Békés Megyei Népújság, 1979. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-14 / 11. szám
1979. január 14., vasárnap o CH3H023' Vickie már majdnem egy órája várt. A vékony hölgyet kivéve, aki vele szemben gépelt, senki más nem volt jelen. Üjra elolvasta a sötét faajtón arannyal nyomtatott nevet: THEODORE M. CRANE, ESQ., ÜGYVÉD. Az a férfi, ott benn, édesanyja ügyvédje, ö pedig most azért van itt, hogy megtudja tőle, mikor láthatná édesanyját. Nyílt az ajtó, és megjelent Mr. Crane. Intett neki, hogy menjen be, mire ő engedelmesen követte. A szobában fekete bőrkanapé, két hozzátartozó fotel, meg egy hatalmas mahagóni íróasztal állt. A falon mindenütt faburkolat, a könyvespolcok roskadoztak a rajtuk sorakozó jogi könyvektől. Feltűnően sok, Mr. Crane-t dicsérő bizonyítvány és oklevél ékesítette a falakat. Mr. Crane rámutatott az íróasztal előtti székre, Vickie gyorsan, szó- fogadóan helyet foglalt, de úgy, hogy lába a földet érhesse. A puha szőnyeg ugyanis némi biztonságot adott, és Vickie egyből ha- tározottabbnak érezte magát. Mr. Crane lehajolt hozzá, néhányszor barátságosan vállon veregette, nagyot sóhajtott, majd leült vele szemben. Ebben a pillanatban Vickie borzalmas szárazságot érzett a torkán, aztán meg rengeteg nyálat, ami egyre gyűlt a szájában. Hirtelen úgy tűnt neki, nyelni sem tud. Ijedtében gyorsan körülnézett a tágas szobában, és azon töprengett, hogy vajon hová hányhatna ... Mr. Crane mosolygott. Vickie iszonyú erőfeszítések árán nyelt egyet, egyszerre gyűrve le a rengeteg nyálat, és máris érezte, hogy nyugalma visszatér. Jól van, biztatta magát, csak a hányást tudjam visszatartani, és akkor minden rendben lesz. — Nos — szólalt meg Mr. Crane, és egy vaskos dosz- sziét emelt fel asztaláról. Átlapozta, aztán letette. — Segíteni akarsz anyádon, igaz? — Vickie bólintott. — Na, akkor jól van. Hiszen csakis erről lesz szó: anyádon akarunk segíteni. — Mr. Crane megint mosolygott. Vickie szerette volna megkérdezni, hogy mikor láthatná már az édesanyját, de közbevágni nem mert, így hát várta, mit mond még neki Mr. Crane. — Tudod, Victoria,... ö, de gyönyörű neved van! Victoria! És híres név. Volt egy Victoria királynő, .tudsz róla? ö volt az egész brit birodalom királynője. Aztán a Victoria-vízesés ... Az meg egy híres vízesés Afrikában? Nem tudtad? Hát szóval, Victoria, mi számítunk rád. Te okos nagylány vagy, és mi számítunk arra, hogy tőled megtudjuk az igazat. Anyád érdekében el kell mondanod nekem, hogy mi is történt valójában. Komolyan kérdezlek, ... hogy segíthess anyádon. Figyelj csak rám! Tudsz-e tiltott szerencsejátékról? Amit az emberek így neveznek: „La Bolita”. Nem? Pedig anyád is játszott! Vagy talán nem ez az igazság? Mr. Crane elhallgatott, Vickie válaszára várt. „Egy szót se, Vickie! Egyetlen szót se! Bármit is kérdeznek, vagy bárki is kérdez! Te nem tudsz semmit! Mi nem tudunk semmit! Jól jegyezd meg!” Vickie pontosan emlékezett édesanyja szavára, ahogy hangosan tagoltan beszélt hozzá spanyolul. Három nappal ezelőtt, amikor délután hazament, édesanyját detektívek vették körül, megbilincselték. Kistestvérei a konyhában sírtak. „Egyetlen szót se! — kiáltozott. Ne beszélj semmit!” Amikor kivezették, még egyszer