Békés Megyei Népújság, 1979. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-21 / 17. szám

o 1979. január 21., vasárnap KULTURÁLIS MELLÉKLET Magyar írók a forradalomban Egy „izgatás” előzményei Ady Endre portréja, saját kézírásával „Verssel üvöltök be a Po­litika kakofóniájába... Hogy bűnös versemmel izgatni sze­rettem volna, ez több mint valószínű, ez természetes.” Több mint egy évvel avers megírása után tette ezt a nyilatkozatot a Világ hasáb­jain Ady Endre, méghozzá abból az alkalomból, hogy „osztály elleni izgatás” mi­att a szegedi ügyészség vádat emelt ellene. Ady tehát vál­lalta a vádat, vállalta a ver­sét, mint ahogy jól ismerte azokat az okokat is, amelyek mindkettőt kiváltották. Nevezetesen 1912. május 23-ról, a budapesti százezres munkástüntetésről van szó, amely rajta kívül más ko­szorús költőinket is penna­fogásra ihletett. A véderő- javaslatpkkal szemben és a parlamenti obstrukció Tisza­fáié erőszakos letörése elleni tiltakozásul a Szociáldemok­rata Párt vezetősége harcos politikai tüntetésre hívott fel, amely akkorára sikeredett, hogy a későbbiekben ugyan­ez a vezetőség próbálta me­derbe!" terelni, majd lefújta az egészet. Addig azonban hat halott maradt a pesti kövezeten, és az az immár ki nem törülhető benyomás és tudat, hogy a munkásosztály tud és képes érdekeikért, a választójogért, a szociális ha­ladásért roppant erőket csa­tasorba állítani. 1912-re Ady már világosan látta a hazai társadalmi kép­leteket, erővonalakat. Az új időknek új dalaival való dé­vényi betörés érzelmi forra- dalmiságától ekkorra már nagyjából eljutott a politi­kai-világnézeti revolúcióig, a Hunnia úri trágyadombját a magyar ugarról eltakarító társadalmi forradalom válla­lásáig. S nemcsak egyénisége, örök elégedetlensége, a soha- meg-nem elégedés hátorszá­got és támaszt kereső élet- szomja vezette a tömegek harcának igenléséig, hanem a hazai valóság megváltoztatá­sának igénye is. Ezért talál­ta meg az utat és a módot a munkásmozgalommal való fegyverbarátság vállalására. Ez a barátság úgy nagyjá­ból 1908-ból datálódik. Az 1905—1906-os kormányválság idején a munkásmozgalom bebizonyította, hogy Magyar- országon egyedüli erő, amely képes tömegeket megmozgat­ni. Ez az, ami lenyűgözte Adyt, s még egy felismerés segítette közeledését a mun­kásmozgalomhoz — olyan felisnierés, amely ez idő tájt Európa egészében is csak ke­vés látónak adatott meg: az imperializmus kora polgári demokratikus forradalmainak proletárvezetéséről szóló le­nini tételre ismertünk a kö­vetkező sorokban: „Nincs polgárságunk. A gyönge és a töredékes is, ami volna, ke­resi a közös paplant a latei- ner néppel, a birtoktalan vagy eladósodott dzsentrivel, a mindenféle gyülevésszel, mely azután magát együtt vagy külön-külön középosz­tálynak címezi. Ez ország pe­nészes, feudális, tarthatatlan romlottságát talán legjobban polgárságának szörnyű, si­lány gyávasága mutatja. Egy zagyva, kevés polgárság, amelynek élelmesei sietnek felkapaszkodni az uralkodó osztály pódiumára, s mely a polgár címet szégyenli... Ma­gyarországon... a proletárság- nak kell elvégeznie, betölte­nie a polgárság szerepét a polgár helyett, s minden sza­badságkérdést úgyszólván a szociáldemokráciának kell megoldania”. Tévedés ne essék, Ady nem volt szocialista. Polgári ra­dikálisnak nevezhetnék in­kább. Mégis, a korabeli progresszió jelesebb gondol­kodóival egyetemben, maka­csul hitt egy elképzelt rend­teremtő szocializmusban. Ez a szocializmus nem a marxi értelemben vett tudományos elmélet volt, s nem is a szá­zadelő rosszsütetű germani- zált szociáldemokratizmusa. Olyan tudatos forradalmár elkötelezett érzelme volt ez, aki külföldi útjain rádöbbent a sokáig példának tekintett nagy kapitalista demokráciák valóságos arcára, s itthoni csatározásaiban megértette a hazai fiókpolgárságunk igazi jellegét: képtelenségét saját osztályérdekeinek tudatosítá­sára és kiharcolására. Ezüst György: Nagyanyám Tartozunk az igazságnak azzal, fiogy elmondjuk: Ady nem volt teljesen egyedül ezzel a felismerésével. Itt nem elemezhető történelmi körülmények folytán találta­tott nálunk ez időben egy olyan színvonalas, ám szűk­körű értelmiségi elit, ámely Adytól függetlenül, és egy­mást kölcsönösen befolyásol­va, fogékonyságot mutatott a társadalmi korproblémák iránt, s a szocializmus elmé­letével való ismerkedésig is eljutott. A Társadalomtudo­mányi Társaságban, a Husza­dik Század című folyóirat körül, a Galilei Körben, a Thália Társaságban, a Va­sárnapi Társaságban, a