Békés Megyei Népújság, 1979. március (34. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-18 / 65. szám
NÉPÚJSÁG 1979. március 18., vasárnap Nagy Lajos: RAZZIA ,' j -> V— Pataj Pál: Nagyvázsonyi táj ház Csoór István: Csak a csörgés... Razzia lesz! — mondta a barátom. Én még sohasem láttam razziát. Csak az újságokban olvastam róla. Homályos képek úsztak az emlékezetem mélyén. „Százhúsz detektív- böl álló kordon fogta körül a Városligetet, s a rendőrség emberei pontban éjfélkor megindultak minden irányban. a Liget belseje felé. A kör egyre szűkült. A detektívek minden gyanús alakot igazoltattak, összeterelték a csavargókat, rongyos embereket, pádon alvókat, s a bokrok sűrűjéből fölvert hajléktalanokat... A razzia igen szép eredménnyel végződött: öt zsebtolvaj, három betörő, huszonhét notórius munkakerülő, s tizenegy züllött életet élő nő került a rendőrség kezére”. — Nem akarsz részt venni a razzián? Nem is feleltem a kérdésre. Én statisztáljak az effélékhez? „A detektívek elállták a “Hét liter' nevű hírhedt kocsma ajtaját és hátsó kijáróját. Erre a tanyára a külváros söpredéke jár: rongyos munkakerülők, mindenféle bűnözők és titkos prostituáltak. Tízen a detektívek közül egy felügyelő vezetésével, revolvereiket kezükben tartva, berontottak a füstös terembe. “Senki ne mozduljon, föl a kezekkel!^ — kiáltotta harsány hangon a felügyelő. A lebujbán tartózkodó népség között leírhatatlan pánik tört ki...” Razzia! Vadászat. Farkasa kutyára, kutya a farkasra. Mintha magam előtt láttam volna, ahogyan megviselt arcú férfiak hirtelen felugrálnak, de a revolverek súlyos érvelésének hatása alatt azután mozdulatlanul állva maradnak. És közöttük meglapulnak néhányan az örök bosszúra hangolt nők. Csaknem az asztal alá húzódik Kültelki Kató, zilált hajával, korommal stilizált szemöldökével, fehér pettyes, piros blúzban. — „Ez a lány a sírba visz engem” — nyöszörögheti ilyenkor egy vá- nyadt anya valahol álmatlanul vergődve a vackán. — „Egyszer úgyis belevágom a bicskát!” — hördül fel mellette az apából az alkohol. Mint hallucináció zendült sorra a fülembe: „Igazolja magát!” „Agyag Pál”. „Iratokat! Gyorsabban, gyorsabban! Mióta nincs munkában?” „Egy esztendje”. „Lesz az kettő is. Miből él?” „Hol ebből, hol abból, ami éppen akad”. „No, álljon be a sorba”. „De kérem, én nem csináltam semmit.”. Ekkor valaki közbe bődül: „Ne pofázz, az anyád keserves...” — és úgy vágja mellbe Agyag Pált, hogy az nekiesik a falnak. ,JVlars a többi közé!” Megsimítottam a homlokomat. A barátom unszolt: — Na, menjünk el! Egyszer ezt is meg kell nézni. Egyedül megunnám. — Jól van, nem bánom! — Majd beszélek az egyik kapitánnyal. Beállunk a detektívek közé, mintha hírlapírók lennénk. — Jó. — Éjjel egykor indulnak a tizenharmadik kerületi központból, a Bilincs utcából. Mi találkozunk az Igazság út és a Rend utca sarkán, pont a bronzsárkány alatt. Tudom az irányt, arra visz el a csoport útja. Mi ott várunk, és csatlakozunk hozzájuk. Tehát fél egykor! — Rendben van, ott leszek ! Éjfél után fél egykor már várt rám a barátom, az Igazság és a Rend utca sarkán, az öreg bronzsárkány alatt. Nyirkos, novemberi idő volt, a járda feketén fénylett, az ég tompán szürke. Vártunk kettesben. Baljóslatú idő a társadalmi szertartáshoz, föl-alá topogtunk. Valaha a maják és inkák eleven embereket áldoztak évenként tízezrével. Élve boncolták az áldozatokat, s meleg, még dobogó szíveket emeltek ki a felnyitott mellüregekből... Komoran hallgattunk. Vártunk. Már egy óra elmúlt! Ügy látszik, késnek. Szavaink után ködlő pára szállt el a szánk felől. Kis pihés érintések hidege borzongatta a nyakunk. — Talán nem is jönnek. Elmarad a razzia. Azt hallottam, hogy rejtelmes gyilkosság törtölt ma estefelé. Talán azért. — Ott