Békés Megyei Népújság, 1979. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-07 / 5. szám
1979. január 7., vasárnap o Mucsi József Dal a csendről Este még a csend is elül, ajtajára lakat kerül. A szemére kócos álom ereszkedik pókfonálon. Este még a csend is elül, szájára is lakat kerül. Alszik, mint a síbot nyáron, zajdulását én is várom. dott, újra rágyújtott. Hiába várt, a takarmányosok is csak a fejüket rázták. Zelé- nyi görcsösen markolta a motor kormányát. Ütközben Petrikkel, a párttitkárral találkozott. Leintette. Nem láttad az öreg Kunost? Petrik leállította a motorját, s nyújtózkodva válaszolt: az elnök most telefonáltatott neki egy félórája, hogy tegye nála tiszteletét. És? türelmetlenkedett Zelé- nyi, bement? Mittudomén. Nem láttam. Holnap ráérsz? Igazán beugorhatnál hozzám, lenne egy kis propaganda. Jó, dörmögte az ágazatvezető, s némi habozás után elviharzott a központ felé. Kunos bácsi jóízűen falatozott a mázsaház árnyékában. Az öreg Kunos hol van? rontott be a mázsáié kis irodájába Zelényi, az ágazatvezető. Három cigarettázó csapkodta odabenn a legyeket. Mindhárman megvonták a vállukat. Elment az előbb. Gondoljuk, a műhelyben van. Biztosan kávézik. Zelényi rohant a műhelybe. Mikor belépett, friss kávéillat csapta meg orrát. Izgató, gondolta, ma még nem is ittam. Négy-öt szerelő üldögélt az egyik sarokban, áhítattal lötyögtették a kávéjukat. Zelényi odakiáltott: nem látták az öreg Kunost? Azok csak rázták a fejüket, hogy most nem, de biztos a helyén van. Onnan jövök, hadonászott Zelényi. Már épp kifelé indult, mikor az egyik szerelő utánakiáltott: várjon csak, Zelényi elvtárs! Reggel a kávénál mintha azt mondta volna, hogy átmegy a hármas majorba, intézni kell neki a takarmányt, mert aszongya, éhesek a malacok. Zelényi rohant a motorjához, felugrott rá, s úgy, ültében akarta berúgni, de nem ment. Leszállt, próbálgatta, rugdosta, de így sem indult. Káromkodva szedte elő a szerszámostáskát, kicserélte a gyertyát, megnézte az üzemanyagot, szidta a benzinkutasokat, a szervizeseket, a gyártókat, mindenkit, akinek csak köze volt a motorbiciklihez. Tízpercnyi kínlódás után, végre beugrott a masina, s Zelényi nyomában egy irtózatosan nagy porfelhő maradt. A hármas majorban szinte senki nem volt. A félkezű Gálházi hátra küldte Zelé- nyit, a takarmányosokhoz, mondván, mintha arra látta volna az öreget. A takarmányosok épp ebédelni voltak a központban, s félórába is beletelt, mire visszatértek. Az ágazatvezető addig egyik cigarettáról a másikra gyújtott, idegesen beleszívott néhányat, eltaposta, káromkoJóstika! csiripelt utána egy hangocska a könyvelésről, jöjjön már egy picit! Pillanat, fordult oda Zelényi, egy perc. Az ajtóban Császárné Mancika mosolygott, ma még nem is udvarolt nekünk, kis hűtlen! Biztos a szárítóban volt a lányoknál, nekik tette ott a szépet! Ze- lényinek vér szökött a fejébe, és kopogtatás nélkül rontott be az elnöki irodába. Bocsáss meg, elnök elvtárs, az öreg Kunos nem járt nálad ? Behívattam ugyan, de mondták, hogy te is keresed, s visszamondattam, gondoltam, akkor úgysem szabadul egykönnyen, vigyorodott el az elnök. Az ágazatvezetőt elővette a szédülés, s lassan, remegve hagyta el a. központi irodát. Az egyes