Szel­lemi Tudományok Szabad Is­kolájában tömörült gondolko­dók, publicisták és szocioló­gusok megnyilatkozásaiban az Adyéhoz hasonló gondo­latok visszhangoznak. Nem volt véletlen tehát az a szo­ros elvbaráti kapcsolat, amely a szellemileg rokono­kat, Ady Endrét és a radiká­lis Jászi Oszkárt egymáshoz fűzte. A költő a tőle ugyancsak megtisztelő „vezérem” kité­tellel illette a politikus szo­ciológust, a legnevesebb har­cosok közül valónak nevezte. Kötete versciklusát, azt a ciklust, amelyben a Roha­nunk a forradalomba című vers is található, Jászi Osz­kárnak, „vezérem és testvé- rem”-nek ajánlotta. A ver­set magát pedig a Szociál­demokrata Párt egyik veze­tőjének, Garami Ernőnek küldötte. A vers két héttel a 23-i események után szüle­tett. Ekkor már „Budapest­nek futós utcáin / S falvak csöndién dühök remegnek” — írhatta a költő, utalván a nem teljesülő várakozásokból táplálkozó elfojtott indula­tokra. A két versszak nyu­godt szigora, ténymegállapí­tó ökonómiája csak kiemeli a „dühök” és a „csönd” odáig nem tartható ellentétét: ez volt az utolsó vereség, „S ha most támadnak, le nem vernek”. Miért? A for­radalomnak minden feltétele adott: az objektív / „...a Du- na-tájon / Legbujább a ha­rag vetése” / és a szubjektív is / „Már összefogva az új itt áll / Glóriásan és fölké­szülve”. / Sőt, a következő versszak Tisza István-para- frázisa is az utóbbi felvétel meglétét húzza alá: az ural­kodó réteg vaksága maga is hozzájárul „Hunnia úri trá- gyadombjá”-nak elkerülhe­tetlen elhamvadásához. Figyeljük meg az ötödik versszak figyelmeztetését az ekkoriban inkább még ha­ladó polgári oldalról sürge­tett szövetségi politikára: „Ma még tán egymást össze­tévesztjük, / Holnap egy le­szünk, észre se vesszük”. Ez a két sor egyben finom uta­lás Ady és a munkásmozga­lom nehezen született test- véresülésére. A Csizmadia­ügyre, s arra a bizalmatlan­ságra, amellyel őt, a másik oldalról jöttét, a dzsentri-la- teiner formaújító körtő-pub- licistát a mozgalom fogadta. * * * A május 23-i események­ből, és szocialista eszmék ál­tala megismert erejéből, ra­dikális értelmiségi barátaival való intenzív kapcsolataiból levont következtetést egyidős publicisztikájában így fejez­te ki: „Az új Magyarország emberei annyi gyalázatos és szégyenes alku után meg fog­ják csinálni a nagy söprést ebben a nagy, sokszemetű pitvarban. A nagy demokrá­ciák fanatikus szerelme, bá­mulata, hite és ereje él ben­nük, s az új, robbanó Ma­gyarország minden derék elé­gedetlenében”. Dérer Miklós Ady Endre Rohanunk a forradalomba Utólszor raktak katonákat, Pandúrt s vérebeket nyakunkba: Végig-kacag vidám testünkön Győzedelmes tervünk: a Munka, Mi megmunkáltuk, hajh, jól a lelkek, Rabságok, sebek, búk és keservek Izzadtságos, rossz magyar földjét S ha most támadunk, le nem vernek. A csúf Halált itt vetették el Soha-soha ki-nem-kelésre És ma mégis a Duna-tájon Legbujább a harag vetése S itt liheg a Halál virradatban, Mint szabadulás hite a rabban, Ez a legkülönb élet-sejtő Ma nálunk jár-kél legvígabban. Néztek bármerre, sorsot láttok És isteni robbantó kedvet, Elettel-kínáltak aggódnak S buta haldoklók lelkesednek: Nép készül az ó selejtes bűnre S mielőtt a régi mód letűnne, Már összefogva az új itt áll Glóriásan és fölkészülve. Minden a Sorsé, szeressétek, öt is, a vad, geszti bolondot, A gyújtogató, csóvás embert, Úrnak, magyarnak egyként rongyot. Mert ő is az Idők kiküldöttje S gyújtogat, hogy hadd hamvadjon össze Hunnia úri trágyadombja, Ez a világnak nem közössé. Bécs, babona, gróf-gőg, irigység, Keletiség, zsandár, alázat, Egy isten se tudná lefogni Ereinkben ma már a lázat. Ma még tán egymást összetévesztjük, Holnap egy leszünk, észre se vesszük, ölés s tisztítás vágya gyúlt itt, Tegyünk a tűzre, ébreszthessük. Hallgassátok az esték zümjét S friss sóhaját a reggeleknek: Budapestnek futó utcáin S falvak csöndjén, dühök remegnek. Süpped a föld, ha súlyosat hágunk, Olyant látunk, amit sohse láttunk: Oldódik a nyári melegben Fagyos, keserves magyar átkunk. Eljött hát végre a pusztánkba Isten szent küldöttje: a Sátán. Szüzek voltunk a forradalmak Magas, piros, hős nászi-ágyán. De bőrünk alól kisüt lobogva Már vérünk, e bús, mindeddig lomha. Csönd van, mintha nem is rezzennénk S rohanunk a forradalomba. Majtényi Erik A hősök temetőjében a sirok oszloponként vigyázzban állnak, ahogy a hősök, amikor még nem voltak hősök, vigyázzban álltak. Holt készültség odalent s idefent. Mondjon már egyszer valaki pihenjt!

Next

/
Thumbnails
Contents