Békés Megyei Népújság, 1978. december (33. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-31 / 307. szám
lananKTira 1978. december 31., vasárnap O Barta Kálmán: A plakát Átlagember volt. A szó mindennapi, de nemes értelmében. Rendes, polgári foglalkozású, hogy mi, nem is annyira érdekes. Mondhatnék bármit, lehetne bármilyen foglalkozása. A munkahelyére pontosan bejárt, munkáját lelkiismeretesen, jól végezte. Nem átlagon felül, de kétévenként mindig kapott jutalmat az ünnepen, s melegen kezet szorítottak vele, s azt mondták neki: Csak így tovább! Hősünket a jutalom, az elismerés, a meleg kézfogás különösebben nem hatotta meg, bár ilyenkor mindig illedelmesen megköszönte és mosolygott, s valami különös, bizakodó fény csillant a szemében. De ezt mások nemigen vették észre, mert elég apró szeme volt. Átlagember volt az mondtam, de volt egy másik énje is. Erről senki nem tudott, még a családja sem. Költő volt. Illetve annak hitte magát... De ezt a tulajdonságát ügyesen leplezte, olyannyira, hogy műveit mindig éjjel írta, de nem a lakásban, hanem kinn a fáskamrában, elemlámpa fénye mellett, ceruzával. Írásait pedig egy ügyesen kibélelt kettős falú emésztőtetőben rejtegette. Nos, hősünk, mint modtam, éjjente dolgozott, alkotott, s nagy fába vágta a fejszéjét. Eposzt írt a honfoglalásról. Sokat, sokáig dolgozott rajta, de ez a munka nem fárasztotta, reggel mindig a jól alvó felesége mellett frissen ébredt, s kezdte szokásos napi teendőjét. Amikor azután a nagy mű elkészült, fellelkesülve elhatározta, hogy a nyilvánosság elé lép. Művét egy hétfői napon bevitte a helyi lap kul- turálisrovat-vezetőjéhez, aki ismert, jónevű újságíró, költő volt. Bízott a szerencséjében. Ez az ember biztosan megérti majd, s elragadtatással szól művéről. De nem ez történt. Bár a szerkesztő úr nagyon udvarias, kedves volt, s el is olvasta az eposzt, ígéretéhez híven, (ezt onnan tudta meg, hogy amikor visszakapta, minden lapon ott volt a szerkesztő úr ujjlenyomata, amit otthon a fáskamrában alaposan meg is vizsgált — lupéval), de azt mondta neki a szerkesztő úr, hogy túl hosszú, a téma elég régi, egy kis nacionalista felhangja is van, túl sok benne a leíró rész, kevés a gondolatiság, a többlet. Próbáljon a szavak értelme mögé bújni, tömö- rítsen, ebben rejlik a modem kifejező erő. Hősünk megfogadta a tanácsot, volt fő művét az emésztőbe süllyesztette, s egy betegségből lábadozva döbbent rá a lényegre, s értette meg, mit is akart mondani a szerkesztő úr, mert ilyen gondolatok motoszkáltak benne: „A betegség jó dolog: / megmozgatja a fantáziát!”, vagy így sóhajtott fel: „Oly jó lenne / tüsszentéssel / kimúlni a / világból!” S ahogy erre ráeszmélt, gyorsan papírra is vetette. Már úgy gyorsan, hogy kiment a fáskamrába, elemlámpa mellett stb. Örömében így filozofálgatott: „Mikor szívem majd szétre- pes / az örömtől, / Félek, hogy nem érem meg / a holnapot — ” Természetesen ezt is leírta. Majd más alkalommal elképzelte egy beszélgetését egy neves kritikussal — a nagy nyilvánosság előtt. Ezt így fogalmazta meg: „Kritikus: — Ismeri ön Senecát? A költő: — Nem, de egyszer már találkoztam vele!” A nem-et és a találkoz- tam-ot aláhúzva, hogy ha netán valaha nyomtatásban megjelenne, «z ^hangsúlyosan, dőlt betűvel legyen szedve. S már a műfaj körvonalai is kezdtek előtte kirajzolódni. Egy szép, fényes csillagos éjjel kipattant agyából a megnevezés: e rövid, tömör, gondolatgazdag opuszokat elnevezte „sziporkáknak”. Ami ugyan az epigrammával rokon, de nélkülöz minden antik verstani formulát, mert annak avult- ságára is