majorban már alig volt munkaruhás ember. Zelényi lihegve ért a mázsaházhoz. Odabenn már csak az öreg Valik, az éjjeliőr pi- pázgatott. Nem látta az öreg Kunost? kérdezte el csukló hangon az ágazatvezető. Valik nagyot szívott a pipából: elment a busszal az állomásra, mer’ holnap szabad szombatos, oszt megy a fiához Fehérvárra. Jó hosszú út lesz neki. Fontos lenne, nyögte a fiatalember. Hát, ha siet, még elérheti a vonat előtt. De hajtani kell ám, mer’ mindjárt indul, eregette a füstöt az öreg. Jó, sietek, morogta fásultan Zelényi, felült a motorjára, és elrobogott. Kunos a peronon álldogált. Mikor meglátta Zelé- nyit, odakiáltott neki: hová, hová, ágazatvezető elvtárs?! Tán csak nem utazik maga is? Nem, dünnyögött Zelényi, maga után jöttem. Utánam? bazsalygott az öreg. No, és mi a baj? Az éjszakai szállítójegyek miatt. Kiállította őket? Ki hát, komolykodott Kunos, még délben. Oda is adtam a sofőröknek. Rendben, nyögte ki Zelényi. Akkor jó utat, és a viszontlátásra, azzal a kijárat felé indult. Viszontlátásra, nézett utána az öreg Kunos. Berobogott a pesti gyors. A tömeg a vágányokhoz tódult. Néhány gondolat a képeimhez A képzőművész ne próbálja megmagyarázni, mit is akart kifejezni. Ha már a képzőművészet kifejezőeszközeit választotta (vonal, szín, ritmus, arány, kompozíció, felület), akkor a műnek kell elmondania mindent. Így nem is képeim mellé szeretnék kiegészítő magyarázatot fűzni, hanem arról, amit a képeim mögött érzek. Azok közé a festők közé tartozom, akik hisznek a táblakép jövőjében, ízlésformáló hasznosságában. Ügy gondolom, izmusokat, stílusokat megismételni nem lehet (Bauhaus, konstruktivizmus, expresszionizmus, stb.), csupán a művészettörténet folyamatában van létjogosultságuk, illetve kötöttek az adott korhoz és társadalomhoz. Igyekszem nem bele kerülni az ilyen sodrásba, és valami sajátosat keresni. Természetesen nem csak magam számára, hanem mások részére is közérthető, érzelmekre ható képeket festeni. A Képzőművészeti Főiskola befejezése után 1978 nyarától Békéscsabán lakom és dolgozom. Műtermet és lakást kaptam, ami egy festő számára a kibontakozást és munkát biztosítja. „ _ Tóth Ernő Tóth Ernő: Felidézett kép Tóth Ernő: Jelenet Elküldtelek, visszavonhatatlanul Mint olyan sokszor ismeretségünk alatt, most is levelet írok neked! Talán nem is tudnék meglenni enélkül. Kényszert érzek, hogy így beszélgessek veled! Te legtöbbször itt hagytál, és röpködtél téren, időn át. London—Párizs—Moszkva! Olyan sokszor hagytál el, olyan sokszor voltál más emberé, hogy amikor a reptérre eléd mentem, azt figyeltem: aki most megérkezett Rómából, az pont ugyanaz az Ildi, vagy megváltoztatott egy utasod? Utasok! Mindig csak az utasok! Ez az életed — ezt felelted, ha szemrehányásokat tettem. Igaz, ezerszer, milliószor bebizonyítottad, hogy szeretsz, nagyon szeretsz! Ez tartotta bennem a lelket, amíg vártam rád! De tudomásul kellett vennem — nagyon nehezen ment —, hogy osztoznom kell rajtad vadidegen emberekkel, akik talán éveken át spóroltak arra, hogy veled, pont veled elutazzanak, világot lássanak! Kértelek, könyörögtem: Ildi, ne menj, maradj itthon, velem! Azt vágtad a fejemhez, hogy önző és féltékeny vagyok! Pedig nem vagyok féltékeny, csak