Békés Megyei Népújság, 1979. március (34. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-17 / 64. szám
1979. március 17., szombat NÉPÚJSÁG Aki egyszer „Krakkóban” járt Aki látta Krakkót, sohasem felejti el a halk koppanású ódon utcákat, a főtér karneváli kavalkádját, a galambokat etető turistákat, a fényes lokálokat, a magasban trónoló büszke Wavelt, s a mélyben örvénylő Visztulát, ahogy fehér hajókat visz a hátán. De aki a szarvasi „Krakkóban” járt, az sem tud felejteni. Vajon milyen sátáni cinizmus sugallta ennek a néhány szánalmas utcasornak ezt a tündöklő nevet? Mintha a sötétség hátborzongató kacaját hallanám. Ezt nem ember'öttötte ki! — Nem tudom, honnan ered az elnevezés. Hivatalosan már nem használjuk, a köztudatban azonban még él — mondja dr. Molitorisz Pál, a szarvasi tanács vb- titkára, majd így folytatja: Szomorú örökséget hagyott maga után a múlt társadalma. A „krakkói” részen egy épületben zsúfolt körülmények között több család lakott együtt. A cigányok egy része vályogvetéssel és ku- peckedéssel foglalkozott. Zenészek is akadtak szép számmal. Előfordult, hogy a lovat is bekötötték a lakásba. A felszabadulás után a város vezetése sokat tett felemelkedésükért. Különösen a hatvanas években gyorsult meg a folyamat, ahogy megjelent a szociális körülményeknek meg nem felelő telepek felszámolásával kapcsolatos rendelet. 1965 óta tíz év alatt 65 putrit bontottunk le és 75 új lakást építettünk. Jelentős előrelépés történt a kulturá- lódásban és a rendszeres munkavállalásban is. Az 1975-ben történt felmérés szerint a város 367 cigány lakosa közül 100-nak volt munkaviszonya. Szakképzettséggel azonban mindössze 22-en rendelkeztek. — Jelenleg mi a helyzet? — A Dankó Pista utca már csak a térképen szerepel, mert felszámoltuk. A Bagi János, a Bartók Béla és a Martinovics Ignác utcákban viszont még sok a tennivaló. Az év elején egy nagyarányú felmérést folytattunk. Ennek az a célja, hogy meggyorsítsuk a telep felszámolását. A bizottság 58 épület lebontására tett javaslatot. Radics László már nem lakik a telepen, de sok szállal kötődik hozzá, hiszen Szarvas egyetlen cigány tanácstagja. — Még a dédnagyapámék is ott laktak, híres zenészek voltak. Az édesanyámtól úgy hallottam, hogy ez a telep valaha náddal borított, iszapos terület volt. A szarvasi gróf, mivel semmire sem használhatta, odaadta a cigányoknak. Képzelje el, iszap és sár! Máshová nem mehettek. Nádból és sárból tapasztották össze kunyhóikat. A zenész cigányok feljebb, a szára-, zabb helyen laktak, lenn a gödrökben pedig a lókupe- cek és a vályogvetők. Sok szegény paraszt is letelepedett „Krakkóban”. — Mikor költözött el a telepről? — Több mint 12 éve. A tanács támogatásával vásároltam egy házat. 1961 óta a szarvasi magtisztító vállalatnál dolgozom. A feleségem is dolgozik. Jól keresünk mind a ketten. Három lányom van. Elvégezték az általános iskolát és most már nekik is van munkaviszonyuk. Én munkára neveltem őket. Mert csak az boldogul, aki dolgozik. — Ez a felfogás általános? — Sajnos nem. A „krakkóiaknak” 80 százaléka a vasipari szövetkezetben helyezkedett el. A szövetkezettől is kapnak támogatást. Elsősorban a zenész cigányoknak van állandó munkaviszonyuk. — Hát vannak másmilyenek is? — Már említettem, a ku- peckedők. Ezek nem szeretik a kötöttséget. Járom az utcákat. Meglep a tisztaság, a rend. A Bartók Béla úton benyitok egy frissen meszelt házba. Egy