Békés Megyei Népújság, 1978. december (33. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-03 / 285. szám
1978. december 3., vasárnap o GH322SS Pálinkás Lajos: Háromszáz forint Kiss György: Egyensúlyvesztés Impressziók Kiss György budapesti kiállításán Fizetésnap. Az emberek a pénztárablak előtt topognak. Zsivajgás, lárma. Egy dundi, munkásruhás lány hirtelen felnyerít, és egyik kezével tomporát simogatva mellbevágja a mögötte álló férfit. A többiek kajánul kuncognak. — Csak sorba, emberek! — Jut mindenkinek! — igyekszik túlkiabálni a zajt a pénztárosnő. Akik már aláírtak, félrevonulva számolgatják a pénzt. Egy-egy ötvenes elválik a többitől, és a pénztárca titkos rekeszébe, vagy a személyi igazolvány lapjai közé csúszik. Vésztartalék szűkösebb napokra. Szarka Pál sovány alakja mint a kérdőjel hajlik a pénz fölé. Markában féltőn szorongatja az aprót, goromba ujjai ügyetlenül gyű- rögetik a papírt. Vizenyős kék szeme a mennyezet opálbúrájára téved, majd újra a bérlapon matat. Kalkulál. Az OTP-nek fizetni kell, — ez biztos. Még a múlt hónapról tartozik a fuvarosnak két fuvarral. Ezt is muszáj. Az épülő ház kívülről még nincs bevakolva. Mész, homok. Ez is kell. Pista, Juci, Jancsi iskolások. Itt van az ősz, meleg ruha kell. Tüzelő is kell. Fel kellene szántatni a földet, az is pénz. Alig marad. A két kicsi még nem iskolás, de esznek, mint a sáskák. Vonatra is kell. Ingázik. Töprengve bámulja a pénzt. Majd az asszony! Az elosztja! ö jobban ért ehhez. Sóhajtva dugja a belső zsebbe. Kívülről megtapogatja, majd cigarettát kotor elő, rágyújt. Gomolygó füstöt és bagószagot hagyva maga után, kilép az ajtón. Két falubeli kaptat utána. Hangosak, jókedvűek. Húzza a zsebüket a pénz. Hogy beérik, a kövér Molnár a vállára csap: — Mit búsulsz kenyeres? Lépjünk ki, aztán bekapunk valamit ! — Nem lehet — tiltakozik Szarka —, már helye van a pénznek ! — Csak nem félsz az asz- szonytól? — kajánkodik Molnár. — A vendégem vagy ! — invitálja aztán hangosan. — Hát... jó! — egyezik bele, és megnyújtja a lépést. Csak egy féldecit! — határozza el magában, és arra gondol, hogy majd alkalom- adtán visszafizeti. Vidámod- va lépked jókedvű cimborái mellett, de valami szorongásféle rossz érzés megmarad a tudat mélyén. Amaz észreveszi társán a gondot, és hátbavágja Szarkát; — Ugyan, édesegykomám ! Egész hónapban trógerolunk, ennyit csak megérdemel az ember?! Igaz. Egész hónapban robot. A gyárban is, otthon is. Ennyit igazán megérdemel. És most már hiszi is, hogy valóban megérdemli azt a felest. Lassan elaltatja magában a gondot. Molnár löki be a resti ajtaját. Hangos beszéd, füst és italszag ömlik ki rajta. Szarka előre engedi Nagy Jánost is, és utolsónak lép be. A pénz rangsorol. Hangoskodó tömegben törtetnek a pulthoz. A csapos izzadtan, kócosán serénykedik. Molnár mint a bulldózer tapossa az utat. — Janikám, három fél cseresznye! — mutatja ujján a rendelést. — Három fél cseresznye az uraknak ! — visszhangozza az, és állítja sorba a poharakat. Molnár az emberek feje fölött fizet, és már fáról is kifelé a löttyenő poharakkal. — Szabad? — tolja félre az