jönnek! — kiáltottam én, mert embercsapatot láttam feketélleni az Igazság úton. De meg is döbbentem. Különös. Már néhány perce abba az irányba bámultam és — puszta volt az út véges-végig, senkit és semmit nem láttam rajta járni. Most meg, íme, egy csapat jön, ötvenen is lehetnek, százan is, vagy még többen. Érthetetlen. Kívülről, a város széle felől jönnek. Mintha a föld alól bukkantak volna föl, vagy az égből hulltak volna alá. Mögöttük és felettük, mint hasadás a szürke tompaság mammuttestén, sárgásvörösen izzó folt, mint mikor óriási tűz fénye festi vörösre az eget. — Eh, ne beszélj ostobaságot! — mordult rám a barátom. — Ez nem a rendőrség. Azoknak innen a Rend utcán kell érkezniük. Tudod, hogy abból nyílik a Bilincs utca, s ott a tizenhármas központ. A csapat gyorsan közeledett. Már élénk beszéd moraját is Hallottuk. De hát kik és mik lehetnek? — A razzia, úgy látszik, elmarad. Már fél kettő. — Ez a razzia! — Ugyan! Nézd, milyen különös alakok! És csakugyan már elérkeztek hozzánk, a bronzsárkány alatt vonultak el. A bronzsárkány hátából magas oszlop nyúlt fölfelé, a végében négy ívlámpa. Ezeknek a fényénél megviláglottak á csoport figurái. Bizony, nem rendes detektívek ezek! Hiányoznak a nagy, birkózótermetek. A fekete, szabályos télikabátok és keménykalapok. A fogan- tyús, vastag botok. A kabát- ujjakból kidagadó óriási öklök. A tömött, kis fekete bajuszok. s fölöttük a szúró, kegyetlen szemek. — Micsoda csapat ez? Szürke, egyforma, testben és arcban uniformizált alakok, mint valami gondolat megtestesülései! Vállasak és domború mellűek ugyan, de arcúk komoly és komor, sőt régi szomorúságok emlékeit hordozó; kissé sápadtak is, kissé a pusztulás széléről újjá elevenedették, és a szemük jóságosán szelíd. Egy a csapatból megállott előttünk, ránk nézett, éppen az én szemembe. Egy másik megfogta a karját: — Ugvan! Hiszen csak ismered őt? — Csakugyan, ismerem. Akar velünk jönni? — Hová? — Razziát tartunk. Csatlakoztam hozzájuk. A barátomért én álltam jót. — Derék fiú — magyaráztam —. bár a szemét még ezután kell felnyitni. Már messzire elhagytuk a bronzsárkányt. Az út padjain itt-ott emberek kínlódó félálomban gubbasztottak. Egyiknek például a feje lehullt a mellére, a száját kitátotta. a lábát előrevetve, sarkával belevágta a földbe — néztük, hallgattuk, néha felnyögött; kisbabát a testén, alvás közben is reszketett a hidegtől. Különös detektívek! Razziát tartanak! Az egyik már érinteni akarta az alvót, de egy másik, talán felügyelő, rászólt: — Hagyd őt! Mit csinálnánk vele? Fáradt, magunkkal nem cipelhetjük, hajlékot adni neki ma már nem tudunk. Hagyd őt! — Sze-e-gény! — hangzott el néhány hang, szinte sóhaj, de odábbvonultunk. És már megkezdődött a munka. Mert egy autSt állítottak meg az út közepén. Siettem arrafelé, hogy lássam, mi történik. Mire odaértem, a többiek közt átfurakodva, már az autó mellett állt annak utasa, egy magas, bundás férfi, a fején lecsapott szélű velúrkalap, bundájának fekete prém a gallérja, de szemén mereven ül a monokli, az egész ember dacosan tartja magát. Bizonyos, hogy látta a színházban Az ember tragédiáját, s most lemásolja a márkijelenetet. „Márki vagyok!” — mondhatná büszkén. — De hát mi a foglalkozása? — faggatta az egyik különös detektív. — Mit csinál egész nap? Micsoda közhasznú munkát végez? — Munkát én egyáltalán nem végzek! — jelentette ki a márki-imitátor öntudatosan. — Notórius munkakerülő! Ezt magunkkal visszük — hangzott az utasítás. — Fogjuk közre. Előre! A sofőrhöz így szóltak: — Maga elmehet! A sofőr gúnyosan mosolygott, nem indult: — Kérem, az nem úgy van... Harcba akart szállni a gazdájáért. — Indul, vagy nem? — szólt rá valaki szelíden, de a revolverét homlokának irányítva. A sofőr mosolya kínos