fiatalasszony fogad, Ökrös Jánosné. A szoba alacsony, de ragyog a tisztaságtól. A gáztűzhely körül sürgölődik. Két apró gyerek játszik a szobában. Egészségesek, vidámak. — Ahogy férjhez mentem, megvásároltuk ezt a házat itt a „Krakkóban”. Jóllehet sem én, sem a férjem nem laktunk már a telepen. Ezek a házak lebontásra vannak ítélve. Nézze a falakat, csupa repedés! — Miért vették meg? — Ugyan hol kaphattunk volna 28 ezer forintért lakást a városban? Akitől vettük, annak kettő volt. Vannak olyanok, akik ha elköltöznek innen, nem bontják le a házat, hanem eladják. — Hányán laknak ebben a lakásban? — Négyen. Én, a két gyerek, meg a férjem. Ő a vasipari szövetkezetben dolgozik, én gyesen vagyok. A férjem négyezer forint körül keres havonta. — Mire gyűjtik a pénzt? — Egy olyan házra, amelynek fürdőszobája is van. El fogunk költözni innen. „Krakkónak” van egy másik arca- is. Ahogy az ember egyre beljebb halad az utcákon, egyre több a szemét és egyre rozzantabbak a házak. Ivanics Lászlót keresem. A tanácsházán tudtam meg, hogy ők hamarosan új lakást kapnak. Hat gyermekük van. A férj és a feleség is dolgozik. Februárban kerültek fel a lakáskiutalási névjegyzékre. Azért, mert nagyon egészségtelen a lakásuk. Valóban az. Ahol ők laknak, ott a Bartók Béla utca már egy pocsolyás részbe torkollik. Ivanics László egy szűk és alacsony helyiségbe vezet. A kályha okádja a meleget. A falak mentén kotorék és lyukak tátonganak. — Mitől van ez? — A patkányok csinálják. — Honnan jönnek? — Onnan lentről a pocsolyából. — Miért nem irtja őket? — Az képtelenség, annyi van. Éjszaka elkezdődik a zenebona. Meg aztán úgy vagyunk vele, hogy nem sokáig maradunk itt. Én az állami gazdaságban, a feleségem pedig a sütőipari vállalatnál dolgozik. Összejön a pénz, ha ráhajt az ember. A szomszédban lakik Nagy Kálmán, öt már más fából faragták. Harmincéves. Évekkel ezelőtt dolgozott, mindössze 9 hónapot. — Miért nem helyezkedik el? — Mert hatok. — így van ezzel más is. — De engem csíp a verejték. Mert tetszik tudni kiütéseim vannak, meg gyomorfekélyem is van. Vannak kórházi zárójelentéseim. — Akkor miből él? — A feleségem a vasipari szövetkezetnél van. Meg aztán kapjuk a családi pótlékot. Tetszik tudni öt gyerekünk van. így havonta megvan az az 5 ezer. — Mit csinál egész nap? — Hol ide, hol oda megyek. A feleségem megértő. — Miért nem teszi rendbe a lakását? Miért nem takarítja el ezt a sok szemetet? Nem szól semmit. Ügy tesz, mintha nem is hallaná a kérdést. A tanács évről évre jelentős összeget fordít a telepiek lakásépítésének, illetve vásárlásának támogatására. A segélyek is szép summát tesznek ki. Tény az, hogy azok, akik rendszeresen dolgoznak — s immár ők vannak túlsúlyban — elkerültek a telepről, vagy ha itt is laknak, többé-ke- vésbé rendezett körülmények között élnek. De akadnak jócskán, akik nem vállalnak munkát. S azzal sem törődnek, hogy milyen a környezetük. Pedig boldogulásuk alapját csakis a rendszeres munkával teremthetik meg. Enélkül a tanácsi segítség sem hozhatja meg a kívánt eredményt. Szarvas Tessedik városa. A munkára való nevelésnek, s a környezet öntevékeny átalakításának itt nagy hagyománya van. A „krakkói” részben is elvetették ennek a magját, de nem mindenhol szökött még szárba. Serédi János Kereskedö-keringft Marx már a múlt században világosan rámutatott arra, hogy a társadalmi újratermelés folyamata állandó körforgás. Egyes mozzanatai