üres korsókat a büféasztalon, és lepakol. A többiek helyet szorítanak nekik. — Hát akkor ... Egészségünkre! — emeli a poharát. Szarka gyengéden, két ujjal emeli a magáét. Hátra hajtja a fejét, és lehunyt szemmel önti le az italt. Jól- esően melegíti üres gyomrát. Lassan teszi le a poharat. Bódult melegség önti el. — Vérré vált bennem! — Ugye mondtam! — kontrázik Molnár. Nem érdemes búsulni, öregem! Cigaretta után kotorászik. Sercen a gyufa, bodor füstfelhők kavarognak. — Ez az élet komám ! Maisképp nem is bírná ki az ember! — állapítja meg Molnár. Szarka helyeslőén bólint. A pálinka kellemes zsibbadással terül el benne. Érzi, hogy a megállapítás nem teljesen igaz. Az élet éppen kibírható, de így jobb, az igaz. Ráhagyja. Minek ellenkezzen? Nagy János botorkál elő a tömegből, feje fölött tartva újabb három poharat. — Ehol vagyunk ni! — teszi le őket. — Hát akkor ... Egészségünkre! Lecsúszik az is. Olajozottan. Szarka megtörli a száját, és felnéz; — Rendes haverok vagy— tok! Egyedül nem is esne jól! És szeretni kezdi társait. Ezek legalább megértik. Az otthon, a gyerekek, a ház távolodni kezd. Valami tejszerű köd borul rá, és úgy érzi, kár olyan nagy hűhót csapni az egész körül. Majd lesz valahogy. Aztán ágaskodni kezd az önérzete. Ezek itt fizetnek neki. Sajnálják, hogy nincs pénze. Pedig van. Itt van! — simogatja meg a kabáton keresztül. Mindig is volt. Ha kellett,, volt. Engem ne sajnáljanak! — húzza ki magát. Elindul a pult felé. — Háromszor egy deci cseresznye! — löki oda a csaposnak gőgösen. — Mi van, Pali? Nyertél a lottón? — fogadják ezek az asztalnál. — Nekem arra nincs szükségem! Én mindig ezzel a két kezemmel kerestem a kenyerem! — tolja ökleit társai orra alá. — Családot alapítottam. Házat építettem. Mindig volt kenyér az asztalon. Vagyok olyan ember, mint akárki ! — tör fel a gőg belőle. — Vagy, persze, hogy vagy ... Egészségünkre ! Kiissza a pohár felét. Megsértődik. Mi az, hogy — persze, hogy vagy !... Rámhagyjátok, mi? — Legutóbb is, ki kapott jutalmat? Én! A művezető is látja, ki mit ér! Molnár meg Nagy felkapják a fejüket. — A művezető marha! — szögezi le Nagy. A másik bólint. — Nem miattad! — teszi kezét az idegesen ránduló Szarka vállára —, hanem úgy általában. — Szakszervezet, szeminárium, társadalmi munka! — mindig ezzel van! Kinek van erre ideje, édesapám? — Reggel háromkor kel az ember, lök a marhának, ötkor vonatra ül, gyerünk dolgozni. Este hét mire hazaér. Aztán megint a disznó, meg a marha. Meg a föld. Jó ha az aszonnyal hetyeg az ember néha, aztán döglészet, mert reggel munka. — A vállalatnál meg nyomják a süketet. Az a taknyos Fábián is, most szerelt le, és már jutalmat kapott. Azért mert ráér ilyesmire ... Ezért hülye pajtikám! — Ingázna ő is, majd megtudná! Ha a faluban is lenne gyár... az más lenne ! Szarka megcsendesedik. Ez igaz. Tudja ő is. Nekibúsul. — Igyunk pajtikáim! — Az érkező szerelvény kerekei csattognak a síneken. — Menni kéne — mondja Nagy bizonytalanul. — Nem! — Majd a másikkal! — Lobban a tehetetlen düh Szarkában. A többiek nem is erőszakoskodnak. Szarka elmegy, és egy fél literes