visszakiáltott: „Semmit! Egyetlen szót se senkinek! Áldjon meg az Isten, és...” — Nos? — kérdezte Mr. Crane. Vickie vállat vont és érezte, hogy zavarában elpirul. — Victoria! Meg kell mondanod az igazat! Nem dolgozott anyád rossz embereknek? Ki vette rá, hogy kábítószert áruljon? Mi tudjuk, hogy nem ő a rossz, a többiek, azok a rosszak. Idenézz! Már nem a szerencsejátékról beszélek, arról mindent tudunk. Hidd el — hangja suttogásig csendesült —, azok a jó emberek, akik segíteni akarnak anyádon, akik vigyázni akarnak rá. Ha megmondod nekem az igazat a kábítószerről, és megnevezel néhányat azok közül a rossz emberek közül, akkor anyádon segítesz. Könnyíts hát a helyzetén! Nem érted?! Vickie a földet nézte, szó nélkül, mozdulatlanul. — Válaszolj, nagyon kérlek! Anyád az egyetlen, aki bajba keveredik, ha nem tudjuk meg a teljes igazságot ... Mivel engem kértek fel, az én kötelességem... — Mr. Crane hangja halk volt és bizalmaskodó — Tudod, Vickie, nekem is vannak ám gyerekeim... Vickie szájában megint összegyűlt a nyál, és erőlködött, hogy le tudja nyelni. Jaj, nem megy! Elfogta a félelem, hogy egyszercsak csurogni kezd szája szélén. Minden erejét összeszedte, keményen küzdött. Már-már úgy érezte, megfullad, de aztán fokozatosan sikerült magát rávennie, hogy nyelni tudjon, és levegőt kapjon. Egy hajszálon múlott. — Cómo estás? — kérdezte Mr. Crane, és kedvesen nevetett. — Tudod, az a helyzet, hogy nékem nagyon tetszik a spanyol, és szeretem a hazádat. Micsoda álomvilág! Büszke lehetsz a hazádra, Victoria! Vickie és kistestvérei már nem New Yorkban születtek, és csak igen ritkán hagyták el a Bronx-t. Az iskolában minden reggel hűséget esküdtek „az Amerikai Egyesült Államok zászlajához, és a köztársasághoz, amit szimbolizál”. Vickie sosem gondolt arra, hogy Puerto Rico a hazája ... Mr. Crane szavai most eszébe juttatták a képeket a spanyöl magazinokban, amiket édesanyja és Josefina néni gyakran nézegettek. „Ha majd egyszer sok pénzt nyerek — ígérte édesanyjuk — elviszlek benneteket Puerto Ricoba ... Találkozhattok unokatestvéreitekkel, a nagynénikkel, nagybácsikkal.” Vickie titkon azt remélte, hogy akkor majd édesapját is láthatja. Csak homályosan emlékezett rá, hisz pici volt még, amikor visszament Puerto Ricoba. Az utóbbi két évben, mióta édesanyjuk nyert, sokkal jobban ment soruk. Nem voltak már gyermek- gondozásban, mindig volt mit enniük, volt mit felvenniük. Csak olyan nyomasztó volt, hogy senkinek sem nyithattak ajtót, senkivel sem beszélhettek. És azóta már másodszor tartóztatták le édesanyjukat... — Segíteni akarok neked és kistestvéreidnek! Hidd el, a barátotok vagyok! — Mr. Crane hangja egyre inkább az ingerültség jegyeit hordozta magán. — Victoria! Ide nézz, ha hozzád beszélek ! Azok az emberek ... ■ Vickie mindig úgy tanulta, hogy gyerekek sosem néznek egyenesen a felnőttek szemébe, hanem lefelé, ezáltal is kifejezve a felnőttek iránti tiszteletüket. Most viszont félt, tehát inkább óvatosan figyelte Mr. Crane-t. Olyan, mint a Mikulás. Csak szakáll nélkül. Kivéve a szemét! A keret nélküli szemüveg vastag lencséjén keresztül torznak és gonosznak tűnt ÍÖr. Crane szeme. Ezért aztán szívesebben figyelte azt az apró, piros-kék-zöld mintát, amelyet