Békés Megyei Népújság, 1979. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-14 / 11. szám

1979. január 11., vasárnap

KŐRÖSTÁJ

KULTURÁLIS MELLÉKLET

Petőfi-kép, melyet 1885-ben találtak egy pesti padláson

Az Ország-Világ 1886. január 2-i számának tudósítása

Kilencvennyolc évvel ezelőtt jelent meg először Budapesten az Ország-Világ című képes hetilap. Beöthy Zsolt, Ábrányi Kornél, Deg- ré Lajos és mások után Benedek Elek is szerkesztője volt a széles kitekintésű, népszérű lapnak.

Az Ország-Világ 1886. évi első számát forgatva érdekes cikkre bukkantunk. A névtelen tudósító arról számol be4 hogy megtalálták Jako- bey Károly festőművész Petőfiről készült rajzát, és az annak felhasználásával készített ‘képet újévi ajándékként adják olvasóiknak.

Ki volt Jakobey Károly? A Művészeti Lexikon tanúsága szerint 1825-ben született Kulán, és Budapesten balt meg 1891. július 14-én. „Pesten és Bécsben tanult, arcképeket és nagyszámú oltárképet festett Pesten, átlagos akadémikus stílusban. Romantikus táj híddal és Tájkép romokkal c. olajfestményei, felesége (a későbbi Lotz Károlyné) arcképe a Nemzeti Galériában vannak. Számos arcképét a Magyar Történelmi Képcsarnokban őrzik. Jelentősebb portréi:

Liszt Ferenc (1859), Széchenyi István (1860).

A rajz megtalálásának történetét így írja le az Ország- Világ a már említett, 1886- os, újévi számában:

„Nemzetünk legnagyobb lantosának arczképe, melyet lapunk karácsonyi számában az „Ország-Világ” előfizetőinek jutalmul ígértünk, íme itt van!

A Petőfi-képek számát egygyel szaporítottuk. Mesteri kéz rajza után készült az, csakis ekként volt legalább részben legyőzhető az a sok nehézség, mely egy még teljesen be nem végzett, csak vázlatozott, e mellett még az idő mostoha viszontagságainak vastag nyomait is magán viselő festménynek ilynemű másolatával mindig járni szokott.

Jacobey lelkesedéssel, ins- piráczióval fogott ez előtte oly kedves kép festéséhez. Ifjan, teli nemes ambíczióval pályája, és rajongó tisztelettel Petőfi lángesze iránt, oly körülmények között akarta azt elkészíteni, a melyek igen alkalmasoknak ígérkeztek a barátság bensőbb kapcsát fűzni egy festő és egy költő között.

A kezdet erre igen alkalmas volt.

Orlay, ki Petőfi szívéhez oly közel állott, mutatta be egymásnak a költőt és festőt. E bemutatás a legjobb ajánlás leve Jacobeyre nézve Petőfi előtt, ki igen rokonszenves figyelmet és nála csaknem szokatlan előzékenységet mutatott festőismerőse iránt.

Egy hevenyében papírra vetett rajz hozta létre a Jacobey-féle Petőfi'képet. Orlay a vázlatos vonásokban azonnal felismerte azok eredetijét, és lelkes örömében Petőfinek „Király és hóhér” czírnű költeményének kéziratával ajándékozta meg a geniális festőt.

Ezt a kéziratot és a kis vázlatot gondos kegyelettel őrizte Jacobey, míg egy kis politikai intermezzo mindkettőtől megfosztó tulajdonosát.

A Noszlopy-féle összeesküvés felfödözése alkalmával a

véletlen Jacobeyt is börtönbe sodorta.

ö és az összeesküvés egyik főembere: Németh, együtt voltak bezárva, abban a kaszárnyában, mely a Lipót- utcza ama pontján állott, hol ma az új városháza van ...

Elfogatása úgy történt, hogy látogatására ment Zóo barátjának, ki ügyes festő volt. Persze, hogy Zóo nem volt odahaza, az ajtó be volt zárva, még pedig olyan pecséttel, milyent az ötvenes évek elején a vészbíróság tétetett azok ajtójára, a kikre Prottmann rátette az ő rettenetes kezét.

Jacobey zörget, a háznépe pedig rémülten fut és megfigyelmezteti, hogy azon ajtón ne kopogjon, mert jaj annak, a kit ott érnek a rendőrkémek. Jacobey persze mindebből a beszédből nagyon keveset értett, hanem egyet fordult és ment szállására. Néhány óra múlva azután kopogtak az ajtaján, s minden teketória nélkül a rendőrségre vitték.

Míg Jacobey a börtönben ült, háznépe attól való félelemben, hogy a rendőrség házkutatást tart, a félelmetesebb tárgyakat, s ezek között Petőfi arczképének alapfestményét is a padlásra rejtették.

Itt hevert a kép por és pi- y szók között, melynek nyomai ma is láthatók rajta.

Ez okozta, hogy a festő a megkezdett képet ki nem dolgozta.

