Békés Megyei Népújság, 1979. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-07 / 5. szám
o 1979, január 7., vasárnap KÖRÖSTÁJ Baranyi Ferenc: A Parnasszus ostroma Sors, nyiss nekem tért! — kiáltanak fel Petőfivel a különböző irodalmi műfajok mívelésével próbálkozó fiatalok ezrei, s ezen azt értik, hogy a szerkesztők adjanak nekik több publikálási lehetőséget lapjaik hasábjain. A szerkesztők, irodalmi rovatvezetők pedig kapkodva pillangóznak a kézirattengerek közepén, olykor már-már összecsap fejük felett a csöpögő elégiák, örvénylő szonettkoszorúk és dagályos ódák hullámzása, fulladásos halállal fenyegetvén őket. Költőnemzet vagyunk, nem lovasnép! — sóhajtanak fel ilyenkor rezignáltan a versmérgezés veszélyétől fenyegetett irodalmi szerkesztők, s az a meggyőződés izmosodik egyre inkább bennük, hogy az utóbbi időben igencsak elszaporodtak hazánkban a rímkovácsok, a patkolókovács-szakma fokozatos sorvadásával fordított arányban. Pedig hát annak idején sem szenvedtek az akkori illetékesek kéziratszegénységben. Ha csak a Nyugat számait lapozzuk, rengeteg olyan nevet találunk, amelyeket kérlelhetetlenül kirostált azóta a szubjektív indulatoktól mindenképpen mentes Idő szerkesztő úr. Jelentkezőkben sosem volt hiány, egy részük elkedvetlenedett a térkövetelés próbára tevő periódusában, a másik résznek talán sikerült a rendszeres publikálást kiharcolnia, de Idő szerkesztő urat sosem befolyásolta a gyakori megjelenés, kizárólag csak a hosszú távon is érvényes tehetség. A magukban tehetséget és elhivatottságot érző fiatalok sosem voltak kevesen, és mindig, mindenütt nyilvánosságért kiáltottak. Nem kicsiny részük, joggal. Gyomromban lángol a motorcsónak Mert tévedés volna azt hinni, hogy csak mi váltunk költőnemzetté. Egy olasz szerkesztő joggal érezheti, hogy a „csizma” lakossága hajózó kalmár népből szintúgy költőnemzetté lett. Mert Itáliában is nagyon sok a térkövetelő fiatal. S egy olyan országban, ahol a kiadók zömét inkább vezérlik üzleti, mintsem művelődés- politikai szempontok, talán még nehezebb elindulni az írói pályán. Az egyetemi élet a francia Poitiers-ben ugyanolyan, mint másutt. Az ottani diár koknak is megvannak a maguk Nárcisz és Víg Hajós tanszékei, csak ott Rugby- bárnak vagy Café Marin- nek nevezik azokat a vendéglátóipari objektumokat, amelyekben óraközi szünetekben vagy tanítás után feketét vagy coca-colát ször- pölgetve elcseveg a vegyes nemzetiségű tanulóifjúság. A fakultások falitáblái ott is tele vannak hirdetésekkel: csődbe jutott joghallgató kínálja száz frankért a gitárját, „alkudni lehet” záradékkal, kiszolgált robogót venne egy bölcsészlány mérsékelt áron, otthonos szobát ajánl egy család erkölcsös diáklánynak, azzal a figyelmeztető megjegyzéssel, hogy a családban — ily a beau- coup d’ enfants — sok a gyerek. (Egy morbid humorú ifjú entellektüel az „en- fants” szót gondosan „ele- phants”-ra javította a hirdetésen ...) Egy plakát költői vetélkedésre buzdít: mindenki pályázhat, akinek még nyomtatásban nem jelent meg verse, májusban lesz az eredményhirdetés, a zsűriben Jean Rousselot, a neves költő is helyet kap, a győztesnek ötszáz frank üti a markát, művét a városi színházban ünnepélyesen felolvashatja. Másutt a Groupe Eluard irodalmi estet hirdet, ifjú alkotók műveiből. Ott a helyem! — határoztam el nyomban. Érdeklődőnek álcázván magam, este belopóztam a megjelölt szentélybe. A helyiségben balladai homály uralkodott. Ez persze még nem lett volna baj. De a felolvasott versekben még nagyobb volt a homály, s ez már határozottan zavarta világossághoz szokott pusztai bugrisságomat. Ma is fülemben csengenek az egyik vál- lig érő hajú titán aranyveretű sorai: „S szerelmem szólt: a Szajna piros és én éhezem, / esernyőm eltörött s vesémben dohog, j gyomromban lángol a motorcsónak is” A vers megértését, gondolati megközelítését kétségkívül elősegítette volna előadójának mimikája, szemeinek szuggesztív fényjátéka, ha az