Mr. Crane zokniján fedezett fel. Olyan volt, mint egy parányi útvesztő. Megpróbált kivezető utat keresni a cikcakkos mértani mintából. — Tudod-e, hogy már nem a szerencsejátékról van szó? A kábítószernél tartunk. Anyád issza meg a levét, ha nem tisztázzuk a dolgot! — Mr. Crane szinte már ordított. Arca vörös volt, kezével idegesen hadonászott. — Gyerünk, Victoria! Tanúvallomások állnak rendelkezésünkre, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy anyádnál kábítószer volt! Ne is próbáld ta-r gadni! Tudod mit? Csak annyit ismerj be, hogy láttad a lakásban azt a csomagot! Ez minden, amit tenned ’kell! Vickie újra érezte a nyálat. Annyira tele volt a szája, hogy nyelvét alig tudta megmozdítani. Száját eltát- va levegőt vett, és nagyot nyelt. — Nem tudok semmit — nyögte ki végül. — Meg kell mondanod az igazat! Meg kell mentened anyádat! — üvöltötte Mr. Crane. Vickie a padlót nézte, és vállat vont. Érezte, hogy reszket és képtelen megszólalni. — Csak nem akarsz pont te felelni anyád szenvedéseiért, vagy igen? Börtönbe akarod küldeni legalább húsz évre?! Ezt akarod ?! Válaszolj! — Nem — mondta Vickie, és még mindig hallotta édesanyja intését spanyolul. „Ne feledd, semmiről sem szólhatsz senkinek! Egy szót se! Akárki kérdez! Ezek az emberek meg fognak gyanúsítani. Senkinek se beszélj, Vickie!” — Na, akkor beszélj! Hallani akarom! Máris! Mi a mondanivalód?! — Nem tudok semmit. Nem tudok önnek semmit se mondani. • Nem tudok semmit, semmiféle szerencsejátékról, semmiféle kábítószerről, semmiféle ilyesmiről. Egyáltalán semmit. — Vickie hangja remegett, de világosan és határozottan beszélt. — Én és a kistestvéreim, mi nem tudunk semmit. Semmit sem tudok. — Állj fel! — vágott szavába Mr. Crane. Vickie felpattant és kíváncsian várta, milyen lesz a letartóztatás. — Hány éves vagy te? — kérdezte Mr. Crane. — Tizenhárom. — Szégyellhetnéd magad! Nagy hölgy!... — Csengett a telefon, félbeszakította Mr. Crane-t. — Halló. Itt Crane... Nem, egyetlen szót sem ... Nem hajlandó... Tudod, milyenek ezek ... Esze ágában sincs beszélni... A csomag nem elegendő ... Segítség nélkül nem... Semmire se mentem. Ahhoz sem elég, hogy továbbra is benntartsuk. Nem,... nem... Ki kell engedni... Nem. Ilyen körülmények között képtelenség vádat emelni... Nézd, nem tudok segíteni. Valaki más után kell néznünk ... Nos, rendben, küldd ide. A viszonthallásra. — És anélkül, hogy ránézett volna, odaszólt Vickie-nek: Várjál kinn! Vickie nem volt biztos benne, hogy neki szólt, így mozdulni sem mert. — Azt mondtam, várjál kinn! Na, eredj már! Vickie ránézett volna Mr. Crane-re, de az háttal volt felé. Azt akarta megkérdezni, mikor láthatná édesanyját, de másképp alakult. — Köszönöm. Mr. Crane nem felelt. Vickie csendben kinyitotta az ajtót, és sebesen kiment a szobából. — Édesanyád mindjárt itt lesz — szólt a vékony hölgy. Vickie szíve erősen kalapálni kezdett. — Az én édesanyám? — És érezte, hogy remeg az örömtől. Édesanyja lesz itt hamarosan? Megkönnyebbülten vette észre, hogy már tud nyelni. Nagy levegőt véve egy képeslap után nyúlt, és elkezdte lapozgatni. Fordította: Niedzielsky Katalin Ruzicskay György: A Tizian kori Velencében TÉKA Néprajzi és régészeti barangolások