Békés Megyei Népújság, 1979. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-21 / 17. szám
1979. január 21., vasárnap o Ezüst György: Vasárnap a tanyán Évezredek húrjain Franyó Zoltán halálára . Kevés az a költő, aki alkotásaival úgy tud évezredeket átölelni, mint ahogy Franyó Zoltán, a nemrégiben elhunyt romániai magyar költö, vagy inkább versfordító, vagy inkább publicista, vagy inkább szerkesztő, vagy inkább szervező tette azt. Egyik műfordítás- kötetének a címe Évezredek húrjain, s abban az ősi egyiptomi, hindu, japán, kínai versektől a XX. századi líráig nyújtotta át az emberi kultúra, a költészet legszebb alkotásait és tette le azt az olvasó asztalára. Európa-hírű műfordító volt, aki éppen olyan jól írt németül mint magyarul, vagy románul, de fordított kínaiból, arabból, perzsából, franciából. Műfordítói tevékenységével az egyetemes emberi kultúra legnagyszerűbb alkotásait ültette át magyarra, de ő volt az, aki Ady verseit először fordította németre. Kilencvenkét esztendős volt, amikor meghalt. Élete csodálatos gazdaságsággal telítődött, s élete egy kicsit szimbolizálja e közép-európai sorsot is. Mindvégig fiatal tudott maradni, nyughatatlan lélek volt, hol Bukarestben, hol Budapesten, hol Bécsben volt, könyvei, kéziratai nyomába szegődött. Részt vett az irodalmi körök munkájában, szeretett vitatkozni szenvedélyesen, lendülettel, vitázott a fiatalokkal, mint korábban azokkal a barátokkal, akikkel átverekedte magát e kusza XX. századi irodalom rengetegén, ö volt az, aki 1908 őszén Temesvárott lelkes fiatal értelmiségiekből: újságírókból, jogászokból, katonatisztekből irodalmi társaságot alakított Dél névvel. A Dél havonta rendezett irodalmi matinékat, irodalmi kávéházzal, illetve törzsasztallal is rendelkezett a volt Koronaherceg kávéházban. 1909-ben Nagyváradról meghívták Tibor Ernőt, a már országosan ismert festőművészt, hogy e bánsági városban rendezzen kiállítást. Ekkor látogatott el ide Temesvárra Juhász Gyula, Ernőd Tamás, valamint a Holnap Társaság utolsó elnöke Nagy Mihály is, akit az ellenforradalmi időkben Nagyváradon meggyilkoltak. A nagyváradi írók sikere ösztönözte arra a Franyó által szervezett Dél Irodalmi Társaságot, hogy Ady Endrét és a NyuTízágyas kórtermünkben először Heteske volt a legkönnyebb, majd ő lett a legsúlyosabb beteg — Tarján nénit kivéve. Tarján néni, egy idős sváb asszony különben is mindenben kivételnek tette magát, már abban is, hogy nem volt a Ketteskénk, mert őt mindenki nevén nevezte, minket meg az ágyunk száma szerint hívtak. No, de én Heteskéről akarok beszélni. Kezdem az elején. Egy januári késő estén segítették be. A lábával történt valami. Nem szóltunk, de mindenki nézte, hogyan hámozza ki a Rózsi nővér az otthoni ruhájából, és adja rá a kórházi fehér vászoninget és réklit. Prémes kabátja a tolókocsira dobva. Gyapjú ruhája alól olyan arany kis kombiné került elő, amilyet én is mindig szerettem volna: fekete alapon halvány- piros kis bogyómintás. Halkan valami altatót kért. Felpolcolták a lábát és pár suttogó kérdés-felelet után nyugovóra tért a szobánk. Bezzeg aztán reggel hatkor már felzavart bennünket a Rózsi; adta az ágy- és mosdótálakat. Tisztán kellett átpasszolni minket a reggeles nővérnek. Egypáran hónapok óta voltunk már bent, Heteske tőlünk kérdezgette a szokásokat. Nem volt elkeseredve, azt mondták sima bokatörése van, nem lesz semmi baj. Így is kezelték. Két hét után járógipszet kapott. De hiába kérte, hogy a gipsz feltevése előtt röntgenezzék meg a lábát, hiszen olyan furcsán áll, nem úgy, mint a másik — nem hallgattak rá. Másnap aztán kisült, hogy saroktörése is volt, de azt nem vették észre, és a mi Heteskénk a szemünk láttára vált nyomoVarga Virág: HETESKE rékká: iszonyú fájdalmak közt tört darabokra és csúszott szét a sarokcsontja, amikor ráállították. Hiába készítették aztán már ilyen, meg olyan axiális felvételeket — az elsőt kellett volna jobban