S hogy ez a „talán” ne legyen, az rajta és környezetén múlik.) Nemesi László Kell minden játszótér? Már a kérdés puszta hallatára is fölháborodna minden szülő, tanító, óvónő, a gyermekek nevelésével és gondozásával foglalkozó ember. Ennek ellenére: valóban szüksége-e így, és a tapasztalható formában, helyen létesített minden játszótér? A kérdésekre nem lehet egyértelműen igenlő választ adni. A nemzetközi gyermekév meghirdetésekor megyénk szinte valamennyi településének állami és társadalmi vezetői, termelőüzemek és intézmények tették meg a gyermek érdekeit szolgáló felajánlásaikat. Többek között a meglehetősen gyéren föllelhető játszóterek — mély a főként lakótelepeken élő 2—14 évesek szabadtéri játék- és mozgásigényének legjobban megfelelő létesítménye — számának növelését, a meglevők bővítését és felújítását is célozza. Állami pénzből és társadalmi munkák forrásából nőnek hát- ki a házrengetegek között a homokozós-hintás- mászókás gyermekálmok. De nem mindegyikőjük gyermekálom! Láttam nem egyet, amelynek lengő- és kakashintái alá betonlapokat raktak. Láttam olyan mászókat, amelynek szerkezete enyhén szólva baleset- veszélyes, nem megfelelő anyagmegmunkálása és fölépítése miatt. Van olyan játszótéri homokozó is, amelybe folyami sódert töl- tötek, tele férfiökölnyi kavicsokkal. Nem is szólva az efféle bajt hozó álhomokozó szélét alkotó betonperemről. Az építők jót akarnak. Nem az ő hibájuk, hogy nagyszerű kezdeményezésük balul üt ki, s később esetleg áldozatokat is követel. A tervezés pillanatának gondossága hiányzik innen. Az, hogy értő pedagógusok is ott üljenek a tervezés, a kivitelezés munkájánál. Kérjék ki véleményüket, s hallgassanak is szavukra. De nemcsak az anyag minőségével, az elhelyezett játéktárgyak minőségével van a baj. A játszóterek elhelyezése is egyre ritkábban * felel meg az alapvető követelményeknek. A békéscsabai, Lencsési lakótelepen most épülő játszóterek szinte az „állatorvosi ló” példájául szolgálnak. A legszűkebb helyre építik, ahol a kialakított teret szorosan övezik a magas lakóépületek. Másutt az autóárral ellepett úttest van vészesen közel a lab- dázó-játszó apróságokhoz. Amott a játszótérhez vezető út mentén, nyitott szennyvízakna tátong, évek óta. Talán még nem készült el Békés megyében az ösz- szes gyermekévi játszótér. Talán még nem hiába szól a kérő-figyelmeztető szó. Bár áll a közmondás ez esetben is, miszerint: ajándék lónak ne nézd a fogát, de... De itt gyermekekről, mindannyiunk gyermekének biztonságáról van szó. S nem a jobb minőségű, esetleg drágább anyag kerül többe, hanem az eltörött, kificamított gyermekláb, gyermekkéz. Bár legtöbbször nem is anyagiakon múlik, hogy egy-egy játszótér megfeleljen használóik, a gyermekek természetének, mozgásterének, igényének. A gondoskodó figyelem szükségeltetik, amelynek nemcsak a fölajánlás pillanatában, hanem a kivitelezés, a megalkotás folyamatában is jelen kell lennie. Különben olyn ízt kap az egész: „No, megtettük a felajánlást, gyorsan megcsináltuk, s így ezt is letudtuk.” így nem lehet, nem szabad! Sem gondolkozni, sem cselekedni. Bízzunk abban, hogy a gyermekév, azaz a gyermekek tiszteletére fölépített minden játszótér és más létesítmény is megfelelően tervezett, jól elhelyezett, kifogástalan lesz. És minden részében utódjainkat, a gyermekek testi és szellemi fejlődését szolgálja majd. N. L. Mezőkovácsházi emlékek a húsvéti népszokásokról Egy közművelő helytörténész mondja: nem járja mifelénk különösebb egyedi népszokás, így húsvét táján. Locsolkodtak persze a fiatalok, főleg akkor volt ez divat, úgy harminc éve, amikor még mi is gyerekek voltunk. Annyi tojást összekaptunk, hogy délutántájt már tojással futballoztunk az árokparton. Az idősebbeket kellene megkérdezni, hátha azok többre emlékeznek ... Csalós község ez a Kovácsháza. Bandukolunk a főutcán; elhagyjuk a csupa üveg áruházat, az öreg tanácsházát, építkezés jobbról, balról, átvágunk egy kerten, s amit látunk csoda! Márkában épült, rajta a felirat: öregek napközi otthona. Éppen errefelé lépked egy néni fájós lábbal, nyitja a kaput, kalauzol bennünket a kovácsházi nénik, bácsik körébe. A kellemes melegben újságot olvasnak, kézimunkáznak, halkan beszélgetnek, valaki a sarokban szundikál. Tiszta levegőjű nyugalmat, családias meghittséget érez, aki ide belép. Az átlagos életkor talán a 70—80 évet is eléri, s ha emlékezést