eőladó nem állt volna háttal a közönségnek. De háttal állt, így csak azt tudtam megállapítani, hogy fürtjei a válláig érnek. A nem éppen hagyományos előadásmód talán arra kívánt utalni, hogy a vers fordítva értendő, ám aminek nincs értelme, annak a fonákja sem túlságosan világos ... Nem meghökkentő dolog ez Fran-, ciaországban. Tristan Tzara állítólag egyszer egy felolvasóestjén kijött a függöny elé, bepamacsolta a képét, majd nagy nyugalommal megborotválkozott. Ezután — anélkül, hogy egyetlen verssort is hallatott volna —, magát mélyen meghajtva elhagyta a pódiumot. A közönség tombolt: milyen zseniális, milyen eredeti! Tzara esetében a különcködő, eredetiskedő túlzásokat mentették az időt álló művek. Néhány ifjú francia lírikusnál viszont csak a különcködés maradt, a költői produkció értékfedezete nélkül ... Basse-Yutz-ban nyomják a Dire című folyóiratot. A cél nemes: Európa induló, fiatal lírikusainak fórumot teremteni. Számtalan értékes alkotás is napvilágot lát a Dire hasábjain, viszont itt sem ritka az olyan költő, aki furcsa „segédeszközökkel” próbálja versére vonni a figyelmet. Mint például Louis Guillaume, aki a szedőkkel homályosíttatja el egyébként világos művét. Csak az első két sor (ahogy a Dire-ben látható): „PoURTaNt LeS pÉpiEmEnTs / TrAvErSeNt La PLuiE bAsSe” — és így tovább. Az értékes műveknek sohasem volt szükségük meghökkenést célző segédeszközökre, mert gondolati töltésük újdonságával hökkentettek mindig. A realizmus diadala Noha a történelem minden népnél más és más funkcióját alakította ki a költészetnek, mindenütt az a tapasztalat, hogy a realista művek állták ki legtöbbször az idő próbáját. Franciaország igazán termékeny tala- javolt a különböző — rendszerint tiszavirágéletű — művészeti izmusoknak. A mai francia költők — köztük a fiatalok — legjobbjai a kifejezésmód tekintetében nem kevés kétségtelen ered-' ményt mentettek át a szürrealizmusból, sőt az utóbbi időben olyannyira divatos lettrizmusból is, de ez csak a korszerű gondolat megjelenítésére, láttatásának módjaira vonatkozik. Lényegüket tekintve realisták, bár — tegyük hozzá — legtöbbször „parttalanul”... Itt is találomra vettem meg egy kötetet. Lydie Out- tier egy-két éve még bölcsészhallgató volt a poitiersi egyetemen. Valószínű, számtalanszor szerepelt ő is a Groupe Eluard felolvasóestjein. Neki azonban nem bot- ránkoztató hobbi volt a költészet, hanem sors, ugyanakkor eszköz az emberi indulatok megjavítására. Nemrég jelent meg L’ombre en fleur (Árnyék, virágban) című kötete — nem csekély áldozatok árán. Elindulni a költői, írói pályán tehát Itáliában és Franciaországban sem könnyű. Nem „megnyugtatására” közöljük ezt a mi kezdő lírikusainknak, csupán okulásra. Lehet hallástorzító csinnadrattákkal, elvakító szemfényvesztésekkel itt is, ott is magunkra kényszeríteni a pillanatnyi figyelmet, de csak ideig-óráig. A maradandóság záloga mindig a tehetséggel való felelős sáfárkodás, s annak a nép javára történő kamatoztatása marad. Tóth Ernő: Tanulmány Tóth Ernő: Kártyázok TÉKA Proletárírók barátsága Ivan Mehela könyve A kijevi Naukova Dumka jelentette meg Ivan Petro- vics Mehela ukrán nyelvű könyvét, amelynek címe: Proletárírók barátsága. Alcíme: A 20—30-as évek magyar—szovjet irodalmi kapcsolatainak történetéhez. A fiatalon nagy szakmai tekintélyt szerzett irodalomtörténész az Ukrán Tudományos Akadémia Sevcsenkóról elne- nevezett Irodalomtudományi Intézetének főmunkatársa, titkára. Az elmúlt év tavaszán az egri tanárképző vendégeként magyar nyelven tartott értékes előadást a Németh László diákköri konferencián a főiskola legnagyobb előadótermét zsúfolásig megtöltő közönség előtt. Szisztematikus munka eredménye a most megjelent könyv, amely a magyar és szovjet irodalmi kapcsolatok történetében kiemelkedően jelentős esemény. A középpontban a Magyar Tanács- köztársaság leverése után a Szovjetunióban menedéket talált magyar emigráció írói állnak. Elsősorban