üveggel tér visz- sza. — Hogy ne kelljen annyit mászkálni! — teszi az üveget középre. A szerelvény kiokád egy csomó embert. Egy másik csomót beszippant, és elcsattog. Megürül az ivó is. Néhány társ nélkül maradt törzsvendég felveszi a poharát, és elhelyezkedik Szarkáék asztalánál. — Igazad van testvér, addig kell az ember, amíg dolgozni tud ! Aztán meg ... egyikük sokatmondóan legyint. — Egye meg a fene ezt az életet!... Igyunk! Az üvegből jut a vendégek poharába is. Hamar kiürül. Szarka szemére hályog húzódik. A világ beszűkül, csak a poharak, meg társai homályos arca marad. Gondolatai szétfolynak, tétován bukdácsolnak szerteszét. — Csapos! Hozzál még két üveget! Valami nevenics fordulat feszeng benne. A csapos a polcra teszi az üveget. — Nem lesz sok, emberek? — Ki tudom fizetni! — üt Szarka a mellére. — Számold! Majd a végén fizetünk! — Maguk tudják! — dünnyögi a csapos, és visz- szavonul a pult mögé. Szarka tölt. Jócskán folyik mellé. — Isten-Isten! Elfogy ez a két üveg is. A szesz teljesítménybérben dolgozik. Szarka állandó egyensúlyvesztésben van, és mint a keljfeljancsi billeg a súlypontja körül. Térde meg-megroggyan, gyomra összerándul. Fémízű nyál gyűlik a szájában. De nem hagyja abba! Azért sem! — Még ü ... hk-k ... üveget! — csuklik. A csapos kihozza. — Fizetni uraim! És többet nem hozok! — Nem hozol... és miért nem? — bámul Szarka üveges szemekkel a csapos képébe. — Neked is büdös a melás?! — Ki tudom fizetni! — mozdul benne a dac, és kirántja a pénzt a belső zsebéből. Egy százas a földre hull. Senki sem hajol le érte. — Mennyi? — kérdezi gőgösen. — Kétszázkilencven. Szarka fejéből kifut a vér. Úristen! Háromszáz forint! És nincs tüzelő, meleg ruha, homok, mész, és még menynyi minden! Ezek meg itt vedelik a háromszáz forintját! Gyűlölettel méregeti őket. Fizet. A visszajárót a többi közé teszi, és visszadugja a belső zsebbe. Egy láb az asztal alatt a százas körül kaparászik. Rámered az idegenre. Nagy meg Molnár bambán bámulják a poharakat. Az egyik idegen vigyorog. — Töltsék még, testvér? Szarkát korbácsolni kezdi a düh. — Hogy kerültök ti ide? Töltsék még... A gyerek ruháját, a házam, a pénzem, ingem, a gatyám, azt is ki- töltenéd ? ! Mindent meginnátok? Én meg rohadjak meg? Takarodjatok! Rohadt stricik! Takarodjatok! A gyomra felfordul. Kitámolyog az ajtón. Áthajol a korláton, és hosszan öklen- dezik. Fázik, reszket. Tisztulni kezd a feje. Háromszáz forint! — dübörög egyre a fejében. Azért iszom, hogy kiokádjam! Mit mondok az asszonynak? És látja felesége szemrehányó tekintetét, amint kezét szótlanul kötőjébe törli. Látja gyerekei szemében a félelmet, és tudja, hogy egyedül ő az oka mindennek. Nagyon szerencsétlennek érzi magát. Ráborul a korlátra, és csendesen sírni kezd. Sokáig szótlan maradtam Kiss György budapesti, stúdió galériabeli kiállításán. Az ember ösztönösen is szeretné szavakra fordítani a látott műveket, s ha ez nem sikerül, zavarban van. Pedig a művészetekben az egyik jelrendszer (ez esetben képi) átfordítása egy másikra (nyelvi), nem mindig ad értelmes eredményt, és minden esetben hiányos