Békés Megyei Népújság, 1979. március (34. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-07 / 55. szám
1979. március 7., szerda 1 —:— ............................... --............... -........ A társadalom fele: nő. Lényüket csodálat, tisztelet és megbecsülés veszi körül. Mert ott vannak a csattogó gépek mellett, hogy öltözhessünk; hajlonganak a palánták meliett, hogy ehessünk; ápolnak, jó szóval, melegséggel, hogy élhessünk; kiszolgálnak, kedvesen mosolyognak, hogy örülhessünk. Rájuk kell mindig emlékezni. Megtanulnunk: ne csak az anyát, a feleséget szeressük bennük, hanem az embert, aki gondolkodni, alkotni tud. Irányítani egész életünket. arcok változásokkal Nem nehéz bizonygatni, hogy a békéscsabai Univerzál Áruház a környék legszebb, legkulturáltabb bevásárlóközpontja. Az itt dolgozók nagy része lány és asszony. Közülük választottunk ki kettőt, különböző korosztályok képviselőit, valljanak választott hivatásuk szépségéről, nehézségeiről. Cyurkó Paine, a mindig készséges Dórika, immár 20 éve áll a pult mögött. Megkapta a Munka Érdemérem, a Belkereskedelem Kiváló Dolgozója kitüntetést. Olyan ember, akit öt év múlva, ha nyugdíjba megy, nehéz lesz pótolni. Mándi Jánosné éladó. Mindössze 22 éves, a 17 tagú szocialista brigád vezetője. Tiszteli a tapasztaltabb munkatársait, tanul tőlük. A jövő ígérete. — Miként lett kereskedő? Gyurkó Pálné: Még javában tartott a háború, amikor 1943 tavaszán az újságban hirdetést olvastam, hogy a mostani áruház helyén levő ruházati üzlet tulajdonosa tanulókat keres. Édesanyám tudta nélkül elmentem a találkozóra. Sokan voltak, minden gyerek a szülei kezét szorongatta, csak én álltam egyedül a tömegben. Gondolhatja, mennyire meglepett, amikor közölték, hogy felvettek. Egy hónap próbaidő után kezdődtek az inasévek. Söprögetés, víz- és tüzelőhordás. Ki panaszkodott akkor? örültem, hogy dolgozhattam valahol. Egyszer néhány percet késtem, a főnök tapintatosan csak annyit kérdezett: Dórika, halat ettél? Értettem belőle. Aztán 1949-ben férjhez mentem, Budapesten a gumigyárban, majd itthon a nyomdában dolgoztam. Mostani vállalatomnál 1958 óta tevékenykedem. Mándi Jánosné: Az én történetem rövidebb és egyszerűbb. Az általános iskola befejezése után gimnáziumba jelentkeztem, másodiknak pedig a kereskedelmi szakmunkásképzőt jelöltem meg. Az utóbbi sikerült. Először úgy volt, hogy műszaki eladó leszek, de meggondoltam: jobban érdekel a ruházat. A 3-as számú boltban szabadultam fel 1974-ben, amelyet azóta lebontottak. Közben férjhez mentem. A párom a cipészszövetkezetben gépkocsivezető. Szeretek a vevőkkel foglalkozni, jólesik, ha egy-egy sikeres vásárlás után felkeresnek és azt mondják: szép lett a függöny, amit ajánlottam. — Mi a véleménye a kulturált kereskedelemről és a magyar ruházati termékekről? Gyurkó Pálné: A jó kereskedőnek az első pillanatban fel kell tudni mérni: a vevőnek milyen szín, anyag áll a legjobban. Nem szabad különbséget tenni a vásárlók között. Türelemmel megmagyarázni : miért gondolom úgy, ahogy előadom. Biztos vagyok benne, hogy ilyen hangnem, törődés után senki sem távozik üres kézzel. A kötöttáruk minőségével a 60-as évek végéig nem volt különösebb gond. Azóta annál több. Ezt a vevők is tudják, s higgye el, nagyon nehéz egy-egy gyengébb minőségű terméket drága pénzért eladni. Véleményem szerint, a gyári ellenőrzést kellene jobban megszigorítani. Mándi Jánosné: A kulturált kereskedelemhez nagyon sok minden hozzátartozik: Az is, hogy az eladók milyen környezetben dolgoznak. Az előző boltban 20-an zsúfolódtunk össze egyetlen öltözőben, ahol a víztartály jelentette a tisztálkodási lehetőséget. Itt zuhany, büfé, tágas ebédlő áll rendelkezésünkre. Ha jó a közérzetem, másként bánok a vevőkkel is. Az áruk között válogatva általában megkérdezik, hogy magyar, vagy importált termék-e, amit bemutatok. Vannak nagyon szép és jó hazai anyagok. Az NDK-bú- torszövetek viszont kedveltebbek, korszerűbb alapanyagok felhasználásával készülnek és olcsóbbak is. — Hogyan viseli el, hogy nőnek született? Gyurkó Pálné: Köszönöm, elég jól. A fiam felnőtt, van két aranyos unokám, akik bearanyozzák az életemet. Sohasem kíméltem magam, de úgy érzem, megérte. Tíz évig nőfelelős voltam a szakszervezetben, jelenleg bizalmi vagyok. Megbecsülnek a vállalatnál, a vevők szeretnek. Kívánhatok-e még valamit? Mándi Jánosné; Ha már így történt, mit tehetek? Nem tagadom: kijut a munkából az áruházban és otthon is. Üj családi házba költöztünk, de még nincs befejezve. Éppen ezért a férjem alig tud segíteni a házi munkában. Úgy gondolom, még lesz ideje arra is.