Békés Megyei Népújság, 1979. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-16 / 12. szám

1979. január 16., kedd is folytatják a versenyt Hz MHSZ-nél A közelmúltban munkaér­tekezletet tartott az MHSZ szarvasi járási-városi veze­tősége, amelyen a községi titkárok, valamint a tarta­lékos, lövész- és szakirányú klubok titkárai vettek részt. A városi-járási titkár, Seb- ján Jenő beszámolójában nagy teret szentelt a szerve­zeti élet erősítésének, az agitációs és propagandate­vékenység szélesítésének, s megemlékezett a közelgő történelmi évfordulóról. Itt került sor az elmúlt évi szocialista verseny ér­tékelésére. Bár a megyei ér­tékelés még nem készült el, a szarvasiak az elmúlt évi tevékenységük alapján bizo­nyára a megyei rangsorban is előkelő helyen végeznek. Ezt arra alapozzák, hogy az elmúlt évre kitűzött felada­Budapesten, a Bélyeggyűj­tők Országos Szervezetének Vörösmarty utcai székházát sok kereskedő felkeresi ezekben a napokban. No, nem a bélyegek miatt, in­kább az ipar második félévi cipőkínálatára kíváncsiak. Ugyanis itt lehet megren­delni a Tiszántúli Cipőke­reskedelmi Vállalattól az egyes modelleket, véle­ményt alkotni a kiállított női, férfi- és gyermekláb­belikről. lár a baba, jár A szépen berendezett ki­állítóteremben már a reg­geli órákban nagy a forga­lom. Jönnek a vevők me­gyénkből is: Békéscsabáról, Orosházáról, Gyuláról, Me- zőberényből. Zsótér Gyulát, a békéscsabai Uni verzál Áruház cipőosztályának he­lyettes vezetőjét a gyermek­cipők érdeklik. A nyomába szegődöm. Az első benyomások biz­tatóak, hiszen az elmúlt években bővült és formai ötletekben is gazdagodott a gyermekcipők skálája. Tet- szetősek a ceglédi és a szom­bathelyi gyár termékei. Az előbbi üzem színes topánkéi­ból a nagykereskedelmi vál­lalat 200 ezer párat értékesít évente. A bébicipőkkel te­hát nincs baj, csakhogy a gyerek nő, feláll és járni kezd. — Így igaz — helyesel Zsótér Gyula. — Nézze meg ezt az egyébként szép, szá­ras cipőt, nem békanyelv­vel készült, mellette befo­lyik a víz. Vagy itt van a Tisza Cipőgyár lánykacsiz­mája: fekete színű, végig fűzős. Szerintem öregasz- szonynak való. Ráadásul kemény, műanyag talppal készült. És hol vannak a 35—38-as kislánycipők? Egy puha felsőrészű láb­belit vesz a kezébe. — Ez az úgynevezett glu- box bőr. Azt mondják, a jövőben egyre többet gyár­tanak belőle. Igaz, ezzel az eljárással eltüntetik a bőr hibáit, de hamar beázik. Ez a lánykacsizma viszont nagyszerű: a gumiszerű tal­pon kényelmes a járás. A Duna Cipőgyár kollek­ciója előtt hosszasan idő­zünk. A csinos szandálok, csizmák kelendőek, csak kevés van belőlük. Néze­getjük a különleges formá­jú, „földtalpú” cipőket, amelyek 31—40-es méretig kerülnek forgalomba. Olyan a viselése, mintha mezítláb járna az ember, mondják a szakemberek. Ugyancsak nehéz hozzájutni a bonyhádi tokát szinte maradék nélkül teljesítették. Tagszervezés­ben azt a célt tűzték ki, hogy növelik a pártoló, az aktív, illetve a női tagok számát. Jó szervező munká­juk eredményeként a kon- dorosi tartalékos klub 30, a gyomai Kiss Lajos lövész­klub 36, a szarvasi Szirén szövetkezet lövészklubja 36, az ugyancsak szarvasi Vaj­da Péter gimnázium lövész­klubja 31 taggal gyarapo­dott. Jelentősen túlteljesítet­ték képzési tervüket is. A hatékony együttműködés eredményeként nőtt a gaz­dasági egységektől kapott anyagi támogatás mértéke. Nagyszerű eredményeket ér­tek el a társadalmimunka­végzésben is. A klubok lét­számától függően 15—100 társadalmi munkaórát tel­jesítettek