vo- naglássá torzult, hamar elkapta a tekintetét, mintegy így akarva a revolvert nem létezővé varázsolni; még valami hangtöredék csuklóit fel a torkából, de máris megragadta a volánt, begyújtotta a motort. — Tovább! — hangzott a vezényszó mindnyájunknak. Indultunk és vittük magunkkal a „márki”-t. A különös csapat egymás után igazoltatta az embereket, férfiakat és nőket. Furcsa, soha nem látott és soha nem hallott munka folyt. Elfogták és magukkal vitték a szelvényírót. A tízemeletes sarokház bérszedőjét. Az „Előkelők Klubjá”-nak két tagját. A híres, ifjú és szép színésznőt, a város első színházának drámai szendéjét, aki angyali ifjúságával éppen a hetvenéves vezérigazgatótól távozott. Elfogtak egy nyűtt képű, koravén fiatalembert, aki éppen a nyomdából indult hazafelé, ahol még néhány igazságot, melyek részint tévedésből csúsztak bele a kéziratába, részint szórakozottságból maradtak benne, az utolsó pillanatokban korrigált át hazugságokká. Elfogtak egy cowboykalapos félkegyelműt, aki őszibarackot és szőlőt fest hámozott dióval és mogyorótörővei, sa képeit tiszta művészet címén árusítja. Elfogtak egy köpcös, joviális arcú emberkéi, aki gallérját felhajtva, szája elé tartott zsebkendővel osont a házak tövében, miután a főoperában a roppant előkelő közönségnek elénekelte a La donne e mobilét. — Notórius munkakerülő! — hangzott az egyikre. — Tolvaj! — vonatkozott a másikra. — Titkos prostituált! — szólt a hölgyeknek. Ö, különös, érthetetlen, soha nem volt razzia! Már hajnali öt óra lehetett, amikor egy palota előtt megálltunk, melynek valamennyi ablaka ki volt világítva. Az egész palota tündéri fényben úszott — ahogy az újságok írni szokták, illő hódolattal, sőt szeretettel. A palota előtt, hosszú sorban a járda mellett autók várakoztak, sofőrjeik dideregve, kimerültén bóbiskoltak. — Húszán itt maradtok a kapu előtt, húszán elálljátok a hátsó ki járót! ötvenen az elfogottakra vigyáznak. A többiek utánam! És a különös detektívek felrohantak az első emeletre,' be a fényes terembe, kezükben tartott revolverekkel. — Senki se mozduljon, föl a kezekkel! — kiáltott harsány hangon a különös felügyelő. A fényes teremben leírhatatlan pánik tört ki. A fiatal hosszú lépésekkel taposta a havat. Hangra riadt. — Bélaaa...! Bélaaa...! Az alig nyitott ablakból Zsófi néni integetett neki. — Mi a hézag? Az öregasszony kendővel takarta be a száját és azon keresztül szívta magába a levegőt. — Patkósék felé mész? — Arra... — Beszólhatnál Janinak. Elnyűtt a rádióm... Mondta volna még tovább is, de a fiatal megelőzte. — Máris sprintelek... Mosolygott az öregaszony. Szavai a behúzott ablak közé hullottak, de azt már nem hallotta a fiatal. — Collos huligán ... * * * Idős Patkós a lavór fölött borotválkozott. Nyelvét dugdosta párnának, hogy minél jobban feszüljön a kés alatt a bőr. A fia a díványon hasalt és az ajándékba kapott könyvet olvasta. Cigarettázott. Fújta a füstöt, a borotválkozó ember szinte ködbe került. Az álla körül csillogott a kés, amikor az éle bőrbe kóstolt. Felszisszent. — Azt a mindenségit...! — Megvágta magát? — Csak pedzette... Patentzáras dobozból előkotorta a timsót, vízbe mártotta és tapogatta vele az arcbőr karcolásait. A hasaló fia felé fordult. — Te nem készülsz? — Hová? — Hová? Hát a templomba. — Nem. A fiú nagyon kurtának találta ezt az egy szót. Ügy érezte, tovább kellene folytatni, mert hamar elindulhat a szobában egy olyan kölyök vihar, ami még a képeket is lesepri a falról. De most csendes maradt idős Patkós, csak a nyakát merevítette meg a szó! — Nem érsz rá? — Ráérek ... — Akkor meg? Felnézett a fia a plafonra, az ablakon át az utcára, a szállingózó hópelyhekre, a háztetők nyomott gerincére, és a karácsonyi csendben kojtolgó kéményekre. Onnan vissza