kölcsönösen ösz- szefüggnek, így a fogyasztás sem egyszerűen eredménye, következménye a termelésnek, hanem előfeltétele is annak. Különösen nincs öncélú termelés a szocializmusban, ahol szakadatlanul arra kell törekedni, hogy a lakosság igényeit minél jobban kielégítsék. Kockázat E megállapításból egyenesen következik: helytelen az a nézet, miszerint a kereskedelemnek azt kell értékesíteni, amit az ipar gyárt; nem szólhat bele a termelési folyamatba, nincs Tehetősége a fogyasztók óhaját, ízlését továbbítani. Aligha vitatható, hogy mindezt a gyakorlatban érvényesíteni nem könnyű feladat. Elméletben ugyanis egyszerű elhatározni egy-egy. kiskereskedőnek: mától csak piacképes árut veszek, amely színben, nagyságban, fazonban tetszik a vásárlónak. De van-e ennek ipari háttere? Az igaz, a nagykereskedelmi vállalatok ettől az évtől — főleg divatcikkekből — csupán annyit szereznek be a gyártóktól, amennyit a kiskereskedelem átvesz. Éppen ezért óriási jelentősége van az átgondolt, felelősségteljes árurendeléseknek. Mostanában mind gyakrabban hallani a szakemberektől az előre rendelések fontosságáról, ami bizony kockázatos vállalkozás. A kereskedelemnek. Miért? Egyrészt azért, mert ki tudja pontosan felmérni fél évvel előbb, mennyi televíziót, hűtőgépet vásárolunk jövőre. Milyen információk állnak rendelkezésre? A tavalyi adatok, és mintha elvágták volna. Ilyenkor még nem ismerik a népgazdasági tervet, fogalmuk sincs, hogyan alakul a lakosság jövedelme. A tévedés a boltban derül ki. Akkor, amikor egyes termékekből feleslegek halmozódnak fel, másból pedig hiány keletkezik. Másrészt azért, mert az ipar meglehetősen kényelmes helyzetben van. A megrendelt árut idejében, vagy késve leszállítja, a pénzt 30 napon belül megkapja, függetlenül attól, hogy terméke eladatlanul hever a raktárakban. Csárdás A kérdés jogos: az ipart semmi sem készteti arra, hogy rugalmasan alkalmazkodjék a változó vásárlói igényekhez, gyorsan átálljon más, keresett cikk gyártására? Szerencsére kedvező szelek fújdogálnak ezen a területen. A termékváltás nehéz idejét éljük, de nincs más választás. Egyetlen dologra utalok ezzel kapcsolatban. A Magyar Nemzeti Bank az elkövetkezendő időben kétszer is meggondolja: kinek adjon forgóeszközhiteit. Még pontosabban arról van szó, hogy azok a termékek, amelyek piacképtelenek, sem az iparban, sem a nagy- és kiskereskedelemben nem kaphatnak bankhitelt. Az megint más dolog, hogy az exportra gyártott árukat a külkereskedelmi vállalat bizományi, vagy amétaszer- ződések alapján veszi át, ennek megfelelően fizet, a termék minősége dönti el a nyereséget és veszteséget, az ügylet lebonyolításának költségeit a termelő viseli. A belföldi piacon mindez ismeretlen. Minthogy a készletezés gondjai is egyedül a kereskedelem nyakába zúdulnak Minden kiskereskedő számára egyértelmű, hogy csak az ütemes szállítás, az átgondolt beszerzés, a gyors értékesítés, az áru útjának a lerövidítése tesz lehetővé hatékony készletgazdálkodást. Az iparvállalatok azonban nem akarnak saját kockázatukra készárut raktározni. Miért is tennék, hiszen az ő felelősségük az üzletkötéssel lezárul. Ugyanakkor hallani sem akarnak a megosztott terhekről. Mire gondolok? Arra, hogy mérlegelni kellene: mi a gazdaságosabb? Egy-egy termék közös tárolása, vagy a gyártás megszüntetése? Gondoljuk el: a kereskedelmi vállalatoknak negyedévre 9, egész évre már 13 százalék kamatot