-s-s Mindketten nynmdászok A Dürer Nyomda békéscsabai üzemében dolgoznak. Kovács Endréné 1937, Csilik Kati 1977 óta nyomdász. Két generáció képviselői. Életútjuk azonban a mi világunkban végbement változásokat -hűen tükrözik. Kovács Endréné az elemi iskola hat osztályának az elvégzése után került egy kis mezőberényi nyomdába. Sze- ' retett volna továbbtanulni, hogy tanítónő lehessen, de a nehéz megélhetési körülmények miatt dolgoznia kellett. Az akkori idők munkakörülményeire így emlékszik vissza: — Naponta 10—12 órát dolgoztunk. Január 1-e is munkanap volt, mert azt mondta a tulajdonos: nem lehet lustán kezdeni az év első napját. A vizet távolabbról hordtuk, hogy mosdani tudjunk. A gyorssajtó egy lendkerekes gép volt, amit két markos legény lábbal hajtott. Kovács Endréné A felszabadulás után, 1946- ban ment férjhez. Akkoriban nemigen volt munka. Amikor pedig 1950-ben megszületett a fia, akkor bölcsőde nem volt, emiatt elhelyezkedni sem tudott. A második fia 1954-ben született. A szükség arra kényszerítette, hogy dolgozzon, a gyerekeket pedig nappal „pótmamára” bízta, ami bizony nem csekély költséggel járt. A Békési (a mai Kner) Nyomda tanulótermében a fiatalokkal foglalkozott. A berakónőket oktatta nagy buzgalommal. Legalább eny- nyit elért, ha már a mostoha sorsa megakadályozta abban, hogy tanítónő lehessen. A Békés megyei Nyomdaipari Vállalathoz (a mostani Dürer Nyomdához) 1961-ben került áthelyezéssel. Itt is a fiatalokkal foglalkozott egészen lJ77-ig, a nyugdíjba vonulásáig. Nagyon szereti a Dürer Nyomdát, aminek bizonysága, hogy nyugdíjasként is tovább dolgozik. Sőt társadalmi munkát is vállal: a nyugdíjasok időnkénti meglátogatását. Azelőtt másfél évtizedig a szakszervezet tt-se és üdültetési felelőse volt, amit nyugdíjba vonulásakor sok szép ajándékkal háláltak meg. Társadalmi munkája elismeréséül aranygyűrűt is kapott. — Inkább a szépre emlékszem — mondja elgondolkozva. — A rosszat lassan elfelejtem. Különösen amikor látom, hogy a fiatalok milyen nagyszerűen boldogulnak, ha van bennük akaraterő. Csilik Katit akkor érte komolyabb csalódás, amikor az általános iskola befejezése után — túljelentkezés miatt — nem vették fel az egészségügyi szakközépiskolába. Ehelyett aztán á Rózsa Ferenc Nyomdaipari Szak- középiskolába jelentkezett és 1977-ben négy osztálytársnőjével együtt elsőként magasnyomó gépmester lett. Nem könnyű munka. Szakmai körökben úgy tartják, hogy a gép kezelése, karbantartása inkább férfiaknak való. Kati azonban nem panaszkodik: — Jó körülmények között dolgozom, csupa fiatallal együtt, akik megértők, segítőkészek. A kereset sem utolsó. Most már örülök, hogy annak idején nem az egészségügyi, hanem a Csilik Kati nyomdaipari szakközépiskolába vettek fel. Elégedett az életével. Mosolyogva mondja: — Szeretem a finom ételeket, a szép ruhákat, a jó társaságot, szeretek táncolni. Az is kiderül, hogy a nyomda kézilabdacsapatának a balszélsője. Csinos, magas, karcsú lány, aki remek dolognak tartja ezt a sportágat. Már a szakközépiskolában KISZ-tag volt, s itt is kiveszi részét az alapszervezet munkájából. A regények, folyóiratok, újságok olvasását igen jó szórakozásnak tartja. A tévénézést is. S úgy véli, hogy a világon végbemenő eseményekről való tájékozódás minden művelt ember elengedhetetlen szükségessége. A jövő kilátásai is jók, amiről így beszél: — Talán folytatom a tanulást a nyomdaipari főiskola levelező tagozatán. A