felhívta a figyelmét a szerkesztő úr. Szaporodtak, egyre gyűltek a kis remekművek! Csak egyet még hadd idézzek a sok közül. A címe: A FELTALÁLÓ A magyar származású, francia Ottó Májriz/s/, magyarul: Májriz/sf Ottó feltalálta a nagyothalló barátfülét melynek lényege: hogy hangosabban kell enni! Ez egy picit ugyan hosz- szabb, de meglehetősen frappánsnak találta, no meg mivel találmányról van szó, nem árt bővebben ismertetni, nyugtázta magában. Amikor körülbelül egy kötetre való elkészült, e remek sziporkákból, ismét megjelent a szerkesztő úrnál. A szerkesztő úr nagyon kedvesen fogadta, szinte régi ismerősként üdvözölte. A műveket is alaposan átolvasta ott a szeme láttára; időnként mosolygott, szemöldökét ráncolta, volt, hogy hangosan nevetett is, s mindezt hősünk pozitívumként könyvelte el magában. Annál is inkább gondolta ezt, mert a szerkesztő úr ismét melegen kezet rázott vele, s azt mondta: — Ez már más, barátom! Látni a fejlődést, de arra kérem, kissé fejtse ki jobban a gondolatait, hogy közérthetőbb legyen; tudja, nem mindenki mozog olyan magas szellemi síkon, mint maga meg én. Hősünk most is megfogadta a jó tanácsokat, de kissé lehorgasztott fejjel távozott. Tudta, a szerkesztő úrnak igaza van, de nem volt kedve változtatni a stílusán, hisz akkor önmagát adná föl, és mi lenne a műfajjal! Meg volt győződve róla, hogy valami újat alkotott. Nagyon egyedül érezte magát. Kedve olyan volt, mint az esős ősz. Aztán tél jött. Nagy tél. Hősünk azon töprengett, hogyan tudná az előtte álló falat áttörni, hogyan szerezhetne érvényt az igazának, sziporkáit hogyan ismerhetné meg a nagyközönség. Nagy tél volt, a leesett temérdek hó sok munkát adott az embereknek, nemcsak a köztisztasági hivatal dolgozott keményen, de szükség volt a lakosság segítségére is. Szinte szikraként pattant ki belőle a forradalmi újítás, elgondolás! Ír egy felhívást, magas művészi színvonalon, s a költészetet a plakátművészettel párosítja. Alighogy ezt kigondolta, már agyában meg is született a szöveg. Gyorsan papírra is vetette, örült, mert éjszaka volt, s úgy határozott, hogy a plakátokat is maga csinálja meg, s még az éjjel kiragasztja a kerítéselo-e, falakra. A szövegezés így szól: A Városi Köztisztasági Hivatal KÉRI a lakosságot, hogy minél többen jelentkezzenek a Mennyei Béke Kapujánál — hó eltakarítás végett! Utóirat: Lehetőleg diplomások! Tapsolt örömében, annyira jól sikerültnek érezte a szövegezést, kifejezetten tetszett neki a tér- és időbeli távoli asszociációs lehetőség! Igen! ez a művészet! summázta röviden magában. A plakátok elkészítése már gyermekjáték volt, gyorsan haladt vele. Csinált tizenhármat. Nem volt babonás, s annak rendje-módja szerint elkezdte a városban felragasztani. Hideg volt, de fűtötte a jól végzett munka öröme s a lelkesedés. Már a hetedik plakát ragasztásánál tartott, amikor szirénabú- gásra lett figyelmes. Az enyhén ködös időben jól lehetett látni a két sárgás ködlámpát, amint közeledett feléje, s közelebb érvén jól kivehetővé vált a villogó kék is. Egy beugró falhoz húzódott, mert megijedt a hirtelen éles hangtól. Amint melléje ért a kocsi, megállt. Akkor látta meg, hogy rendőrségi autó. Majd a havas téli csendben egy erőteljes férfikiáltás hallatszott: — Maga! Hé! Azonnal jöjjön ide! Mit csinál ott? Nem hallja?! Hirtelen körülnézett, nem látott mást a rendőrön s a kocsin kívül, s akkor döbbent rá, hogy a felszólítás neki szól. — Üristen! — re- begte fogvacogva. — Mit akarnak tőlem? Ismét kiáltott hozzá a rendőr, s egyre közeledett. Futásnak eredt, magával ragadva a megmaradt