marad. Feladata így egyetlen lehet: a helyes, tárgyát komolyan vevő megközelítés. Kiss György képein a látvány csak nehezen, s nem is minden esetben vezethető vissza kiinduló pontjához. Egy-egy képet nézve azonban mindig az a biztos érzésünk, hogy egy elrendezett, befejezett Egészet kapunk, a sokszor szinte plasztikussá domborodó erőhatások küzdelméből valami nyugtalanító harmóniát. Mert alkotásainak fő jellemzője az erő és küzdelem, s ha tovább gondolkozunk, munkái közt azonossági pontokat keresve, akkor a színesség, s a természeti alapélmény juthat eszünkbe. Máglya köz 2. című képén a látszólag nyugodt térbe berobban a vörösek, sárgák, barnák lobogása, ettől a kép életre kel, s érvényességet kap a képen uralkodó — egyébként rá nem jellemző — szimmetria. A fertőrákosi kőfejtő ihlette motívum több művén is képalkotó erővé válik. A hatalmas tömbök, s e tömböket tagoló hasítások és repedések: az elemek harca az állandósággal. A múlandóságunk és nyomunk a világban jelképisége. Képein a festéket is „megmunkálja”, akár érmeinek anyagát, plasztikáin pedig továbbvonulnak képeinek motívumai. Talán ez adja két- műfajúságának egységét. Al Verna című plasztikáját szemlélve, a gömb szétnyílt kérgén át, az elemek fortyo- gásából mégiscsak kirepülnek — az élet elpusztíthatatlan- ságának jelképei — a madarak, mint elfáradásainkból a továbbvivő remény. Torzó érmei, mint egy szemléltető sorozat, ahogy a mű kialakítja végső formáját, ahogy letisztul róla minden esetleges, ahogy megjárja útját a látványtól a lényegig. Kohán- érmén Kohán György örök- nagy jelképei: az őserő-bi- valy, a leszálló Napkorong, a tág határú, ívelt horizont; Föld, Ég, Nap, Élet — mint a keletkezésmítoszokban. Ha van ilyen fogalom, szeretettel irigylem Kiss Györgyöt: szép dolgokat csinál, foghatóakat. Kézmelegűvé válik az anyag, amit megmunkál. S erre az emberkö- zeliségre, tisztaságra és melegségre szükségünk van. Kiss György 18 éves koráig élt Gyulán, ahol József Dezső tanítványa volt. 1971-ben végzett a Képzőművészeti Főiskola festőszakán, majd Der- kovits-ösztöndíjat kapott. 1973-ban Gyulán, 74-ben Békéscsabán állított ki, de műveit bemutatták más hazai és külföldi városokban is. Szűkebb hazájától el nem szakadva, ma Budapesten él. összegezve kiállításáról nem mondhatunk többet, s tömörebben, mint László Gyula katalógusbeli vallomása: „Az ember szeretné megölelni ezt a tiszta lelkű művészt, de ha mondani is kellene valamit, csak dadogna, ám e dadogásból alig hallhatóan, de tisztán szólna Vörösmarty: »Mi dolgunk a világon? Küzdeni / Erőnk szerint a legnemesbekért.-« Krasznahorkai Géza Kiss György: Kohán Hegyesi János A cirkusz hőse Égnek meredezö hatalmas árbocon, Szédítő magasban imbolyog a trapéz: Rajta ifjú ember könnyedén tornázva, A halállal bátran, mosolygva szembenéz. Karjában az izom, mint megannyi acél, És a szíve szilárd, mint a gránit szikla: A nézők reszketnek, de az ő szemében, Félelemből nincsen egy parányi szikra. Az ajka mosolyog, a szeme tűzben ég. Sugárzik belőle az elszánt akarat, — S testi ügyességét lelki erejével Biztosítva, csodát, dicsőséget arat.
