Békés Megyei Népújság, 1979. március (34. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-04 / 53. szám
1979. március 4., vasárnap o Pálinkás Lajos: Utolsó vadászat Panni már sok telet látott. Voltak csikorgó, kemény hidegek, mikor reggel merev és mozdulatlan madarakat talált az udvaron. És voltak olyanok, amikor reggelre hályogos fehér szeme lett a tócsáknak, de aztán megolvadt, és nyirkos hideg szél borzongatta a pocsolyák hátát. Egész nap esett, csupa hideg nyúlósság volt a világ. Ezeket nem szerette. Ilyenkor naphosz- szat karikára görbülve aludt a házban. Egyik ilyen semmilyen télre nagyon jól emlékezeti. Azon a nyárutón, mikor gazdája először akasztotta le a puskát a szögről, Panni már tudta, hogy asszonya gyermeket vár. Érezte a születő élet készülődését. Asszonya fiatal volt és erős, ő pedig együtt örült velük. Gyakran jártak ki a határba, vígan szólt a puska, ő meg örömmel nyargalt és hozta a zuhanó madarat. A gazda pedig azt mondta ilyenkor, hogy; kacsa, meg, hogy fácán, ritkábban meg azt; szarka, varjú. Aztán nyálkás, hideg tél lett. Az ólomszürke égből naphosszat esett, éjszaka fagyott. Asz- szonya egy ilyen csepegős reggelen ingujjban hozta ki az ételt. Elétöltötte, és visszament a házba. Panni akkor megérezte, hogy mellé állt a rossz. Asszonya sápadt és köhögős lett, mindig feküdt. Aztán egy éjjel sietve jött egy ember, aki üveget hordott az orrán, és mindenféle rossz szagú holmit cipelt a táskájában. A baj akkor már a levegőben volt, és Panni fájdalmasan vonított. Aztán hallotta a gyermeket. Néhányszor erőtlenül azt mondta, hogy oá ... majd csend lett. Öfökre... A gazda akkor olyan lett, amilyennek Panni soha nem látta azelőtt. A szeme nagyon hideg és rezzenéstelen. Nem szólt, nem is simogatta meg. Olyan iszonyatos fájdalmat cipelt magával, hogy láttára ijedten húzódott be a házába. Érezte, hogy üresség és bánat van benne. Félt tőle. Sokáig vadászni sem mentek. A tavasz meg a nyár aztán lassan elemésztette a bánatot, de a gazda még sokáig nem lett olyan, mint volt. Azóta minden rendbe jött. A gazdának fiai vannak, erősek, egészségesek. A kicsi, akit Jancsinak hívnak, gyakran megcibálja a fülét. Máskor a hóna alá veszi a fejét, és pici ökleivel döngeti. Ez ugyan kicsit kellemetlen, de Panninak is gyakran vannak kölykei, és tudja, hogy a gyerek csintalan. Ezért nem is haragszik. Az idén is volt négy, bár már nehezen hordta a terhét. De azért mikor megszülettek, szépek és egészségesek voltak, és büszkén mutatta meg őket a gazdának. Az azonban egy zsákba szedte a kölyköket — bár Panni nem akarta adni, meg is fogta a gazda csuklóját — és elvitte a kicsiket. A kölykök emléke még benne motoszkált egy darabig, kicsit fájt is, de végül is a gazda tudja mit akar — belenyugodott. Késő ősszel aztán, amikor kemény szelek süvítettek a villanydrótokon és hideg eső szitált, a ritkán kelő madarakból egy a vízbe esett. Panni utána vetette magát — a gazda mondta ugyan, hogy nem szabad — mégis kihozta. Délután már száraz volt az orra, a fácánra is rágyalogolt, mert nem volt szag, és rettenetesen fázott. A gazda be akarta tenni a kocsiba, de nem hagyta magát, és estig dolgozott. Otthon az ismerős ajtóban már nem tudott kiugrani. A csontjaiban égő forrósággal keringett a baj, szúrt a tüdeje, és