féltettelek! Nyugodt családi életet szerettem volna, vártam, mikor fáradsz már bele?! Aztán kezdtem abbahagyni a lebeszélést. Tudtam, makacs vagy! Ki kell várnom, amíg megunod és magadtól mondsz le az idegenvezetésről! Éreztem, hogy egyszer végleg az enyém leszel. Mindig különlegesnek tartottalak. Kiszámíthatatlan voltál, és mindig új. Egy dologban kellett biztosnak lennem: számodra; persze az idegenvezetés mellett, csak én létezem. Sokáig kételkedtem ebben! Sokáig a szavaidat sem vettem komolyan. Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a szemedből olvassam ki a ragaszkodást. Így már gyorsabban repültek az órák, a napok, amikor várnom kellett a megérkezésedre. Kinevettél, amikor az első hozzád írt levelet — házasságunk negyedik hónapjában — a kezedbe adtam. De az első után gyerekes akaratossággal követelted a többit, amikor hazajöttél. Nem esett nehezemre teljesíteni ezt a kérésed, és este így teremtettem kapcsolatot veled. Tudtam vitatkozni és te nem tudtál ellenkezni! Hol nyolcoldalas levéllel leptelek meg, hol kevesebbet írtam, és erre durcás lettél. Félig komolyan, félig asszonyos kacérsággal kérdezted ilyenkor: szűnik a varázs, drágám? Ezzel úgy fel tudtál bosszantani, hogy azt hittem, megpukkadok a méregtől. De csak egy pillanatig! Csak addig, amíg a karjaimba nem bújtál. Teljes odaadással. A legjobb szerető voltál. Ha hetekre elmentél, akkor sem jutott eszembe mást ölelni. Ebben volt a varázsod. Jobban mondva ebben is! Te Ildi! Így utólag visszagondolva, meg kell, hogy írjam, a röpködéseidet leszámítva, a mi házasságunk tökéletes volt! És én nagyon boldog voltam. Aztán az utóbbi időben mintha megváltoztál volna. Ingerült és ideges voltál. — Sok zűröm van! Mostanában olyan csoportokat kapok — mondtad —, akik örökké cikiznek. Én kielégítőnek találtam a válaszod, és már felcsillant a remény; belefáradsz a zűrös csoportokkal való törődésbej Míg... be nem vallottad, hogy gyerekünk lesz! És akkor azzal a vallomással tettél egy ígéretet is: a gyerek és az én kedvemért lemondsz az aktív vezetésről. Bevallom, nem hittem benne komolyan. De a vallomás és az ígéreted is boldoggá tett! Emlékszel, Ildi? Ragaszkodtál ahhoz, hogy a fiú az én nevemet kapja. Én azt mondtam: ezen nem fogunk ösz- szeveszni, rád bízom. Rád bíztam, mint azt is, hogy akkor hagyod abba az idegenvezetést, amikor végleg elhatároztad. Isztambul kedvenc városom volt. Ügy határoztunk, ide legközelebb én is veled megyek! Aztán a sors közbeszólt. Lesodródtam egy zsúfolt villamosról, és olyan szerencsétlenül estem, hogy a bokámat gipszbe tették. Annyira sajnáltál, hogy el sem akartál utazni. Én hallani sem akartam erről. És te elrepültél.... Elküldtelek ... Visszavonhatatlanul! Többet nem láttalak, Ildi! Amikor a gép lezuhant... Vajon mi volt az utolsó gondolatod? Hallod, Ildikó? Kérdezlek, miért nem felelsz? Béla Vali Ménesi György versei: Széljegyzet Nyújtja kezét. Magabiztos. Szót kér minden ülésen. Pózol. A hangja remeg. Élvezi. Gesztikulál. Telnek a percek. Szikrát szór szeme döngeti mellét nyáltól a szája habos. (Mondana már valamit!) T úlélők Áll a szatócsbolt. El, ki adós volt: mind ide hordta a sok remeket. Régen e boltban hej, be civódtam — s akkor a gyáva szatócs remegett!