És ez valóban kár. Mert igen valószínű, hogy Jacobey a kidolgozásnál figyelembe vette volna alapfestményének ama hibáit, melyekre már Orlay is figyelmeztette, de amelyeket maga a festő is észrevett. Petőfi ekkor már letűnt az élet színpadáról, s a kis rajz, mely az emlékezés és reflexió mellett támaszul és mintául szolgálhatott volna, szintén elhányódott.

Mikor a Petőfi-szobor felett folytak a tanácskozások, Huszár Adolf gyakrabban kereste fel a betegeskedő Ja- cobeyt, elvivén hozzá a létező Petőfi képeket, abbeli nézetének adván kifejezést,

Ruzicskay György: Rodosz szigetén

hogy Petőfi nem nézhetett ki úgy, mint azokon látható.

Legtöbb elismeréssel volt Barabás képe iránt — de azt nagyon érdekesnek találta, mely vonás szerinte nem lehetett megegyező Petőfi jellemével és arckifejezésével.

Ekkor nem egyszer kérdezte Jacobeyt: nincs-e valamely képe Petőfiről?

Volt egy — de az Isten tudja hová lett — mondá a festő, arról azt mondta Orlay, hogy hasonlít a költőhöz.

Nos, mennyire volt igaza Orlaynak, nem tudjuk, hisz Petőfi nem él, s a kik látták is, összehangzó véleményt nem mondanak annak phizi- ognomiájáról.

Jacobey képének legalább viszonylagos jósága melléit bizonyít Orlay ítéletén kívül több olyan embernek hasonló véleménye is, a kik Petőfit, látták, ismerték.

Jacobey képén a költő soványabb, a szakálla nem hullámos, s az egész kifejezés valamivel mélyebb, talán mélább hangulatú.

E hiányok daczára, az arcz oválszerű kerete, a szemekben égő szenvedély, a temperamentum idegessége, az eredetinek melegsége és éle-’ te nagy gonddal és értelemmel van a másolaton visszaadva.”

Közzétette: Sass Ervin

Amikor találkoztam most Kóródi Pistával, meglepődtem. Mert azelőtt, ha a nap bármely órájában összeütköztünk az utcán, csak any- nyira volt legfeljebb ideje, hogy a közeli presszóban a pultnál megigyunk együtt egy-egy kávét. Hiába akartam rábeszélni, hogy üljünk le valamelyik asztalhoz és beszélgessünk egy kicsit, kézzel-lábbal tiltakozott: a világért sem teheti meg, nincs arra ideje, neki minden perce be van osztva. Pedig hát az iskolában jó pajtások voltunk, és sokat játszottunk együtt, később meg a lányok után is együtt jártunk. Majd azután, hogy kenyérkeresők lettünk, más világ vett körül bennünket: munkatársak, csoportvezetők, osztályvezetők, igazgatók és azok helyettesei mozogtak a kijelölt pályákon.

Kóródi Pista pályája szép ívű volt Miután mérnöki képesítéssel elhelyezkedett egy szövőgyárban, alig telt el öt év, termelési osztályvezetőnek nevezték ki. És ekkor hirtelen, mintha összeszűkült volna az ideje, mert azután sosem beszélgettünk időtlenül, mint azelőtt, amiktfr is megosztottuk örömünket, s azt is tudtuk egymásról, hogy melyikünk csináltatott méretre ruhát, melyikünk vett konfekciót. Meg azt is elmondtuk egymásnak, hogy melyikünket mi bántja. Nem panaszkodtunk mi egymásnak, hiszen érzékeltük, hogy az élet kocsija nem tükörsima úton fut, hogy van azon bőven zökkenő. Csak hát megkönnyebbültünk, ha kiadtuk magunkból, ami belénk volt szorulva. Mondta is Pista egy találkozás után, hogy úgy érzi magát, mintha új erőre kapott volna. És akkoriban, amikor találkoztunk, nem is hívtuk egymást, mint osztályvezetői kinevezése után, hogy „hörpintsünk le egy kávét”, hanem anélkül, hogy mondtuk volna egymásnak, mentünk egyenesen a presszóba. És mindig valamilyen sarkot vagy oszlopot néztünk ki magunknak, mert az a meghittség érzését keltette bennünk. Azért lepődtem meg most, hogy Kóródi Pista nem rohan, hanem karon fog ugyanúgy, mint tíz évvel azelőtt, amíg nem volt osztályvezető, és a presszó legtávolabbi sarkába húz.

Hogy aztán jobban szemügyre vettem, úgy láttam, mintha valami nyomná a

Vajnai László

Meghívó

Mesevárat építek álmomban egyszer, nagyobb lesz a Gyulai várnál ezerszer.

Holdfényes tág udvarán a nyüzsgő népnek, majd elmondom legszebb igazi mesémet.

És megmutatom a vár udvarán a csillagköveket, a termet ahol fogadom a meseköveteket.

És az őrtornyot is magasan az ég felett, s a rakétákat mik a torony körül keringenek.

Majd kíváncsiságból, vagy játékképpen, versenyzünk, hogy a mellvédre hamarabb ki ér fel. Aztán a vár kútjához megyünk inni nagyot, hol összegyűlnek a fellegekből préselt patakok.