lőtérépítésnél, és az Alföldi Cipőgyár könnyű, kényelmes gyermek­cipőihez. Tilsarok és kerek orr Magyarországon egészen pontosan egy lakos átlago­san 2,77 pár cipőt vásárol évente. Hogy a nők ebből mennyivel részesednek, nem tudni. Az biztos: náluk a kényelmi szempontokat oly­kor megelőzi a divat. De miért nem lehet egészséges, ugyanakkor divatos cipőt gyártani? A tapasztalat az: ha kényelmes, hamar elko­pik, ha jó minőségű, ki­megy a divatból. Kovácsik Pál, az Univer- zál Kiskereskedelmi Válla­lat 19-es számú békéscsabai cipőboltjának a vezetője sem elégedett: — Szembetűnő, hogy mennyire a divat után kul­log a magyar cipőipar. Az elmúlt év végén, de még most is keresik a magasí­tott és a tűsarkú csizmákat. A kisiparosok sem győzik az igényeket kielégíteni. Ügy látszik, ez év végén lesz belőlük. Érdekesek a Minő­ségi Cipőgyár filc felsőrész­szel, szőrmével díszített csiz­mái, csak az a bökkenő, hogy ezeket csupán a szobá­ban ajánlatos viselni. A Rakamazi Cipőipari Szövetkezet női csizmái meg- hökkentőek. Mintha egy nyugati ország kirakatából néznének vissza. Csinosak, s az utcán is lehet hordani őket. Kíváncsi vagyok: hol kaphatók? — Ezek? — kérdez vissza a nagykereskedelmi válla­lat előadója. — Az Alkalmi Áruházban Pesten, vagy Debrecenben. Persze van itt azért meg­felelő választék köröm- és félcipőből. Például az Al­földi Cipőgyár termékei ki­fejezetten szépek, csak egy kissé drágák. — Nagy gond az idősebb korosztály cipőellátása — szólal meg ismét Kovácsik Pál. — Az asszonyok kény­telenek megvenni a gyerek­vagy férficipőket. Ugyan­csak megoldatlan a kisma­macipők gyártása. Elfogad­ható áron csupán két mo­dellt kínálnak, a többi fo­gyasztói ára 4—500 forint­nál kezdődik. A férficipők­ről pedig jobb, ha nem be­szélünk. Milyen lesz a di­vat? Van itt hegyes és tompa orrú cipő is. őszre pedig tavaszi lábbelit kínál­nak. Egyszerűen csapnivaló a választék. Fontos kellék: a minőség Végül is az Univerzál Kis­kereskedelmi Vállalat ösz- szesen 200 ezer pár, azaz 50 millió forint értékű láb­belit rendelt meg 1979 má­karbantartási munkában, felszerelések készítésében. A klubok jelentős mérték­ben gyarapították vagyonu­kat is. Javult a szervezeti élet, amit az is bizonyít, hogy 26 rendezvényen csak­nem kétezren vettek részt. Ezek között szakmai előadá­sok szerepeltek, veteránok­kal és szocialista brigádok­kal való találkozások. Jó szervező munkájuk révén jelentős példányszámnöve- lést értek el a honvédelmi lapok előfizetésében. Több mint másfél száz rendszeres előfizetőt szerveztek a la­pokra: az MHSZ Életre, a Lobogóra, a Néphadseregre. Az értekezleten úgy hatá­roztak, hogy ebben az évben is folytatják a szocialista versenyt, ezúttal a Tanács- köztársaság kikiáltásának 60. évfordulója tiszteletére. sodik felére. Az óhajokat, kívánságokat leírták, ame­lyeket továbbítanak az ipar­nak. De még így is örül­nek, ha megrendelésük 50— 60 százalékát teljesítik. Va­jon miért? Erről beszélgetek Nagy Sándorral és Szolnoki Győzővel, a nagykereskedel­mi vállalat kereskedelmi igazgatóhelyettesével, illet­ve áruforgalmi osztályve­zetőjével. — A mennyiségi követel­mények teljesítésével nincs baj — kezdi Nagy Sándor. — Vállalatunk évente csak­nem 7 millió pár lábbelit hoz forgalomba a hat me­gyében. Az itt látható cipők nagy része megfelel az elvá­rásoknak. Ugyanakkor azt is látni kell: ezeket a model­leket a szakemberek színe- java készíti, míg a tömeg- termelés szalagon történik, betanított munkásokkal. A kívánatos fejlesztést