Karikás Frigyes, A 39-es dandár szerzőjéről, Zalka Mátéról, a spanyol szabadságküzdelem legendás Lukács tábornokáról, aki életét áldozta a vállalt internacionalista eszmékért, Illés Béláról, az Eg a Tisza, a Kárpáti rapszódia írójáról, Hidas Antalról, a nagy idők és változások élő tanújáról, cselekvő részéről szól Mehela könyve. Nemcsak irodalmunknak és nyelvünknek, hanem kultúránknak, a fényes pillanatokban és súlyos időkben bővelkedő történelmünknek is alapos ismerője a könyv írója. Az irodalmat a valóság művészi tükrének tartva végez eszmetörténeti vizsgálódást az Októberi Forradalmat követő évtizedekben. Hangsúlyozza a proletárirodalom történelmi alapját: elsőként a magyar proletariátus követte Október példáját. A magyar forradalmaknak, a Tanácsköztársaságnak Ady volt a viharmadara. Kivételes tisztánlátással vallotta: népek és nemzetek sorsát a jövőben a nemzeti és a szociális gondolat fogja meghatározni. A nagyszerű kezdeményezéseket a Tanácsköztársaság idején a kulturális élet minden területén minőségi ugrás követi. Irodalom és valóság elválaszthatatlan kapcsolatát hangsúlyozva állapítja meg Ivan Mehela, hogy a szocialista magyar irodalom növéstervét is azok az inter-, venciós csapatok pusztították el, amelyek a Tanácsköztársaságot vérbe fojtották. Az emigráció lett a sorsa sokaknak a szellem emberei- közül is. Szétszóródtak a szélrózsa minden irányába. Központjaikat megtaláljuk a szomszédos Ausztriában, Németországban, Franciaországban, Mexikóban és az USA- ban. A legnagyobb segítséget azonban a fiatal szovjet államtól kapták, a legerősebb szervezetüket Moszkvában sikerült kialakítaniuk. Irodalmi és politikai orgánumot a Sarló és Kalapács és az Üj Hang biztosított a számukra. A szülőhazától távol, kiéleződő világkonstellációban küszködtek súlyos feladatokkal. Idehaza és az emigrációban egyaránt az irodalom őrizte a leghívebben 1919 örökségét, eszméit. Gorkij, Majakovszkij, Solohov, A. Tolsztoj, Ehrenburg, Gladkov, Leonov hatása nemeseik az emigrációs, hanem a hazai magyar irodalomban is jelentős. Gorkij és Solohov írói módszerének, valóságábrázolásának hatását megtaláljuk a népi íróknak, különösen Veres Péternek a prózájában. Ellentmondásos, tévedésekkel terhes 25 év után a magyar társadalmi fejlődés történelmi előzményeiéit 1919. Az emigráció írói hazatérve bekapcsolódtak a szocialista megújulás építő- munkájába, a koalíciós időszak kiélezett eszmei küzdelmeibe. Ivan Mehela a szovjet és magyar kutatók eredményeire támaszkodva valósította meg könyvében a maga szintézisét. Tudatosította a népeket, irodalmakat összekötő szocialista gondolat történelmi jelentőségét. Könyve tiszteletadás a magyar szocialista irodalom emigrációba szorult képviselői előtt, egyben bizonyítéka annak, hogy az Októberi Forradalomban és az intervenciósokkal folytatott harcokban több mint százezres tömegben küzdő magyarság az egyetlen, amely a szovjet népek mellett nemzeti súllyal vett részt 1917 győzelmének kivívásában. 1919-ben pedig a magyar proletariátus először lett világtörténelmi tényező. Forradalmát a külső intervenció és a belső reakció leverhette, de bukásában is segített megmenteni — magára vonva, lekötve a szovjetellenes erők egy részét — a Szovjetuniót, a szocializmus zálogát a Föld egyhatodán. Cs. Varga István Hegyesi János A tél A télapó közeledik, Már előre berzenkedik. Elküldötte két követét, Szállást csináló mesterét: Az őszi szél, reggeli dér, Mindegyik őróla beszél: Hirdetik a jövetelét, Megtisztogatják a helyét. És e kettő, — dér meg a szél, Nemcsak levegőbe beszél, De komolyan hozzáfognak S télapónak ágyat húznak. Nincs bennük egy csöpp kegyelet, Leszórják a falevelet: Mezőt, füvet megszárítnak, Kis pacsirtát elnémítnak. Csendessé teszik a tájat, így készítnek puha ágyat És a tél, ha megérkezik, Száraz lombra keveredik, Magára húzza subáját, Csillogó hótakaróját S álmát az alatt alussza, Míg a tavasz le nem húzza. KULTURÁLIS MELLÉKLET