lehetőség megvan. A vállalat támogatást nyújt hozzá. Fejlődik a nyomdaipar, kell a magasabb képzettségű szakember. Még valamit szeretne: világot látni. Eddig csak a jugoszláv tengerpartig jutott. Eddig... Húszévesen... Pásztor Béla A felvételeket: Béla Ottó és Veress Erzsi készítették Kassák Lajos: Hódolat Kedves, ki szemben ülsz velem a nyári kertben csodállak a serdülő kamaszok csodálatával csodálatos halvány kezeid finomsága s a szemeid éles, vakmerő pillantása még csodálatosabb. Nézlek s miközben a szél rózsaszín almavirágot röpít felettünk számhoz emelem furulyám és fújom a dalt mit gyermekkoromban a vándorcirkuszok porondján fújtak egyszerű falusi zenészek. Alkony harmatozza már a tájat s mily szép ez a tarka dal s mily szép vagy te is a virágzó nyári kertben születésem értelme, életem ékessége asszony. Gyenge testben erős lélek — A rendelőintézeti munkát sokan unalmasnak tartják — véli Ledzényi Jánosné, aki már csaknem két évtizede dolgozik az egészségügyben. 1962 óta asszisztensnő a békéscsabai rende- lőiptézet belgyógyászati osztályán. A törékeny asszony, akinek csak néha elrévedő tekintetén látni a gondokat, az utóbbi évek szenvedéseit, lelkesedéssel beszél munkájáról! — Bánni kell tudni az emberekkel — mondja. Ez a legfontosabb, hiszen nálunk egy forgalmas napon csaknem 100 beteg megfordul. Sok a vidékről jött, idős ember, akinek ideje vonathoz, buszhoz kötött. Megtehetnénk, hogy lélektelenül végezzük a munkánkat. Erre azonban a legtöbben képtelenek vagyunk. Aki mellőzni tudja a humánumot, nem sokáig marad ezen a pályán. Nem panaszkodásképpen mondom, de az anyagi megbecsülés még most sincs arányban a munkánkkal. Kevés az az asszisztens, vagy ápolónő, akinek a fizetése eléri a háromezer forintot. Pedig gyakran „túlszaladunk” a munkaidőn. — A rendelés befejezése után még el kell végeznem az adminisztrációt, azután jön a bevásárlás, a házi munka. A férjem tavaly évekig tartó betegség után halt meg. Két kamasz gyerekkel maradtam egyedül. Szabad időről az én életemben nemigen eshet szó. Ha mégis akad üres órám, belelapozok egy-egy egészségügyi szakkönyvbe, újságba. Úgy érzem, ezen a munkaterületen állandó önképzésre van szükség. — A lányom 15 éves. Közgazdasági szakközépiskolába jár. Talán az én példámon okulva nem választotta az egészségügyi pályát. Látta, hogy olyan „beteg— Legfontosabb az emberszeretet — mondja Ledzényi Jánosné ség” ez, amiből nem lehet kigyógyulni. Ledzényiné kamasz lányánál alig pár évvel idősebb Csizmadia Mária, aki ugyanitt, a sebészeti osztályon asszisztensnő. Néhány hónapja dolgozik, hiszen 1978- ban érettségizett az egészségügyi szakközépiskolában. A fehér köpeny máris szinte hozzáidomult magas, vékony alakjához. Aki netán könnyűnek tartja a rendelőintézeti munkát, annak látnia kellett volna az ajtó előtt ácsorgó tömeget. — Ma felülvizsgálati nap van, azért jött ennyi beteg — mondja Marika. — Bizonyára sokan csodálkoznak azon, hogy egy kezdő asszisztensnő éppen a sebészetet választja. Bevallom, eleinte rossz érzés fogott el egy-egy csúnya seb láttán. Ennek ma már nyoma sincs! — Sokat köszönhetek az iskolai gyakorlatoknak és a munkatársak segítőkészségének. Ha valaki elszánja magát erre a pályára, sok idegenkedést kell leküzdenie. Ha sikerül, egy idő után már észre sem veszi a nem mindig épületes látványt nyújtó betegségeket. Csak az embert látja, aki tőle vár jó szót, a beteget, aki segítségétől remél gyógyulást. Igaz, itt nincsenek olyan különleges esetek, mint a kórházakban. Mi a „hétköznapi” betegeket gyógyítjuk. Egy-egy rendelési idő alatt átlagosan 30-an, 40-en fordulnak meg a sebészeten. Kevés idő jut egy páciensre, így megnő minden szó jelentősége. Az idősebb kolléganőktől nagyon sokat tanultam. Például azt, hogyan kell már a belépésnél bizalmat ébreszteni a betegben. — Néhány hónapja dolgozom a rendelőintézetben. Szeretnék még hosszú ideig itt maradni. G. K. Csizmadia Mária néhány hónap alatt megszerette a rendelőintézetet Csodálat, tisztelet és megbecsülés