devi­zalehetőségeink és az emlí­tett munkaerőgondok befo­lyásolják. Az igényektől el­marad az alapanyag- és a kellékgyártás. A ragasztót szinte teljes egészében az NSZK-ból szerezzük be, s komplett felsőrészeket im­portálunk Indiából. — Az utóbbi években ja­vult a lábbelik minősége — veszi át a szót Szolnoki Győző. — A bizonyíték: 1976-ban 50 millió forint ér­tékű volt a reklamáció, ez a szám az elmúlt évben 34 millióra csökkent. Az első osztályú cipők aránya 80, a másodosztályúké pedig 20 százalék. Az iparral kötött szerződésekben szigorúan kikötjük a minőséget, ha nem teljesítik, kötbérezünk. Létrehoztuk az ipartól füg­getlen minőségellenőrzési szervezetet (RUME), amely egységesen lép- fel a hibák ellen, a tagvállalatok egyike sem veszi át a hibás árut, kényszeríti a gyárakat a jobb minőségre. Mit lehet levonni végső tanulságként. Talán annyit: ha visszagondolunk az el­múlt évekre, s végignézzük a mostani kirakatokat, két­ségtelen, hogy javult a cipő­kínálat. Különösen a gyer­mekcipő-ellátásról mond­hatjuk ezt el, a férfilábbelik gyártása körül azonban to- vábra is bajok vannak. Ál­talában késve reagálunk a divat változásaira, ami az­zal is magyarázható: a cipő­gyárak — az árképzés buk­tatói miatt — nem érdekel­tek a differenciált fo­gyasztói igények kielégíté­sében. Ezenkívül arra is szükség van, hogy az ipari tervezők és a kereskedelmi szakemberek jobban kiak­názzák a lehetőségeket. A kemény talpat kényelmes, rugalmas anyag, a puha fan­táziát határozottabb, ötle­tesebb elképzelés -váltsa fel. Seres Sándor Tavasztól őszig pompáz­nak, de még a leghidegebb évszakban sem nélkülözheti szépségüket az ember. Üveg­városokat épít, ahol a fagy­tól, széltől óvja a kényes vi­rágokat. Januárban, febru­árban is tarka mezők virul­nak a növényházak üvegfa­lai alatt. Magyarország virágkerté­szete Európa-hírű. Vágott és cserepes virágaink, dísznövé­nyeink keresettek a szocia­lista és a tőkés piacokon. Jól jövedelmező exportcikk, ezért az utóbbi években a szövet­kezetek, kertészeti vállalatok jelentős beruházási összege­ket költöttek növényházaik fejlesztésére; holland techno­lógiák bevezetésére, automa­ta klímaberendezésekre, ön­tözésre. A kül- és belföldi értékesí­tésben egyaránt vezet a szeg­fű, a kivitel mintegy 70 szá­zalékát képezi. Az ország minden táján találni olyan kertészetet, mely szegfűt ter­meszt. Különösen híres a csongrádiak amerikai fajtá­ja : Hódmezővásárhelyen ho­nosodott meg, s évente több millió szálat adnak el a hosz­szú életű virágból. Cegléd­nek pedig valóságos szegfű­gyára van. Közép-Európa legnagyobb orchideakertészetét Szombat­helyen találjuk. Az egzotikus virág divatba jött itthon és külföldön. Évente 70-80 ezer harang- és fürtös virágot ad­nak el — ötmillió forint ér­tékben —, cserépbe, vagy celofán dobozba zárva. Egy- harmada a Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia az NSZK, Ausztria, Svédország virágpiacára kerül. A ker­tészszövetkezet 8,1 hektárnyi automatizált növényházaiban tavaly 135,8 millió forint ér­tékű, 80—100-féle virágot és dísznövényt termesztettek. Pálmáik, broméliáik és fiku- szaifc versenyképesek a dán, belga és holland vetélytársak között. A főváros virágboltjaiban két közismert termelőszövet­kezet, az óbudai és a sasadi szállítja a legnagyobb virág­mennyiséget. Időnként azon­ban a vidéki kertészetekből is valóságos virágkaravánok érkeznék Budapestre. Mi a boldogság mostanában? Pár nappal ezelőtt még Petőfivel együtt inkább úgy kérdezhettük. hogy hol, a