az apjára, aki a borotva fokával nagyolta a habot, és kemény pöccintéssel löttyentette a lavórba. Keserűnek hatott a hangja, mint aki ostya nélkül nyelte le a kinint. — Hit nélkül nőttök fel... Várta Jani a folytatását. Ügy nőttök fel, mint az ökrök. Még a Miatyánkot sem ismeritek. Csak a csörgés, vállatokra akasztott rádió, hosszú gubanc, szűk torkú nadrág, magas sarkú cipő, mozi, presszó és bagó, de abból is a füstszűrös... Rövid szót fújt ki az apja a habok közül. — Pogányok... Dekázás. Ezt is ismerte már. Istentelenek. Mi lesz belőletek? S a falnak eresztett sóhaj, aminek rezeg a vége, mint a szélfújta nyárfalevél. A kilincsre akasztott szíjnak feszítette a borotvát, és csattogtatta rajta a kést. — Mi a fenében hiszel? Letette a könyvet Jani. Elnyomta a csikket. Az ablakpárkányra mutatott, az ott felejtett laposfogóra. A nyelét piros műanyag borítás fedte. — Abban is ... Tudom, ha azzal nyúlok a rádió drótjai közé, nem csap meg az áram ... — Ilyenekben? — Nagyjából... Nyelt az idős Patkós. Nem szólt többet. Körülnyesegette a bajuszát, kitágított orrlukából legallyazta az ágaskodó szőrszálakat, prüszkölve mosakodott, húzgálta magára a székre kikészített ruhát, és az első harangozáskor indult a templomba. leiére kioszt neki egy nyaklevest... Figyelte az apját, aki dörzsölte, lehelte a tenyerét és közben intett az ablak felé. — Ha két napig így esik, csáklyával kereshetjük a torony villámhárítóját... Nagy pelyhekben hullt a hó, nem lehetett átlátni a másik oldalba. — Mennyi lé lesz ebből, ha megcseppen az eresz...! Elhallgatott. Csak a cserépkályha duruzsolt. Érezte, hogy melegszik a háta, tüzesedik a nyaka, kienged a lába és belsejében is megindult a jóleső forróság. A felmelegedett ember nyugalmával szólt újra: — Zsófi nénéd rádiója úgy bömbölt, mint a fene... Rám verte az ablakot. . Majd kibújt a bőréből, úgy örült... Azt izeni, hogy nagyra nőj... Küldött húsz forintot... Antalfy István noldimado Rózsák feketédnek, felhők leborulnak, üres szerelemnek könnyei csitulnak. Ha valaki látna, megkínálna vérrel, várni a csodákra, — dalolva mennék el. Kezemben az ára egyszer-életemnek, nem bánom, ha már a rózsák feketédnek. Jani köszönt. Az apja is motyogott valamit, de abból még jószándékkal sem lehetett köszönést kihámozni. * * * Nemsokára verte Collos az ablakot. — Szia! — Szia! — Az öreglánynak gaj- ra ment a rádiója. Seperj majd át hozzá ... Egyedül van, odadobhatod magad ... — Hülye! Mind a harminckét ép fogát mutatta, úgy röhögött. S már sepert is tovább. Hosszú ujjaival billentyűzött, mintha zongorán játszana. Ropogott talpa alatt a szűz hó. * * * Amikor idős Patkós a miséről hazajött, mosolygott. Toporgott a szoba szőnyegén, mert a hosszú mise alatt átfázott a talpa. A fiú arra gondolt, ha kint atsz- raktárban fázik át a lába, a demokráciát szidja, mint a bokrot, az elnökről szedi le a szentelt vizet, de kit állít a sarokba ilyenkor? Szerette volna megkérdezni, de félt, hogy az ünnep tiszteJani úgy pattant fel a díványról, mint akit fenéken csípett a darázs. — Mit? — Húsz forintot... Azt mondta, te nem fogadtad el... Veresedett a fiú nyaka. — ötszáz forintos nyugdíjából ne nagylelkűsköd- jön.. f — Megdolgoztál érte... — Nem arról van szó ... — Hát? — Mit tudom én ... — Nesze... A szivarzsebből vette ki a pénzt és nyújtotta a fiának. Átvette és már ugrott is, ki az ajtón, ki a kiskapun, neki a hónak. Kis- kabátban, hajdonfőtt futott végig az utcán. Idős Patkós nézett utána és csak annyit mondott: — Megkergült, tisztára megkergült... Hátratett kézzel állt az ablak előtt és figyelte a tél csendes világát. ■ Hullt a hó és úgy intézte saját dolgát, hogy egyformán takarjon be házat, tornyot, kalapot, fedetlen sörényt és pléhvel védett ablakpárkányt ...
