Békés Megyei Népújság, 1979. március (34. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-18 / 65. szám
1979. március 18., vasárnap lEHlIuiTlTcl Lehetne-e jobban otthona ez a város? Fülöp Ilona világában, Orosházán Az új házak egyikében, szüleinél lakik Fülöp Ilona grafikus könyvművész. Halk szavú ember, olyan, aki akkor él igazán, amikor rajzol. „Amikor ráérzek egy élethelyzetre, és azt átfogalmazom ide, a kartcínlapra” mondja sokkal később, de ez a mondata már most ide kívánkozik. Nagy az öröm most Fülö- péknél, mert Ilona férje itthon van. Gondolná az olvasó, mi ebben a különös? A történet messzire nyúlik vissza. Még a főiskolára, ahol Fülöp Ilona és Mester Péter megismerkedtek. Ez is rendjén volna, de hogy Péter Komárnóban lakik, Ica meg orosházi, itt kezdődhettek a bonyodalmak. Amikor ezt említem, nevetve néznek rám: „Miféle bonyodalmak? Dolgozunk, találkozunk, van két szép gyerekünk, s ez a legfontosabb.” Mester Péter nevét Magyarországon nem nagyon ismerik. Szakmai körökben ugyan biztosan jobban, de ez még nem minden. Csehszlovákiában viszont jól cseng már ez a név, megbízások sokaságával halmozzák fel á fiatal művészt, aki elhatározta, hogy gobelineket készít. A CSEMADOK képes hetilapja, a Hét közölte a minap egy 9x3 méteres gobelinjének színes reprodukcióját, és írt róla méltató sorokat. „Az új, fiatal alkotó mesterek közül Mester Péter festőművészt szeretnénk bemutatni. .. Apja Mester Pál grafikus, édesanyja amatőr festőművész. Budapesten végzett 1974-ben, majd Du- naradványon állított magának műtermet. Komárom című gobelinjén a város történelmi hagyományait és jelenét mutatja be...” így van aztán, hogy a Mester házaspár számára az örömök egyik legszebb hordozója, ha együtt lehetnek. Ilona most készül Csehszlovákiába a gyerekekkel, a férj most van itthon darab ideig. Közben a munka, a hétköznapok és az ünnepek is; gondok, sikerek egyformán. Az írja a Hét Fülöp Ilonáról abban az előbb említett cikkben: „Munkájában társa és egyben legszigorúbb kritikusa Mesterné, Fülöp Ilona Derkovits-éíjas grafikus.” Derkovits-díj... Sokáig kerülgetjük a témát, Ilona nem bőbeszédű. És önmagáról szólni, azt szereti legkevésbé. Szívesen lapozza inkább a grafikáit, beszél arról, hogy miért olyanok azok, amilyenek? „Nem törekszem konkrét kifejezésre... Szürrealisz- tikus világot teremtek gondolataimból, sajátos élethelyzeteket sajátos világban. .. Amikor az érzés megformálódik bennem, amikor Ritka pillanat: napközben, egyedül a rajzlap előtt... Fotó: Gál Edit már dolgozom, ennek a sajátos világnak a törvényei irányítanak. Tudom, mit akarok. Grafikáim létrejöttében nincs semmiféle spontaneitás. . Lapozunk tovább. Megnézhetjük a diplomamunkáját is. Juhász Ferenc Apám című eposzának illusztrációival. Szóba kerül, hogy már a főiskola előtt számos rajza jelent meg az Élet és Irodalomban. Elmeséli, hogy olyan tudatosan, mint nővére, a vásárhelyi művésztelep lakója, Fülöp Erzsébet, soha nem készült művésznek. A gimnázium után Sírokra került, a Mátravidéki Fémművekben lett műszaki rajzoló, aztán a Műszaki Egyetem következett, itt azonban másfél évet töltött csak. Utána a Pannónia Filmstúdió, a rajzfilmek világa. Itt már önálló grafikákat is készített, egy lépés választotta el az iparművészetitől. Megtette ezt a lépést, de amíg Kass Jánoshoz nem került, sokat küzdött; megmagyarázhatatlan és értelmetlen dolgokkal vívott nehéz csatákat, de a harmadik évtől minden megváltozott. Megkezdődött a kibontakozás, a ráérzés a művészi elhivatottságra. .. Hogy milyen sikerrel, azt a Derkovdts-ösztön- díj bizonyítja. Évente tízen részesülhetnek benne, és az iparművészetiről időtlen idők óta senki sem kapott... -------—-— A z ösztöndíj három évig biztosít alapot ahhoz, hogy dolgozhasson, formálja magát, hogy ne legyenek megélhetési gondjai. De csak eny- nyi, semmivel sem több. Pedig Fülöp Ilona már most többre hivatott. Kérdezem, tudnak-e róla, amúgy „hivatalosan” is, hogy itthon van, szüleinél, Orosházán? Hogy — bizonyára — szívesen venne megbízásokat szülővárosától; hogy azért tehetne egyet- mást ezért a városért, amikor itthon dolgozik. Mosolyog Nehezen szól. Nem az a fajta ember, aki kopogtat, bemutatkozik, nyüzsög, adminisztrálja magát. Pedig önálló kiállítást is szeretne, gyönyörű grafikai lapok várják, hogy a közönség elé kerüljenek, hogy bekapcsolódjanak az áramkörbe, amit képzőművészeti életnek nevezünk. Nyilván csak azért van csend körülötte, mert egykét könyvtároson, helyi képzőművészen, ismerősön kívül senki sem tudja, hogy Der- kovits-ösztöndíjas él körükben. Sokkal többet nyújthatna! Többet annál, hogy a Szépirodalmi Könyvkiadónak készít egy könyvborítót, hogy néhány rajza itt-ott megjelenik. A figyelmes mecenatúra — mondják — elébe is megy a művészeknek. Mert a művészek sem egyformák. Van, aki nagydobra tud verni kis ikereket, van aki néma ;ongorán játszik, és senki sem hallja, és senki sem gondol arra, hogy zenghetne is az a zongora. A gyerekek, a két és fél éves Péter és a tízhónapos Kati a férj oltalmában élvezik lent a friss, tavaszi napsütést. Fülöp Ilona utánuk tekint, és a városról beszél. „Gyönyörű dolog itthon lenni. Orosháza az ’Otthonom, itt minden természetes, ahogy jönnek-mennek az emberek, az autók, ahogy süt a nap a háztetőkre, ablakokra. Ez maga a nyugalom. Az otthon.” Pénteken este mutatta be Békéscsabán a Jókai Színház Eörsi István: Sírkő és kakaó című zenés burleszket. Az előadást Udvaros Béla rendezte, zeneszerzője Holpert János. Képünkön: Mártonffy Mária, Dénes Piroska és Gyurcsek Sándor az egyik jelenetben Amikor már a lépcsőházból köszönünk vissza, nem tudok elhessegetni egy nyomasztó kérdést: „Miért is ne lehetne jobban otthona ennek a tehetséges emberpárnak ez a város? Igaz, műtermes lakást még nem építettek Orosházán. De máshol sem azzal kezdték. Kezdhetnék itt is, valami mással?...” Ami hiánycikk: a szakmunkásképzők és a vállalatok, üzemek jobb együttműködése I Felnőttképzés húsz szakmában Nagy a vállalatok szak- munkás-„éhsége”. Bár hosz- szú ideje rendszeres a szakmunkásképzés az intézetekben, a gyerekek mellett mégis elengedhetetlenül szükség van arra is, hogy a képzetlen segéd- és betanított munkásokból is szakmunkások váljanak. A fel- nőttszakmunkás-képzést is ezek az intézetek látják el. Békéscsabán a Kulich Gyula nevét viselő 635-ös Szakmunkásképző Intézetben regi hagyományai vannak a felnőttképzésnek. Erről beszélgettünk Nagy Sándor igazgatóhelyettessel: — Szervezett formában történik a felnőttek oktatása is? * — Is, is. Ugyanis több szakmában nincs annyi jelentkező — ehhez 16—20 dolgozó kellene —, ami indokolná a tanfolyam szervezését. Mégis, hogy azért az arra rátermettek szakmunkásbizonyítványt szerezzenek, eltekintünk a szervezett oktatástól és olyanok jelentkezését is elfogadjuk szakmunkásvizsgára, akik egyénileg készülnek fel. Persze ez csak amolyan félmegoldás, jobban szeretnénk szervezett körülmények között oktatni a leendő szakmunkásokat, mert így annak színvonala, minősége jobban megközelítené az elvártat. — Milyen szakmákra jelentkeznek leginkább? — A korábbi években az építőipari szakmák iránt volt nagyobb az érdeklődés Mostanában a szolgáltatóiparban nagyobb az igény. Az is érdekes, hogy egyre több vállalatnál van szükség fényképészekre, gondolom, a dokumentációgyűjtés miatt, de jönnek a Patyolattól és a Hattyútól dolgozók, hogy megszerezzék a szakmunkásbizonyítványt a kelmefestővegytisztító szakmában. Különben a képzés rendszeresen már a hatvanas évek elejétől megkezdődött, s azóta évente átlagosan 70-en szerzik meg 20 mesterségben a szakmunkás-bizonyítványt. — Milyen gondok vannak a felnőttképzésben? — Egyik legnagyobb, hogy a vállalatok nem hangolják össze kellőképpen szakmunkásigényüket, mert ha így lenne, nem egy-két emberrel kellene foglalkoznunk, és több energiát fordíthatnánk a minőségi oktatás fokozására. Másik gondunk, hogy a jelentkezők nagy része hiányos felkészültséggel rendelkezik, ami a társadalmi, történelmi alapismereteket