megnézni! Azon nem vették észre a saroktörést, amit csak egy hajszálvékony vonalka jelzett. Heteske kezéből kitépték a zárójelentést — mert már vitte volna a mentő haza —, visszafektették ’az ágyba, de nem szóltak semmit. Ezt a műhibát is csak műtős Bandi jóvoltából tudtuk meg; húzott egy kicsit az asszonyokhoz. Az orvosok sem akkor, sem később nem ismerték el a tévedést. Hogy Heteske hónapokig mankózni fog, s míg él, sántít, s csak nehezen jár majd még az ortopéd cipőben is, kinek fáj az? Kinek fáj az, hogy egy magányos asz- szonyt még az ág is sújtja? Kérem, az csak neki fáj! Az egészben legjobban az nem tetszett nekem, hogy a balesetünket el nem kerülhettük: sem ő, sem én, hanem valósággal elébe siettünk. Jómagam villamosra akartam szállni, de meggondoltam, és gyalog mentem, és ebben a nagy pesti tolongásban két asszony úgy meglökött, hogy egy induló busz hátsó kereke keresztül ment a jobb lábamon. Még szerencse, hogy alá nem kerültem. Az is szerencse, hogy az enyémnél odafigyelt az adjunktus úr és jól összerakta, csak rövid idő és fájdalom kérdése a gyógyulás. Heteske pont fordítva csinálta. Gyalog akart hazamenni — már el is indult, — mégis visszafordult, hogy buszra üljön egy rövid megállóért. Nekem elmondta. — A kisebbik lányomat közérbe akartam küldeni, de nem volt szívem hozzá, a téli esten a jó melegben olvasott. Benéztem, észre sem vette. Gondoltam, nem zavarom. Kint szinte szikrázott a hó a sötétben, teszek egy sétát a friss levegőn. A boltban nem sokat vásároltam, a csomag nem volt nehéz, el is indultam gyalog, s mégis: mintha parancsszóra tettem volna, visszafordultam, és a buszhoz mentem. Az első megállóban leszálltam, de a busz a hóban rossz helyen állt meg, s a hó alatt nem volt kövezet, csak egy jó darab semmi. Felállni már nem tudtam, csak vittek ... Hagyján lenne, ha a saroktörést észreveszik ... háromnégy hónapig nem szabad lett volna ráállni... és majdnem tökéletesen meggyógyult volna... Heteske középkorú, ötven körül. Biztos nem fog többé férjet találni. Es hogy mit szenved majd a rossz lábával, azt csak ő tudja. Meg az elrontói. Es most megmondom még, mi nem tetszik nekem. Ez a „mintha csak valaki mondta volna...” Mert így igaz, mintha valaki súgná az embernek, hogy jobbra menjen, vagy balra; gyalog, vagy villamossal. Ha ő akkor gyalog megy, nem lesz belőle sánta asszony... Meg is sirattam, amikor kimankózott a kórtermünkből... gat szerkesztőit is meghívják. Erre az irodalmi matinéra, amelyen Ady Endre mellett Fenyő Miksa, Kéri Pál és Reimitz Béla is fellépett, a Koronaherceg Szálloda nagytermében került sor, hatalmas sikerrel. A rendezvényt persze sorozatos támadás érte; „Vad-Ady Endre” aláírással gúnyversek jelentek meg, amelyeket Szabolcska Mihály írt. Ady sem maradt azonban adós; megírta Üzenet Költőcske Mihálynak című nevezetes versét. Ludovikás katonatiszt volt, de részt vett az őszirózsás forradalomban, mint a négytagú írói direktórium egyike, a Vörös Lobogó főszerkesztője, majd a Tanácsköztársaság kikiáltásakor a Lukács György vezetése alatt működő Közoktatásügyi Népbiztosság világirodalmi osztályának igazgatója. A bukás után Bécsbe emigrál. Miközben az egyetemen a kelet-kínai, arab és perzsa irodalmak hallgatója a Jövő, Bécsi Magyar Újság, Arbeiter Zeitung munkatársa. Az emigrációból Romániába költözött. Temesváron élt és dolgozott... A kiváló romániai publicista, Bodor Pál írja a halála után Franyóról: „Rendhagyó temetés: egy magyar író, aki sosem akart öngyilkos lenni; aki húsz órát dolgozott naponta ennek a századnak minden napján; aki mohón és fiatalosan szerette az életet; aki tudott életművet teremteni; tudott vidéken nem meghúzódni; tudott szervezni, mulatni, adminisztrálni akarni: aki a legmulandóbb művet, a műfordítást szolgálta maradandó érdemmel, példás szenvedéllyel és tudással; ismét egy óriással kevesebb él közöttünk, és Temesvár neve is még ritkábban íródik le, ha