hörögve zihált. A gazda az ölében vitte be. Puha rongyot terített a tűzhely elé, és valami keserűt itatott vele. A rossz aztán lassan elment belőle, bár Panni úgy érezte, hogy valami jóvátehetetlennek kell történnie. De a gazda erősebb volt mint a rossz, és nemsokára csöndes örömmel poroszkált az ismerős szagú csizmák után. A csendes decemberben hullani kezdett a hó. Minden zimankó nélkül, csendesen esett, lassan ellepte az udvart, a házat. Nem is vált latyakká, ahogy azokon a rossz teleken szokott. Aztán a kristálytiszta éjszakában felbukkant a hold fényes tányérja, és olyan világos volt, hogy tisztán látta, mikor a meleget lehelő kéményre libbent a bagoly, és ráérősen tollászkodni kezdett. Meg is ugatta, mert a ház hozzá tartozott, a bagoly pedig idegen volt. Most egyébként is friss és tettrekész volt, mert amikor a gazda hazajött, bekísérte a házig, és a feltáruló ajtó elárulta a holnapot. A fogasra akasztott zöld ruha, a szajkótollas kalap, a csillogó talpú patronokkal megrakott öv és a frissen fényesített csizmák szaga világosan megmondták neki, hogy holnap vadászat lesz. Ilyenkor izgatott volt. Sokáig jött-ment az udvaron, és csak később bújt a házba. Korábban is kelt, mert mire a kakas felröpent az ólajtóra előkiabálni a hajnalt, Panni már a verandán téb- lábolt. Hallotta a vekker csilingelősét, a vízcsobogást, a vele járó prüszkölést. Bár ezt pontosan nem . értette, tudta, hogy a reggelhez tartozik. A tányérzörgés után a gazda sajátkezűleg hozta ki az ételt. Ez nagyon jólesett, de azért gyorsan, türelmetlenül habzsolta be. Aztán, mikor a gazda puskával a vállán kijött a házból, örömében szűkölve körül ugrálta, majd elsőnek foglalta el helyét az ülésen. Az út puhán szaladt a kerekek alá. Szemben szánkó csilingelt, és lendülő kucsma, meg hangos ...ló napot adjon isten!” köszöntötte a gazdát. A tiszta, hideg magasságokban varjak örvénylettek. A süppedő fehérség elrejtette előlük az élelmet, és zajos károgással kiáltották világgá elégedetlenségüket. A hóba süppedt nádas szélén emberek várták őket. Áz ülésről kikászálódó gazdát fröccsenő hógolyó fogadta, amit az emberek harsány kacagása kísért. Panni ugyan érezte, hogy ez csak játék, de azért villámgyorsan a hóra perdülve, lábai közé rántott farokkal, mérgesen mordult a dobálódzóra. Ügy érezte, hogy ha a gazdát bántják, az rossz játék. A nevető ember komollyá vált, ösztönösen nyúlt a letört puskához és hátralépett. — Az ördög a vizsládba, Jóska! — mi a fene ütött bele? — öregszik ... veregette meg Panni nyakát a gazda. — Csak játék volt, nyughass! — mondta aztán a kutyának. Mivel a játék nem folytatódott, Panni megnyugodott, de azért még megnézte magának azt az embert. Azután a gazdáék beszélgetni kezdtek, de ez hosszú és bonyolult volt, ezért inkább a társaira figyelt Panni. A többiek vidáman hancúroztak gazdáik csizmái között. Bár sohasem jártak falkában, mégis kialakult közöttük valamiféle rangsor. Ketten Csitrivel voltak a legöregebbek és a legtöbb vadászatot látott kutyák. Csitri most is gazdája lábánál ült, és nem vett részt a hancúrozásban. Egyébként nem barátkoztak. Az elsőség kérdése még nem dőlt el. De ott volt Dani, az erőtől duzzadó, fiatal kan. Nemrég jött a gazdájával, és nem tisztelt senkit és semmit. Most is odarohant