illeti. Természetesen olyan követelményeket támasztunk a hallgatók elé, hogy rendelkezzenek legalább az általános iskola 8 osztályának elvégzésével és lehetőleg ne legyenek idősebbek 50 évesnél. Előfordult már olyan eset is, hogy 56 éves dolgozó jelentkezett a szakmunkás-bizonyítvány megszerzésére. Érthető ez, hiszen szeretne magasabb bért kapni nyugdíjazása előtt. Viszont a munkájára már csak rövid ideig számíthat a vállalata, tehát nem biztos, hogy minden esetben javasolják a tanfolyam elvégzését, vagy a szakmunkás-bizonyítvány megszerzését. Szerintem a jövő útja — és ehhez nagyon várnánk a vállalatok együttműködését —, hogy összehangoltabb, tervszerűbb előkészítő munkával, megfelelő számban biztosítsanak dolgozókat szervezett tanfolyamokon való részvételre. Jelenleg ehhez megfelelő személyi ég tárgyi feltételek állnak rendelkezésünkre. A vállalatoknak, üzemeknek sem mindegy, hogy mennyire képzett szakembereket kapnak vissza. Ezt pedig csak úgy tudjuk elérni, ha az iskola és a vállalat hatékonyan együttműködik. B. O. Csabai gyermekrajzok és plasztikák „Kisdobosok és úttörők városi képző- és iparművészeti kiállítása” — ezt a címet adta legújabb tárlatának a csabai Munkácsy Mihály Múzeum. Nem a legszerencsésebben, ha feltételezzük, hogy gyermekeket, aprókat és nagyokat vár falai közé. A hagyományosabb „gyermek- rajz-kiállítás” megjelölés talán pontatlanabb, de tekin- tetfogóbb lett volna, érthetőbb a kicsik és nagyobbacskák számára is. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy érdemes megnézni ezt a tárlatot gyermekeknek is, felnőtteknek is. Válogatott pályázati anyag; ilyen vagy olyan okból csaknem minden része kedves, értékes: gyönyörködtet. A gyermekeink alkotó, lelket gazdagító „művészkedéséért” aggódó felnőtteket pedig egy nagyon fontos dologról győzi meg. Arról, hogy — legalábbis. kezdeteiben — egyre inkább- kialakul az iskolában és a művészeti szakkörökben a rajz, a formázás, a művészkedés létjogosultsága, folyamatossága. Magyarán: az óvodás kortól szívesen rajzoló, festegető gyerekek kedve az általános iskola első osztályaiban sem törik meg, s ha az iskola és a család teremtette adottságok kedvezők, tarthat egészen a nyolcadikig, vagy még tovább. formákban: csaknem mindenben kitűnik itt a tanári gondoskodás. Ez akkor szerencsés, ha nem mereven szabályozó, hanem felszabadít, s megmutatja a lehetőségeket. A sokaságból egyrészt azok tűnnek ki, akik merészen formálnak, ragadnak meg egy-egy lényeglátó gyermeki „észlelést” — mint például Vágréti, Róbert képe (címe, Karinthy Frigyes nyomán talán ez lehetne Lógok a szeren), vagy Schön Roland éneklő gyermekfejei virágzó tavaszi fái. Mások kitűnő, élénk színekkel jeleskednek, mint Zelenyánsz- ky Ildikó, Homonnay Győző Ladányi Anikó és Körösi Edina. Megint mások az ábrázolt valóságanyag — például egy nagy-nagy téli hócsata — mondhatni „enciklopédikus” megjelenítésévei tűnnek ki, mint Boskó Klára Povázsai — Kiss M. vágj Buri T. — Pataj I. rajzai, képei. Mü és közönség... Jobboldalt Cziffra Ibolya plasztikái Fotó: Veress Erzsi Mindez azonban már a továbbgondolni valót is felveti. Egyrészt azt, hogy mennyi mindebből gyermekeink ösztönösen hiteles valóságlátó és „leltározó” képessége, avagy — a másik oldalon — mennyi a felnőt- tes, tanári sugalmazás. Még érdekesebb azon gondolkozni, vajon miért billen a választott témák mérlege túlzottan is az utca, a város, a közlekedés felé, s miért kevés az olyan rajz, amely a tájat, a természetet, a családot vagy egyik-másik szülőt, barátot ábrázolja. (Sajnos, ritka kivételnek számít Egresi Ildikó kedves anyaábrázolása, csakúgy, mint Szudár Mónika, aki család- ját^ asztal mellett, a csillár ..nézőpontjából” rajzolja meg.) És még egy kérdőjel... Míg cikkírásra készülve nézegettem ezt a szép anyagot, legalább ötven gyerek robogott körbe a teremben. Alig több mint tíz perc alatt, a nyilvánvalóan iskolai szervezésben. Vajon mit láttak meg, mi tetszett nekik, mi fogta meg őket?... Fotó: Demény Gyula Sass Ervin V. J.