példányokat. Nem akart semmiképpen a rendőrséggel semmilyen kapcsolatba kerülni, főleg most, amikor a világ hamarosan megismeri, amint megvirrad. Vézna ember volt, jól tudott futni a nagy hó ellenére, a rendőr meg kövér volt. Egy darabig még érezte a párás szuszogá- sát a háta mögött, de egyre messzebbről. Majd hallotta, ahogy csapódik a rendőrautó ajtaja, s újra felbúg a sziréna. Sietett haza. Kis idő múlva újra fény villant a háta mögül. Újra futni kezdett, bevágódott egy szűk utcába, ami az autósforgalom elől kőoszlopokkal volt elzárva, mivelhogy sétálóutca. Itt is tett a falra egy plakátot A plakátra hirtelen rávillant az éppen megforduló autó reflektorfénye, s akkor látta meg, újra nekiiramodó- ban, hogy a plakátokat nem írta alá! Ettől rettenetesen elkeseredett. Egérutat nyert, s még virradat előtt hazaért. Útközben még egy éppen munkába kezdő hókotrógéppel találkozott. Gyorsan bement a fáskamrába, s az elemlámpa gyengülő ' fényénél még egy sort írt egy tiszta fehér lapra, majd szélesre tárta a sufni ajtaját, s határozott léptekkel elindult az emésztőgödör felé. Félelmétől, keserűségétől ereje megsokszorozódott, s mint egy súlyemelő, könnyedén emelte-tolta félre a nem éppen könnyű dupla fedelet, s a felkelő nap első sugarától szikrázó fehér hóban alámerült. Aznap megfagyva húzták ki az emésztőbői. Megtalálták a fehér lapot is a fáskamrában. Ez a szöveg volt olvasható rajta: „Mindig vágytam az önbefejezésre!” Az újság nyomtatott betűkkel szedte a nevét, amikor a halálhírét közölte, s mivel a hír lapzárta után érkezett, vasárnap is volt, csak hely nem a gyászrovatban: így az a kulturális melléklet bal alsó sarkában jelent meg, ahol annyi hely volt, hogy röviden közölték az esetet, s az elhunyt utolsó, papírra vetett szavait, természetesen a szerkesztő úr tudta nélkül. Hősünk nem érhette meg a holnapot, s nem sejthette, hogy Pegazus szárnyain repül majd a halhatatlanság felé, új műfajt teremtve. Hogy a tisztelt olvasó teljesebb képet alkothasson a megboldogultról, engedjen meg egy vallomást: azért vállalkoztam rövid élettörténetének hevenyészett megírására, mert az elhunyt gyermekkori ismerősöm volt: a középiskola négy évét együtt éltük a kollégiumban. S engedjék meg, hogy befejezésként egy rá jellemző mozaikképet megemlítsek, előkotorva, s talán ezáltal is hitelesebben alátámaszthatom a fent leírtakat. Nos, aki élt diákotthonban, mondjuk egy vidéki kisebb Reich Károly: Nosztalgia Hatvanéves Salinger 1919. január l-éá, hatvan évvel ezelőtt született Jerome David Salinger, északamerikai prózaíró, akit a magyar olvasók főképp a Zabhegyező szerzőjeként ismernek. Salinger visszavonultan él New Hampshire-ben, szinte semmit sem tudunk magánéletéről. Zárkózottsága rengeteg spekulációra ad alkalmat, legendák születtek és szállnak szerte a világban a magas betonfalról és a mögötte zajló életről, Salinger házáról. Salinger novellákat és kisregényeket ír. Leghíresebb műve a Zabhegyező, amit William H. Faulkner a második világháború utáni nemzedék legjobban sikerült irodalmi alkotásának nevezett. A tizenhat éves Holden Caulfield vallomásait összegyűjtő mű elsősorban az ifjúság körében olvasott és kedvelt, noha nem kifejezetten ifjúsági regény. Gyermekfejjel utazza be a világot, az amerikai társadalmat Holden Caulfield. Látni akar, tapasztalatokat gyűjt, elgondolkodik, véleményt alkot, miközben mindvégig értelmet próbál keresni életének. Gyerekesen őszinte és érzékeny, szeretetre méltó megnyilvánulásai nem mesterkéltek és nem számításból születnek. Kedves naivsággal közeledik mindenkihez, de