Pannihez, majdhogy feldöntötte, és tolakodóan megszaglászta. Panni meggörbült háttal, fejét lesunyva húzódott gazdája csizmáihoz. Pupillája kitágult, idegesen felránduló szája- széle mögül megmutatta tépőfogait. Egy felemelt kar hosszú sorba rendezte az embereket a nádas szélén. A letört puskák csattanva egyenesedtek ki. A kutyákban kitörésre készen vibrált az izgalom. Aztán a felemelt kar előreesett, és a csizmák megroppantak a hóban. — Keresd! — lökte előre a vezényszó Pannit. A nádas felmagasodott előtte. Néhol szügyig érő hóban, kígyózva csúszott előre, Tág, nedves orrcim- pákkal vallatta a nádat, de az egyelőre hallgatott. Pillanatra megállt. Hallotta, hogy mellette Csitri és Dani is dolgoznak. Hátrább az emberek taposták a nádat. Előrelódult. Először Csitri felől röppent fel a kiáltás; „kakas!” A kiáltásra rövidet dörrent a puska, és a nádbugák hósapkája ijedten hullt a földre. Társa nagy csör- tetéssel, ragyogó pofával vitte a madarat gazdájának. Pannit sarkantyúzni kezdte az irigység. Most már az irányt tartva, de ide-oda lengve keresett. A hóval lepett sás alól meleg szag csapta meg. A szagban remegés, és a felhúzott rugó feszültsége volt. Megdermedt. Mellső lábát felhúzva, egész testével tartotta a feszültséget. Fülei a gazdát figyelték. Reccsenve közeledtek a léptek. Most! Meglódult, orrát a sás alá fúrta. A madár hófelhőt kavarva, csattogó szárnyakkal dobta magát a levegőbe. Vállhoz ugrott a puska, és utána ordított a madárnak. Az összekapta a szárnyát, és néhány tollat a levegőben hagyva lezúdult a nádba. Panni prüszkölve kelt fel a hóból, és futás közben bundáját megrázva vágtába kapott. Fülei pontosan tudták, hová esett a madár. Zsinóregyenesen, zörögve törte a nádat. Pillanatra látta Dani mozdulatlan fejét, amint nyújtott nyakkal, irigykedve figyeli. Büszke oldalpillantással vette tudomásul. Lassított a futásán. Itt kell lennie. Igen, érezte a szagot. De ebben a szagban nem volt feszültség, csak hűlő, üres melegség, meg vér. Meglátta a madarat. Fogást igazított rajta, és rohant, vitte. Jól látta a gazda szemében az örömöt, mikor eléje ült, és átadta a madarat. Nehéz keze szeretettel simo- gatt meg a kutya fejét. — Jól van, kiskutyám! Panni behunyta a szemét a boldogságtól. Aztán felkelt, megrázta a hátulját és fordult vissza. Már a harmadik madár függött a gazda aggatóján, mikor sűrűzni kezdték a puskák. Keltek a madarak biztatás nélkül is,' Panni csak a röptűket figyelte. Tudta, mindjárt vége a nádnak. A puskák meg köpködték a sörétet, mintha megvesztek volna. Kileffent nyelvvel, lobogó fülekkel dolgoztak a kutyák. Aztán egyszerre vége lett a nádnak. Elhallgattak a puskák, az emberek megálltak. A zilált sor egyenesedni kezdett. A kutyák izgatottan forgolódtak, nem akarták érteni, miért kellett megállni. Panni kérdőn nézett a gazdára. Néhány puska megtört, és kiköpte a patronokat. A nád bozótos ciherben folytatódott. Nyáron erecske csordogált benne, de most az is elbújt a hó alá. Az emberek tanakodni kezdtek. Váratlarul izgatott kiáltás csattant a sor széléről. — Kutya! Elöl, a bozótban! Gyors dupla rándult a hideg levegőben. A fégyve- rek leugráltak a váltakról, és feszülten meredtek a bozótra. — Megy! — szólt a figyelmeztetés a feljebb ránduló puskáknak. A dörrenésre csillogó