kell fizetni a felesleges készletekért. Csoda-e, hogy még a nagy- és kiskereskedelmi vállalatok is egymás „kijátszására” törekszenek. Van olyan üzlet, amelyik kéziraktárnak tekinti a nagykereskedelmet. Az sem ritka — elsősorban a szövetkezeteknél —, hogy a tartós fogyasztási cikkek beszerzését szorgalmazzák az élelmiszerek rovására. A csárdáshoz hasonló lépések kavalkádjá- ba viszont a vásárlók szédülnek bele. láncvizsga Persze, a táncból vizsgázni szoktak. Ezt teszi az elkövetkezendő években a kereskedelem is. Mindenekelőtt a gazdálkodásra kell nagyobb gondot fordítani. És ebbe nagyon sok minden beletartozik. Az eddigieknél színvonalasabb munkára van szükség a beszerzéstől az árak kialakításáig. Nem tartható az a gyakorlat, miszerint csak a boltvezetők hivatottak árut beszerezni, járni a megye és az ország iparvállalatait, a nagykereskedelem raktárait. A vevőkkel közvetlenül kapcsolatban levő szakemberek többre képesek. Jellemző példa, hogy az egyik nagyvárosunkban megrendezett üveg- és porcelánbemutatóra a vállalati központok előadóit küldték el, s egyetlen megrendelés sem érkezett a nagykereskedelmi vállalathoz. Az új helyzetben szükség van a szállítási fegyelem fokozott megtartására. Megyénkben csak az élelmiszerkiskereskedelmi vállalat egy év alatt 42 vagon árut szállított el saját kocsival a békéscsabai FÜSZÉRT-fióktól, amelyért nem kapott fuvartérítést. Egy minisztériumi felmérés szerint a kereskedelmi vállalatok, szövetkezetek tehergépkocsijai még 50 százalékban sincsenek kihasználva. Olyan árpolitikát kell kialakítani, amely tisztességes keretek között megfelelő eredményt garantál. Ilyen például a közvetlen beszerzés, amikor a kiskereskedelem az ipartól veszi meg az árut. Ez jó a vállalatnak, a szövetkezetnek, hiszen növeli az árrést, és jó a vásárlónak, mert több áru között váló-, gat hat az üzletekben. Az sem lehet szentírás a jövőben, hogy a gyártó által diktált árakat a kereskedelem minden esetben elfogadja. A kereskedők merjenek vitázni, javasolni, kötbérezni, szerződéseket felbontani. Arra törekedjenek, hogy jobb üzem- és munkaszervezéssel, a meglevő eszközök, a munkaerő ésszerű kihasználásával, a boltok áteresztő képességének a bővítésével javuljon a kereskedelem munkája. Seres Sándor én nem dolgoz— Hogy értsem ezt? — Ügy, hogyha dolgozom, beizzadok. Elnökbúcsúztató Bizony nem hittem a szememnek, amikor elolvastam a meghívót, amely Medgyes- bodzásrá szólt az Egyetértés Tsz elriökválasztó közgyűlésére. E gondolat mögött az állt, hogy Báli István tsz-el- nök nyugdíjba vonul. Hogy hogy ilyen korán, hiszen mintha tegnap köszöntöttük volna ötvenedik születésnapján. De ez csak közelinek tűnt, mert ennek is lehet már vagy 3-4 éve. Azután Bodzáson Katona István, a tsz pártszervezetének titkára pontos adatot mondott; Báli István 56 éves. Megromlott egészségi állapota miatt kérte nyugdíjaztatását. Igazán meglepő, hogy így, ilyen gyorsan jött ez az egész, hiszen tavaly ősszel még vaskos terveket szőtt 1979-re egyik meghitt baráti beszélgetésünk alkalmával. Horváth Pál, a tsz-szövetség titkára is kétkedve fogadta a valójában segítőkész orvosok észrevételét: baj van a „motorral”, de ez még nem veszélyes. Pihenni, pihenni, sokat pihenni — ajánlották, amikor a kórházból elbocsátották. A pihenőmunkába azonban sehogy sem tudott beleilleszkedni. Ügy és olyan erővel dolgozott, mintha mi sem történt volna vele. A körülötte levők