boldogság? És ugyanazt vá­laszoltuk is, mint ő annak idején: a barátságos meleg szobában. Vagyis, ha rossz az idő, nagy a hideg, ma is éppúgy reagálunk, mint va­lamikor. De nem mindenben ilyen egyértelmű a felelet, már csak a szokások változá­sánál fogva. Nem is olyan ré­gen, csak pár évtizeddel ez­előtt például nem sok becsü­lete volt a házi készítmé­nyeknek. Nem azért, mintha az asszonyok akkor rosszab­bul sütöttek, főztek volna — erről szó sincs. Anyáink, nagyanyáink mesterei, sőt művészei voltak a konyhá­nak, feltéve persze, ha a hozzávalók rendelkezésre álltak. Ott hagytam abba, hogy a házi koszt csak olyan magá­tól értetődő mindennapi do­lognak számított, s ha va­laki különlegeset akart enni, akkor — néha — vendéglő­be ment, hogy a nagy kul­túrájú, nagy hagyományok­kal rendelkező vendéglői konyha remekeiből válogas­son. Vendéglőben ebédelni, vacsorázni — hacsak nem gazdag ember tette — ünne­pi esemény volt, amit soká­ig emlegetett a család, a gyerekek meg éppenséggel. Szóval amolyan luxusszámba ment válogatni a finomsá­gok, s otthon elérhetetlen étisek között. Hasonló nagy rangra tett szert a cukrász- sütemény is. Egy-egy cuk­rászdának — nemcsak Pes­ten, hanem vidéken is — megvoltak a saját különle­gességei. Ezeket csak ott le­hetett kapni, vagy csak ott volt a másokéval igazán össze sem hasonlítható íze. De a specialitásokon kívül is mindenütt csodálatos cuk­rászsüteményeket lehetett venni hétköznap, vasárnap, amilyet otthon, házilag ké­szítve esetleg egyszer egy évben csinált a mama, s két­szer se biztos, hogy akkor is felvette a versenyt a cuk­rászdáival. Ez volt. És mi van ma ? Mi a boldogság mostanában? Sőt mi a luxus? Minden, ami házi. A házikolbász, a házi sütemény. Ha valaki igazán ki akar tenni a ven­dégei előtt, maga süt és főz, beleadja még a lelkét is az ízek és arányok tudo­mánya mellé. És mikor te­szi ezt? Akkor, abban a vi­lágban, amikor legkevesebb az időből van. Márpedig a konyhaművészet igen időigé­nyes, a finomságokat nem lehet pillanatok alatt össze­csapni, csak megadva a mód­ját, gondosan elkészíteni. S ha nem több, de kevesebb ideje lett korunk háziasszo­nyának egyéb bokros teen­dői miatt, mért csinálja mégis? Tagadhatatlan, elő­ször azért, mert hol vannak ma már azok a régen majd mindenütt megtalálható hí­res vendéglők, cukrászdák? Egy-két kivételtől eltekint­ve — mint a nagyszállók ét­terme vagy a régi Zserbó utóda — mindenütt szinte egységessé vált minden és nem is valami magas szín­vonalon. Ilyet könnyen túl­szárnyalhat egy ügyes házi­asszony. De talán nemcsak ez az egyetlen ok. Közrejátszik olyasmi is, hogy újból szo­kássá vált az elvesztett ott­honi ízek visszavarázsolása. A munkahelyen gyorsan be­kapott ételek után a vasár­napi, ünnepi házi különle­gességek élvezete, vagy a vendégek előtti büszkélke- dés, ami még a fáradtságot is megéri. A lányok most is csak — előbb vagy utóbb — megtanulnak sütni, főzni, s a receptek úgy cserélnek gazdát a nők között, mint a kézimunkaminták. S akár­csak a kézimunka, éppúgy divat lett a házi koszt, s boldog, aki megengedheti magának. Jó-e, rossz-e, ki tudja? Egy t>iztos csak, hogy — tény. Ügy is mondhatnám: ilyenek vagyunk. V. M. H. A. A Sasad Mezőgazdasági Termelőszövetkezetből látják el pál­mákkal a főváros boltjait (MTI-fotó — KS) Bodros fejű hortenziák készülnek a hosszú hideg útra (MTI-fotó, Erezi K. Gyula felvétele — KS) Kemény talpak, kényelmes fantáziák Egy cipőbörze tanulságai

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents