Békés Megyei Népújság, 1979. március (34. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-18 / 65. szám
1979. március 18., vasárnap NÉPÚJSÁG KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Magyar írók a forradalomban Forradalomról, 1928-ban Nem tudjuk, olvasta-e a Budapesti Napló 1906. március 25-i számában Ady Endrének Gorkijról írott cikkét egy akkor huszonhárom esztendős fiatalember: Nagy Lajos. Talán igen, talán nem: javában kavarognak ekkor az ún. darabont- kormány körüli politikai viharok, s a diplomát még nem is szerzett Nagy Lajos — önmaga számára is váratlanul — szolgabírói álláshoz jutott Abaújszántón. Ha ekkortájt, a politikával való első közelebbi találkozása idején eljutott hozzá Ady cikke, bizonyára egyetértéssel és örömmel olvassa: hiszen példaképének tekintett kedves költője ír itt példaképének tekintett legkedvesebb írójáról. A fiatal Nagy Lajos még messze van a forradalmi gondolat igenlésétől, a szocialista eszmék mély ismeretétől, de már harcos demokratának vallja magát, s fölkészült arra a küzdelemre, amelyet egy életen keresztül folytatott azután — az elnyomottak, a szegények, a jogaikból kisemmizettek fölemeléséért. Nagy Lajos emberi, írói, eszmei fejlődése máig is példaadó erkölcsi érték: s az igazsághoz való kíméletlen és következetes ragaszkodás, az igazság mindenkori leplezetlen kimondása nem romló esztétikai értékeket szült: maradandó műveket. Az erőteljesen társadalomkritikus hang már fellépése idején — a század első évtizedének utolsó éveiben — is jellemezte az írót; s ez a kezdetben még sokszor ösztönös kritika nőtt át mindinkább a tudatos, érett társadalombírálatba. A világháborút számos írásában ítélte el Nagy Lajos, világosan kimutatva, hogy a vérontás az imperializmus érdekeit szolgálja. E korai alkotói periódus uralkodó műfaja a novella — s a későbbiekben is az elbeszélés marad a számos más műfajjal is sikerrel kísérletező író leg- sajátabb kifejezési formája. A kezdeti pályaszakasz novellái már előlegezik azokat az erényeket, amelyek majd a húszas-harmincas évek fordulóján nagy műveiben — közöttük a Razzia című elbeszélésben — jutnak tökélyre. Így a célratörő tárgyilagosságot, a szűkszavú, dísztelen megjelenítést, az alapkonfliktusokkal terhes szituációteremtést. A háború vége felé már a forradalomvárás reménykedésében él Nagy Lajos. Az őszirózsás forradalom diadalát örömmel üdvözli —, de a vívmányokat mindjárt kevesli, is. Gellért Oszkár szerkesztésében megjelenik A diadalmas forradalom könyve, s a hetvenöt író között Nagy Lajos is szót kér „Azt akartam, ami most történt, mindent akartam, de nemcsak ennyit, hanem sokkal többet, mindazt, ami még történni fog, mert enyém, mert miénk az igazság, s majd a harci szünet után tovább előre” — írja lelkesülten. A Tanácsköztársaság kultúrpolitikája mégsem látta el valóban méltó feladatokkal azt az alkotót, ki egyik legszilárdabb támasza lehetett volna: Nagy Lajost az írói kataszter második régiójába sorolták, s fájón kellett tapasztalnia: olyanok — polgári írók — kerültek eléje, akiknek írásait ő maga már korszerűtlennek, a proletárhatalom művészi életében fölöslegesnek ítélte. Viszonylagos mellőzöttsége ellenére is sűrűn publikálja kemény hangú, elkötelezett újságcikkeit — a legjelentősebbeket a Franyó Zoltán szerkesztette Vörös Lobogóban —, s lektorként a Szellemi Termékek Országos Tanácsánál dolgozik. A Tanácsköztársaság bukása után Nagy Lajosnak nem kell üldözéstől, megtorlástól tartania; ő azonban jottányit sem enged elveiből, s nem hajlandó semmiféle szolgálatra. Fokozatosan elszigetelődik, mind erősebben szembekerül a Nyugattal is. A huszas évek elején főleg remek szatirikus írásokban ostorozza a fönnálló társadalmi rendet — legismertebb közülük a Képtelen természetrajz ciklusa. E közírói munka, amely többek között Bálint György fegyvertársává teszi Nagy Lajost, tovább érleli, fejleszti a prózaírói képességeit is. Ha teljességgel, el nem is maradnak, mind jobban eltűnnek Nagy Lajos világszemléletéből az ösztönösség, az anarchikus indulatosság elemei. Az illegális kommunista párttal való kapcsolata, a fiatal József Attilához fűződő barátsága, a baloldali sajtóorgánumokban megnyüó publikációs lehetőség fokozatosan letisztítják gondolkodásmódját, eszmeiségét. 1927—28-tól kezdve már a pályája csúcsára ért, a kommunista gondolatot átértő, elkötelezett író adja közre munkáit. E korszak legkiemelkedőbb darabjai közé sorolódik — A lecke, a Bérház, az 1919 Május mellett — a Razzia című novella is. A győztes forradalom reménye és víziója ez — egy évtizeddel a proletárforradálom eltiprása után. Milyen is egy razzia? Az újságszöveg sztereotípiái alapján képzeli el az író az őrjáratot. „A lebujbán tartózkodó népség között leírhatatlan pánik tört ki” — idéz egyet a gyakran olvasható harsány és tendenciózus mondatok közül. S látjuk Agyag Pált, a munka- nélküli munkást kiszolgáltatottan a Bilincs utcából érkező rendőrnek. Beszélnek itt a nevek is, mint Nagy Lajos annyi más művében; s beszélnek az emberi sorsok. A rövid elbeszélés második részében azonban változik a kép. Furcsa és mégis ismerős csapat indul most razziára: „Vállasak és domború mellűek ugyan, de arcuk komoly és komor, sőt régi szomorúságok emlékeit hordozó; kissé sápadtak is, kissé a pusztulás széléről újjáelevenedettek, és a szemük jóságosán szelíd”. Ez a csapat lecsap az ingyenélőkre, előállítja a kizisák- mányolókat, őrizetbe veszi a cifra címek és rangok birtokosait, s a testüket és szellemüket áruba bocsátókat. Mintha álomi és mégis valóságos lenne a Razzia nagyvárosa — csak remélt és mégis biztosan elérkező ez a forradalommá izmosodó razzia, amely a tőkés társadalom felső tízezrében teremt immár leírhatatlan pánikot. A Razzia forradalmi bátorságé és eszmeiségű mű — tíz évvel a forradalom bukása után. Nemes és elkötelezett emberi tette, maradandó műve egy az igazsághoz rendíthetetlenül hűséges írónak. Tarján Tamás Vajnai László Ezerhúrú Jön a reggel hogy fölfedje a türelmetlen virág borzos szirmait madarak térképén a kolibriszínű ligetet a csend birodalmát föld zöld selyem leplét a vén platánfák alatt a liget csigaútjain lépkedő emberek szemeiben a sugarakat amikor a Nap lebegő sárga ernyője az égen szétterül s felébred álmából az élet ez az ezerhúrú hegedű. Valentyin Szorokin Hajnalban kitárom... Szél cibálta a fákat itt nemrég, Száz versztnyire — a kábult tajga... Mutasd nekem a révhez az ösvényt, A helyet, hol nyugtom maradhat. Hol nem fáraszt keserű indulat, Se kínzó nyugtalanságom már, S búskomor lelkem fekete varja, Szélfútta korom, messzire száll. Hol a csendben hús, bársony kezeddel Láz-meleg arcom simogatod, S drága ujjaid lágy neszezése — Hattyú ringása tükör tavon. Elfeledve a kínzó sebeket, Hajnalban kitárom ablakom, S a nemrég-volt, megtörtént meséket, Mint gyermek, hinni is akarom 1 Barta Kálmán fordítása TÉKA Vers, vallomás, folklór Franyó Zoltán, a magyar nyelvű költők és műfordítók elmúlt nesztora, kilencven- kettedik évébe fordulva juttatta el hozzánk „Atlanti szél” című fordításgyűjteményét. A televíziónézők előtt ismeretes, hiszen Szabolcsi Miklós Temesváron készített interjújában elmondta: a bukaresti rangos könyvkiadó, a Kriterion hét nagy kötetben közreadja fordítói életműve javát. Páratlan vállalkozás; boldog lehetett az író, aki életének művészi termését így kamrájában láthatta! Az „Ősi örökség” (1973) a tőlünk keletre s délre virágzott kultúrák magyarra fordított verskincseit tartalmazza, a „Bécsi látomás” (1976) az osztrák költők gazdag versanyagát nyújtja át GrUlparzertől Peter Hand- kéig, az idén napvilágot látott „Atlanti szél” pedig Európa nyugati partvidéke népeinek verskoszorúját teszi asztalunkra. A válogatás a középkori latinoktól indul el, és az olasz, francia, provanPataj Pál: Gyulai vár szí, belga, spanyol, angol, ír, holland, flamand, svéd, svéd nyelvű finn, finn és norvég költőkig ível. A Herder-dí- jas költőt-műfordítót egész életén a fáradhatatlan szellemi érdeklődés, tudást tudásra halmozó mohóság, páratlan nyelvkészség és dús nyelvi erő sarkallta új s új tájak, népek, költészetek, szellemi izgalmak megismerésére és közkinccsé tevésére. A szöveghűség mellé formai azonosulás, a pontosság mellé a hajlékony magyar nyelv járul Franyónál; az eddig sok-sok költőtől sokféleképpen átültetett poétái műveket általa egy szellem rajzolja a világlíra összefoglaló térképévé. Sopron várossá nyilvánításának 700. évfordulójára jelent meg Sarkady Sándor soproni író értő és mesterre valló szerkesztésében egy antológia Vallomások egy városról címmel az Akadémiai Kiadónál. Könnyű dolog volna erről a varázsos és városias városról egy dicsérő művekkel teli gyűjteményt összehordani. Sarkady Sándor akként állította: össze karcsú kötetét, hogy méltó művészi alkotásokkal adózott a történelmi múlt érdemeinek s tükröt állított a mai soproniak elé. Illyés Gyulától László Gyulán át M. Kiss Pálig, Bakó Józseftől és Dér Endrétől, kik a Viharsarok fiai voltak Kónya Lajosig. és Tatay Sándorig, Hegedűs' Gézától a soproni fiatalok szellemi vezetőjéig, Csaba Józsefig, és még sorolhatnám: mindenki művében a ragaszkodás és szeretet, jobbítani vágyás és tisztelgés kap hangot versben, novellában, memoárban. S az egész gyűjteményhez a megértés biztos talaját adja Pozsgay Imre köszöntő beszéde, melyben Sopron politikai, gazdasági, történelmi, művészeti fejlődéséről alkotott tömör, lényegmondó, reális, és ezért felemelő áttekintést. Mintegy hitelesíti a művekben, visszaemlékezésekben felrajzolódó szimpatikus Sopron-képet. Dankó Imre, a Hajdú-Bi- har megyei múzeumok szervezetének igazgatója, a sokat munkálkodó és író néprajztudós, aki arról is méltán nevezetes, hogy fél tucat helyen muzeológuskodván mindenütt megindította a múzeum közművelődési orgánumát, Gyulán például a szerkesztésében 59 (!) számot megért „A gyulai Erkel Ferenc Múzeum kiadványai” sorozatot, most megjelentette Opuscula Etnographica címmel közel fél ezer oldalon kisebb néprajzi műveinek válogatását. Segítette ebben két megye áldozat- készsége is, Hajdú-Bihar és Békés megyéé, nem különben Debrecen városának könyvkiadásra szívesen áldozó tanácsa. Ez a válogatás ügyesen mutatja be a különböző tájegységek múzeumaiban tevékenykedő szerző írásait: Túrkeve, Sárospatak, Baja, Gyula, Pécs, Debrecen és a Hajdúság népéletéről szóló érdekes közleményeit; majd a magyár folklór oly fontos részterületéről, aminő az építkezés, a település vagy az árucsere, elmélyült tanulmányokat talál az olvasó. Nem esetlegesen hívom fel a figyelmet az árucsere néprajzával foglalkozó negyedik fejezetre. Ebben ugyanis a vásárok szerepének alapos és izgalmas bemutatása során e népi „összejövetelek” művészeti-kulturális vonatkozásairól is sok ismeretet közöl, sőt elénk tárja ezek képző- művészeti kapcsolatait is. Élet- és anyagismeret, pontos megelevenítés, lényegmondás jellemzik Dankó Imre írásait. Nem véletlenül ajánlotta nyomatékkai halála 'előtti egyik legutolsó írásában a néprajzi érdeklődésű olvasók figyelmébe Ortutay Gyula ezt a manapság ritka és becses gyűjteményt. Könyvterjesztésünknek viszont nem íródik dicséretére, hogy e szép kivitelű, értékes könyvhöz csak a debreceni Déri Múzeum portáján juthat az érdeklődő. Varga Imre