És a vár bemutatása nem ér véget, mert az elkövetkező estéken meghívom, az ezredéves csomagolásból kibontott gyűrhetetlen ruhába bújt, emberiséget.

Tomka Mihály

Nem jönnek tengerek

Látod, ez a rózsa halvány szelek adósa, ellopta tőlük a lángot, teremtett múló világot.

Vagyunk mi mosolyok adósa, arcunkat virágos zápor mossa, képzelünk ablakot, kéket — jönnek majd boldogabb népek.

Szédülünk, lépünk a sárban, megbúvunk létünk morajában, esőcsepp-magam, esőcsepp-veled — nem jönnek csodák, nem jönnek tengerek...

Cserei Pál:

9 9

Összenőtt

ikrek

lelkét. A külseje is mintha erről árukodott volna. Az ingnyakában a mindig pedánsan kötött háromszög helyett egy csálén álló nyakkendőgörcsöt fedeztem fel. Aztán meg a pincémőtől egy-egy deci kisüstit kért, pedig régebben három cent snapsznál nem ivott volna meg többet. És mihelyt a pincémő letette a kerek asztalka műmárvány lapjára a kisüstivel telt poharat, az egyiket megmarkolta és enyhe öngúnnyal mondtaj „Oldjuk fel az oldandót”. Nagyot néztem, amikor aztán visszatettük az asztalkára a poharakat, mert Kóródi Pistáé üres volt, csak a legalján gyöngyözött pár cseppnyi ital.

— Ismered ugye Radics Zsigát? — mondta aztán.

— A hosszú lába jut az eszembe — nevettem el magam —, meg a derékszög, amivé akkor alakul át, ha valamiféle főnök elé kerül.

— Most már én is nevetség tárgya lettem — könyökölt rá az asztalkára Kóródi Pista. — Mert mi vagyok én? Egy fajankó. Megszoktam Zsiga derékszögelését, és amikor benyitott az irodámba, talán nem is láttam, hogy a feje egy vonalban van a derekával. Pedig hát hányszor mondtam magam is, hogy nem elég nézni, látni is kell.

Közben a pincémő hozta a megszokott feketénket és Kóródi Pista elhallgatott, a kávét kezdte kevergetni. Én is hallgattam, mert fogalmam sem volt, hogy hová akar kilyukadni a hosszú lábú Radics Zsigával, aki egyik csoportvezetője volt.

— Nem is fajankó vágyók én pajtás — szólt nagy sokára —, hanem elvakult marha. Még az is lelkifurdalást okozott nekem, amikor új lakásba költöztem, hogy Zsiga lihegve szaladt hozzám és sértődötten mondta: „nekem is szólhatott volna főnök, hogy jöjjek pakolni, mint másoknak.” Bántott a dolog, mivel két kollégát

megkértem, akik éppen kéznél voltak, hogy segítsék fölcipelni a szekrényt az emeletre. És miután Zsiga megtudta a gyárban, hogy azok pakolnak nálam, rögtön loholt hozzám. De nem várt arra, hogy a megjegyzésére mondjak valamit, hanem gyorsan körülnézett a fölforgatott lakásban, s odalódult máris egy fotelhoz, aztán megmarkolta és vitte a teherkocsihoz. És amíg ki nem ürült a régi lakásom, folyton cipekedett. Aztán ugyanazt tette, amíg nem pakoltunk be mindent az új lakásba. Én meg tépelődtem, hogy éppen Zsigának nem szóltam, pedig ragaszkodó lélek; akaratom ellenére megbántottam. Még az is fölvillant bennem, hogy talán későn rezonálok mások érzelmeire. Most aztán megkaptam a választ, hogy a költözködéskor csakugyan nem léptek működésbe rai- sonhúrjaim. De máskor sem. Pedig hát az ajtót is csak arasznyira nyitotta ki Zsiga, mielőtt belépett hozzám, s a keskeny rés előtt derékszögeit. Ügy várta a jelzésemet, hogy beléphet.

Kóródi Pista most beletúrt szőke hajába, és keseregve mondta: „soha nem gondoltam volna pajtás, hogy az alázat és a gőg, ösz- szenőtt ikrek. Mert mi történt? Egy hónapja igazgató- helyettessé nevezte ki Zsigát a trösztvezér. S az első napokban még csak biccentett, ■amikor valahol a gyárban szembetalálkoztunk, de aztán úgy ment el mellettem, mintha légnemű lennék, és nem látszanék. A hegyes orrát meg úgy tartja azóta, mintha magasan repülő madarat célozna azzal. Derékszögeim azért most is * látom, de a gyárban csak az igazgató előtt.

Hirtelen ismét megkeverte a kávét, pedig már régen elolvadt abban a cukor. És egy szuszra felhajtotta. Utána én is.

... Azóta soha nem sajnálja Pista az időt, amikor találkozunk. Legutóbbi alkalommal pedig, mintha egy befejezetlen elbeszélést egészítene ki, azt mondta, hogy az alázat, a mímelt udvariasság olyan, mint a kábítószer. Délibábos világba ringat, amely fordítva és csillogóan láttat mindent. Hiába, még mindig kísérti Radics Zsiga esete, nehezen tud attól megszabadulni.