A népdal, a néptánc, a népművészet szinte minden ága egy-egy nyelvközösség éltető és fenntartó erői. Sokszor elsirattuk, lemondtunk róla, majd feltámasztottuk, s ma rohanó tempójú időnkben egyre inkább felismerjük: szükségünk van rá. A Kallós Zoltán gyűjtötte erdélyi népballadák (Balladák könyve), a somogyi népi imádságok (gyűjtötte Erdélyi Zsuzsa) után — hogy csak kettőt emeljek ki az újdonságot nyújtó gyűjtések közül — Jung Károly egy csodálatos kötettel ajándékozott meg bennünket. Egy nyugatbácskai kis falu, Gombos népszokásait gyűjtötte ösz- sze. Az emberélet sorsfordulói címmel az újvidéki Fórum adta ki a költőként is jól ismert, fiatal néprajzos munkáját. Mit is tart a néphagyomány az élet sorsfordulóinak: születést, házasságot, s halált. Ezek köré csoportosítja Jung a rendelkezésre álló szellemi kincset. Összegyűjtötte ezekhez az eseményekhez kapcsolódó népi szokásjog teljes anyagát, a keresztelői, leánykérői, esküvői, halotti szokásokat. A kötet jelentőségének méltatását szakembertől, az utószóíró Voigt Vilmostól kölcsönzőm: „.. .az olvasó a legteljesebb magyar szokásleírást tartja kézben: nemcsak a jugoszláviai magyar néprajzkutatás, hanem egyáltalán a magyar néprajzkutatás ilyen áttekintést még nem tett közzé.. Bizonyára sokan és jól ismerik a Panoráma Kiadó jelzéssel megjelent A magyar régészet regénye és az Évezredek hétköznapjai című köteteket. Ezeknek testvérpárjaként jelent meg a Régészeti barangolások Magyarországon című összeállítás az Utazások a múltban és a jelenben sorozat új tagjaként : tizenöt szerző egy- egy tanulmánya a magyar föld és nép régmúltjából. A Balaton melléki Lovas községben talált őskori festékbánya felfedezése, a császárkultusz Gorsiumban vagy az avarok élete a Kisalföldön egyaránt olyan téma, amely- lyel legjobb régészeink évekig foglalkoztak, míg véglegesen megoldották tudományos problémáit. Dienes István a honfoglaló magyarok lélekhiedelmeinek megfejtését adja, s részletesen foglalkozik például a magyar törzsszövetség korában alkalmazott koponyalékeléssel. A Magyar História-sorozat új kötete is a régmúltba vezet: Baftay Kornél A magyar államalapítás történetét foglalta össze a nem szakemberek számára is közérthető módon és stílusban. A kalandozások korából sok monda maradt fenn, nemkülönben a pogánylázadásokról vagy Gizella királynéról, Ba- kay, mint e kor egyik legjobb ismerője biztos kézzel vezeti az olvasót a másfél ezer évvel ezelőtti időben, s kitűnően vázolja fel a megtelepedő magyarok életmódját, a magyar társadalom X—XI. századi képét. Már második kiadásban jelent meg Diószegi Vilmos A pogány magyarok hitvilága című nagy sikerű könyve a Körösi Csorna Kiskönyvtárban. Alapvető könyvében a táltos kiválasztásától a sámán felavatásáig, „révületétől” a sámán szent felszereléseinek leírásáig mutatja be Diószegi őseink természetfeletti képzeteit, s a szellemi néprajz azon területeit is, amelyeket gyermekverseink, népi mondókáink máig is őriznek. A ráolvasás, a bűbájos versikék soraiban ma is ott él az el nem vesztett hagyomány: „szita, szita péntek, dob szerda” — a magyar táltosdob emléke, egy darabja a múltnak. Z. F. Ruzicskay György: A barbizoni művészek között Nicholasa Mohr: Mondd meg az igazat!