tollú kakas rúgta el magát a bozótból. Fél fordulattal meredeken a sor fölé csavarodott, és valószínűtlen mamagasságba emelkedve vitorlázott a sor hosszában. Röpte az égre rántotta a csöveket, és az első fegyverek utána ordították hiábavaló átkaikat. Panni lógó nyelvét visz- szakapva, földnek feszített lábakal figyelte a madarat. Hallotta a kakas röptét kísérő dörrenéseket, és izgult. Majd a gazda! Sebesen közeledett. Gyors pillantást vetett a gazdájára. — Itt van! Figyelj! A puska felcsapott, pillanatig követte a madarat, majd nagyot rándulva elbő- dült. A kakas megbillent, majdhogy bukfencet vetett, és gyorsan ereszkedni kezdett a sor hosszában a bozót felé. Panni kirúgta a havat maga alól indultában, és elnyelte a bozót. Nagy ugrásokkal rohant a hóban. Egyik bokor mellett meglepetésében maga előtt túrva a havat, fékezett. A bokor alóli gubancos, vörös szőrű kuvasz perdült ki, vörös foltot hagyva maga után. Panniban fellobbant a düh. A kakast akarja! Utána vetette magát. Száguldás közben a bokrok között elővillantak a figyelő arcok és a csillanó fegyverek. A kutya már előtte zihált, vérszagot hagyva maga ütán a hó'oa- rázdában. Ez meglepte Pannit, kicsit lassított a futásán. Beérte az ebet. Az visszafordította kínban vicsorgó pofáját. Látta szemében a félelmet, és megértette, hogy ez nem a madarat akarja. Néhány hosszú ugrással megelőzte, és futás közben oldalt pillantott. Látta a vállhoz repülő puskákat, és a kicsapó tüzet. Ugrott volna, de valami iszonyatos fájdalommal az oldalába mart, és a hóba dobta. A puska üvöltését már nem hallotta. Dermesztő csend lett. Az oldalát kegyetlenül marta valami, fuldokolva lélegzett. Kínjában a havat rágta. Megdöbbent arcok hajoltak föléje. Szörtyögve nyelte a szájába tóduló vért. Kínlódva nézett körül: gazdám! Futó csizmák dobbanása hallatszott, az arcok hang nélkül szétváltak, melléje lépett a gazda. Keze remegve indult Panni felé, aztán félúton megállt. — Pannikám! Kínnal emelte a fejét. Szeme könyörgőn meredt gazdájára. — Segíts! Nem tudom, hogy történt! És a gazda megint olyan volt, mint akkor, azon a télen. Rebbenéstelen szemében csikart a fájdalom. Panni elfordította a fejét. A beleit szaggató fájdalomtól összerándult, vér bugy- gyant ki a száján. A puska csattanására nézett fel. Gazdája puskája kiegyenesedett, a fekete csőtorok megmozdult, rámeredt. — Ne tedd, gazdám! Segíts ! A kínt szétszakító dörrenés véget vetett a vérmocskos jelennek, az elmúlt és eljövendő vadászatoknak. Azt már nem tudhatta Panni, hogy a kilobbant puska a hóba zuhant, és a gazda felkarolta a Véres tetemet. Megindultak a kocsik felé. Valaki felmarkolta a hóba esett fegyvert. A kalapokat levették, és néma csendben kísérték utolsó útjára Pannit, hű vadásztársukat. Fájdalom és önvád szorongatta az emberek torkát. Megérezték, hogy ilyen nagyot csak barátok ellen tud vétkezni az ember. D. Szabó Lajos Csángó-telepi tél Régi téli álom — hó hull lila-trilla száll a szóval bandukoló gyöngy-lámpások puha árnya hull a hóval Bent a szó közt virág terem piruló nyár a kebleken omló keblek forr az orsó re ''iák közt párás korsó Gyöngy-szavakból áll az ének kocsányon csillan az éjjel az ablakon csillog a hó álom-hó hull — emlék a szó... Varga János: Fényesi táj Varga János: Tél végi verSfény