kérve kérték, úgy álljon a munkához, hogy a teher nagyobb része az ő vállukra essen. De nem így történt. Az elnök mindig a munka nehezebb oldalára állt. Báli István nem kímélte magát. Neki, számára a legszentebb volt a közösség boldogulásának, a tsz-tagság szocialista tudatának, hovatartozásának és anyagi alapjainak erősítése. Időközben mellőle kísérték a temetőbe Lunczner Endre főkönyvelőt, akit a szíve fiatalon vitt el. Lesújtotta az eset, s talán ekkor fogta fel kellően az orosházi orvosok kérését. De mégsem hitte, hogy egy napon az infarktus őt is utoléri. És utolérte. Ha akkor nincs kéznél az orvos, egészen máshova mentünk volna az elnökválasztó közgyűlés helyett... De erről jobb nem beszélni. A község új pártházában, ahol a vendégeket fogadták, megérkezett Csatári Béla, a párt megyei bizottságának titkára, dr. Szabó Sándor, a megyei tanács általános elnökhelyettese, Szabó István, a párt mezőkovácsházi járási bizottságának első titkára, Horváth Pál, a tsz-szövetség titkára és sokan a barátok, ismerősök közül. Az arcokon kérdőjelek: tulajdonképpen mi is történik itt? És amikor ki-ki megtudta a valóságot, egyből világossá vált, Báli István lépésének helyessége. A közgyűlést a gépműhely nagy szerelőcsarnokában rendezték. Erre az alkalomra szabaddá tették az épületet. Közgyűlésen itt még sohasem volt egy fedél alatt a tagság. Jöttek vagy öt településről, mert azért nagy ez a szövetkezet. Az emberek ünneplőbe öltöztek. De honnan szedték össze ezt a temérdek széket? A részvevők voltak vagy 700-an, s mindenki ült, csendben figyelt az emelvényre. Horváth Pál méltatta az elnök életútját, őszinte, keresetlen szavakkal, a szívéből felbuggyanó gondolatokat mondta el arról, hogy milyen embernek ismerte meg Báli Istvánt, akivel 10 évnél hosszabb időt töltött együtt a tsz-szövetségben, ahol a bodzási elnök pártmegbízatásból az elnöki tisztet is betöltötte. A szövetkezeti mozgalom, s benne a szövetségi munka fáradhatatlan harcosát tiszteltem —mondta többek között —, aki a bodzási határon túl, a megye egész déli területére kamatoztatta felkészültségét, sok ezer, hozzá hasonló parasztember sorsának jobbra fordítására. Valami ehhez hasonló történt Bodzáson is, melyről az ellenőrző bizottság elnöke csak egyetlen történelminek számító tényt említett: — Ügy a hatvanas évek első felében aratáshoz készülődtünk, de a tagságnak nem volt kenyere meg zsírja. Felkerestük Báli elvtársat, hogy próbáljon valamit tenni, mert a kaszát éhen nem húzhatjuk. Báli István utánajárt és lett kenyérnek- való, családonként egy mázsa búza, meg egy-két kiló disznózsír. Így arattunk le akkor. Hát igen, ez már történelem, a mai fiatalok talán el sem hiszik honnan, milyen anyagi alapokról indult a termelőszövetkezeti mozgalom és hová 'Jutott a sok hozzáértő, érte lelkesen dolgozni kész emberek munkája nyomán. Közben a szerelőcsarnokban zengett a taps. Ilyen ütemes és hosszan tartó tapsot a mi ifjúságunk még nem is hallott. Pedig el- hihetik, senki sem mondta a 700 embernek, hogy most kell tapsolnia! Ekkor értette meg az ember, hogy Báli István munkáját Bodzáson mennyire köztiszteletben tartják. De tulajdonképpen miért is szerették őt? — ő nemcsak egyszerűen tsz-elnök volt, hanem a mi elismert vezetőnk — mondta néha el-elcsukló hangon Zsíros György főagronómus. — Ügy dolgozott, hogy társait magával ragadta a munkába, s közben mindig agitált, tervezte a jövőt, hol