irodalmunkról esik szó. Hogy rangja van a romániai magyar irodalomnak, neki is köszönhetjük.” A műfordító mellett publicista, méghozzá vérbeli publicista volt Franyó Zoltán. írásaiból jó néhány kötetre való telne ki. Vérbeli közíró, s olyan felelősség terhe mellett élt, amihez modellt Ady teremtett irodalmunkban. Franyó publicisztikájában a gondolati töltés, a politikai célratörő tartalom a döntő. Ennek szép bizonyítéka az 1969-ben megjelent kötete. A pokol tornácán című. Franyó Zoltán immáron nincs. E huszadik századi forrongások, mindeneket tépő idők tanúja írásaiban él már csak tovább. Egy levelében írta: „Boldog lennék, ha életem végén a kézirat- oldalak számozatlan özönéből a sacramentói aranyásóhoz hasonlóan hagyhatnék kevéske aranyat az utánam jövőknek.” Gazdag életműve igazolja reményét. Fülöp Béla Ezüst György képei a csabai múzeumban Ha jól meggondoljuk, a jó festészet más 'szóval: képírás, valóban nem más, mint általában az írás. Tehát az ember véleményének megfogalmazása a világról, toll helyett ecsettel. Ezért van, hogy minden igazán jó festmény feltétlenül közöl gondolatokat és érzéseket, s a figyelmes szemlélő fel is foghatja ezeket. Ezüst György festészetének egyik leginkább szembeötlő jellegzetessége kezdettől fogva az erős gondolatiság. Az eredeti, a konkrét festőiskolán túl, számos alkalmi festőiskolát végigjárt. Tanult a klasszikusoktól, a modernektől, a kortársaktól, s „bedőlt” olykor olyan formai kordivatnak, amely nem előre vitte, hanem csak oldalt. Ámde valamennyi technikai próbálkozása mögül mindig előbukkant egy hosszú távra tekintve igen egységesnek tetsző, konok erőfeszítés, amely arra irányult, hogy elmondja legfőbb élményét, az Alföldet. Bizonyos értelemben az úgynevezett alföldi festészet sajátos utóvédjének is mondhatjuk ezért. Ebből következik természetesen, hogy nemcsak a valóságos Alföldet ismeri, hanem a kísérleteket, próbálkozásokat is, amelyek az Alföld festői megfogalmazását tűzték ki célul. Ö is ezt akarja. Csakhogy az Alföld: sík. Az állványra feszített vászon szintén sík. Hogyan lehet síkre, síkot festeni úgy, hogy a megvalósult képi látvány ne legyen unalmas, vagy — szójátékkal élve: — egysíkú? És ne legyen olyan, amilyen már számos nagy tehetségű festő ecsetje nyomán létrejött. Ne legyen tehát ismétlés, vagy pláne másolás! Meg kell próbálni más szögből nézni az Alföld síkját. Például fölülről, meg „srégen”, s menten más dimenziók állnak elő. Mostani kiállításának képanyagán főképpen az Alföld festői birtokbavételéért folyó ilyen birkózást láthatunk. S néhány képével (Egy nap változásai, A tanya ikonja, Homokbánya) határozottan újszerű, újat mondó a korábbi Alföldábrázolásokhoz képest. Ugyancsak mostani képanyaga tükröz azonban egy még fontosabb eredményt, mégpedig azt, hogy nemcsak ilyenolyan szemszögű, külső képi leírása lehetséges az Alföldnek, hanem belső tükröztetése is. Az Alföld láttatása úgy, ahogyan az emberi idegekbe zárva megőrződött a civilizációs hányattatások, s a modern élet felépítménye alatt, a megpróbáló idők során. (Formai és színhatásokat tekintve a Krump- liszedök című képén látható a legérettebben.) S itt és így bukkan elő a fentebb említett gondolatiság, érzelmi elkötelezettség, de úgy is mondhatjuk: a hűség és a hódolat a felnevelő és kibocsátó természeti és emberi táj iránt. Becsületes festői program ez és jó irány a további, művészi fejlődéshez. Csák Gyula Győri László Dobaj Beszakadt istálló tört szalma sár és hó mocskában szaglászó elrúgott versenyló szögön ostor és hám ablakban elalvó besüppedő mécsláng udvaron fehér sár eke és borona Bogáncs a csillaga vérzik a homloka csillag volt valaha ideges versenyló zsokéval vágtató csillagos paripa Éjszaka éjszaka zöld fű tág dobaja a körök vakító futása csattanó korbács zöld füvön forró öntöttvaspata Dobog a vers dobog moraja dobaja korbács oldalamon csillaggal átkozott Ezüst György: Régi disznótorok emléke