sem játékkedve, sem szeretete nem talál viszonzásra. Holden túlságosan jó és túlságosan tiszta. Megbukik, mert nem hajlandó az iskolában „behódolni” szívéhez idegen, erőszakos, ám a gyakorlatban „bevett” szokásoknak. Észreveszi, hogy diáktársai, akik mindenre kaphatók, akik jelesek, egyre inkább a megalkuvó, hazug felnőttekhez kezdenek hasonlítani. És pontosan ez az, amit nem akar Holden. Nem akar olyan lenni, mint a felnőttek, rosszak, gonoszak. A regény eredeti címe, „The Catcher in the Rye” körülbelül annyit jelent: Fogó a rozsban, vagy Rozsfogócska. A játék Robert Burns egyik dalára utal, amelyben fiatal lányok és fiúk fogócskáznak a rozsban, egy szakadék szélén. Holden is arról beszél, hogy meg szeretné menteni a gyerekeket, nehogy a mélybe zuhanjanak, nehogy gonosz- szá vagy a társadalom áldozataivá legyenek. Felnőtteket meghazudtoló komolysággal keresi a módját, hogy lehetne tartalmasán élni és megmaradni emberségesnek. Az iskolát is azért gyűlöli, mert ott nem emberhez méltó értékeket, hanem a karrierizmus és a megalázkodás jellemzőit oltják a gyerekekbe. A gyermekhős alaposan szemügyre veszi a világot. Mindenre rákérdez, átél bizony nem gyereknek való dolgokat is — gondoljunk csak arra, amikor homoszexuálisak társaságába keveredik az éjjeli mulatóban, vagy amikor kipróbálhatja, hogy nemcsak ételt, italt, hanem nőket, méghozzá vele egykorúakat is lehet lista alapján megrendelni. Robert Burns dalában csókot adhat az a fiú, aki ügyes és el tudja kapni kedvesét. Salinger egy kissé átfunkcionálja a skót lírikus ötletét; alakja úgy akar élni, hogy gyermektársait óvhassa és megmenthesse, egyszóval : örömet akar szerezni. Hol- dennek nincsenek különleges vágyai, csak annyi, hogy szeressék és szerethessen. Nem megy mégsem világgá. Hogy is menne?! Hiszen kishúgát nem hagyhatja magára, vigyázni kell rá, s erre csak ő képes. Elviszi Phoebe-t hintázni. A kislány boldog, és Holden is az : „öregem, marhára kezdett ömleni az eső. Mintha dézsából öntötték volna, esküszöm. A szülők, a mamák, és mindenki a körhinta eresze alá állt, hogy el ne ázzanak, csak én maradtam még egy jó darabig a pádon. Csuromvizes lettem, főleg a nyakam és a nadrágom. A sapka tényleg sokat segített, mégis bőrig áztam. De nem izgatott. Hirtelen olyan átkozottul boldog voltam, ahogy Phoebe ott kör- be-körbe forgott. Majdnem üvöltöttem, olyan átkozottul boldog voltam, ha tudni akarod az igazat. Nem tudom, miért. Csak mert olyan átkozottul helyes volt, ahogy ott körbe-körbe forgott a kék kabátjában, meg minden. Istenem, bárcsak ott lettél volna!” Niedzielsky Katalin városban, az biztosan tudja, hogy milyen volt ott az élet: megvolt a mindennapok szigorú menetrendje, az ébresztőtől a lefekvésig. Villanyoltás után már nem volt szabad tanulni. A megboldogult igen szorgalmas diák volt, s ezt a kérdést úgy oldotta meg, hogy villany- oltás után kiment a folyosóra, az egyajtós ruhászekré- nyéhez, belebújt, s elemlámpa fénye mellett gyarapította ismereteit. De nem is ezt akartam megemlíteni, hanem, hogy nálunk akkor, esténként, vacsora után mindig felsorakoztunk a tanulóterem előtti folyosón, s az aznapi ügyeletes napos jelentést tett az ügyeletes nevelőtanárnak, az igazgatónak. Beszámolt a nap eseményeiről, eredményeiről, esetleges kihágásokról. Egy alkalommal a jelentés után, de mielőtt még a társaság szét nem oszlott szabadfoglalkozásra, tv-nézésre, így kiáltott fel a megboldogult: — Gyerekek, kinek van hegedűje? Nekem van gyantám! Építő gondolat, nem? Igen. Hát ez volt ő. Érdemtelenül halt. Kerti Károly: Fiatalok