szeretne hallani a látogató, könnyen megered a szó, hiszen van miről beszélni. Józsi bácsi: Mi kancsóval jártunk locsolkodni, kölnire csak a módosabbjának futotta. A fiúkat már egészen kicsi korban vitte az apjuk, hogy tanulják a szokást, lássák a rokonságot. Amikor a húsvéti készülődésről... Fotó: Gál Edit a csúfolkodásra, vágta szegény lány a falnivalót, de mire minden adaggal elkészült, a társaság elszelelt. Alig múlt el egy esztendő, ez a mihaszna legény vette feleségül az éjjelizenére áhítozó leányt. Ügy mondják a rossznyelvek, hogy a végén csak ő járta meg! Rózsika néni: Ha máskor nem telt, de húsvétkor aztán volt evés-ivás! Hiszen előtte fél héten át csak pattogatott kukoricát ettünk. Alig vártuk a körmenetet, a feltámadást, a templomi misét, szaladtunk haza kocsonyát enni! Hétfőn úgy megterítettük az asztalt, hogy az uraságoknál sem jobban! Sonka, kolbász festett tojás, töltött káposzta nem hiányozhatott sehonnan! A vízen költ tésztát majd minden házban elkészítették: amikor a masszát összegyúrták, szalvétába kötötték és leeresztették a kútba. Mikor megkölt, eldarabolták, apró kalácsokba fonták, kristálycukorba hen- tergették, úgy sütötték meg. Etelka néni: Én még ma is úgy festem a tojást, mint régen. Az árok partjáról zöld füvet szedek, különböző formában a tojásra ragasztom, majd az egészet egy harisnya aljába kötöm. Vöröshagyma levelének a levében készítem a festéket, az befogja a tojás héját, de ahol rajta volt a fű, ott fehér marad. Igaz, hogy manapság nem sokan nyitják rám az ajtót, de azért készítek tojást, majd hozok belőle az otthonba is ... Áradnak az emlékek, mint a bővizű forrás. Az öregek mesélő kedve újra. éled, ha hallgatóra lelnek. Ilyenkor feltámad a múlt, megszépülnek a megtörtént dolgok, új színt lelnek a tovább élő hagyományok. Igaz, ma már nem akkora divat a húsvéti locsolkodás, mint régen, de ha az öregek beszélnek róla, ugye, hogy jó hallgatni őket? Bede Zsóka Regina néni mesél a locsolkodókról, a megcsúfolt lányról, legények lettünk, nem volt érdekes a rokonság, inkább a nagylányokhoz mentünk. Illatos szappant reszeltünk egy literes üvegbe, vizet öntöttünk rá, azzal locsoltuk a lányokat. Volt, ahol örömmel fogadtak, volt ahol inkább kívül láttak volna az ajtón, attól függött, ki hogy tetszett a lányoknak. Azt már kevésbé szerettük, hogy húsvét harmadnapján visz- szaadták a vizet a lányok, de bőven is mérték, vödörrel lestek ránk. Regina néni: Engem évtizedek óta ezén a néven ismernek a faluban. Már 80 évet is magam mögött hagytam, de jól emlékszem a fiatal koromra. Csapatostól jöttek a legények, csaltak bennünket kifelé, hogy „Jobb a levegő odakint!” Aztán jól nyakon loccsintot- tak egy kancsó hideg vízzel. Mikor csuromvizesek lettünk, akkor -szedték elő a kölnivizet, s azzal is megle- gyintettek. Még se fáztunk meg sose! Ravaszak voltak ám a fiúk, mindig azt a házat hagyták utoljára, ahol a legtöbb enni-, innivalót remélték, és estig ottragadtak. Akkor volt a húsvéti bál, de az sose ért semmit, mert addigra a legtöbb ember kapatos lett. A lányok meg összedugták a fejüket a bálban, arról pusmogtak, kinél hányán jártak locsolkodni. Volt egy közöttünk, aki tízzel mindig többet mondott, de rajtakaptuk, mert leellenőriztük, ki volt nála? Persze, minél több legény ment valakihez, annál büszkébben rengette a szoknyáját, hogy milyen kapós lány! Erzsi néni: Háttere lehetett annak, ha kevés locsoló ment egy lányhoz! Csúnya volt szegény, vagy a jó hírét vesztette, netán az udvarlójával veszett össze. A haragos udvarló ilyenkor szövetséget kötött a többi legénnyel, hogy ahhoz a lányhoz ne menjenek, hiába lesi az ajtót. Másik módja is volt a bosszúnak: fúvószenekar játszotta a talpalá- valót, a legény megfizette őket, hogy sokáig muzsikáljanak egyhuzamban. Akkor felkérte a haragosát, s addig táncoltatta, míg az ajtóhoz nem értek, ott meg aztán kitessékelte a szabadba. Regina néni: Én más huncutságra is emlékszem. Húsvétkor éjjelizenét adtak a legények, de volt egy ismerősöm, akit sose tisztelt így meg senki. Szegény csak faggatózott, mit kellene tennie egy tisztességes lánynak, ha éjjelizenét hall az ablaka alatt? Azt tanácsolta egy „jóakarója”: nézzen ki, számolja meg hány a legény, s annyi kenyeret, szalonnát szeljen ajándékba a muzsikáért. Közben még fel is biztatott egy legényt, csúfolja meg azt a szerencsétlent. Este 12-en is elmentek