Békés Megyei Népújság, 1978. december (33. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-24 / 303. szám
NÉPÚJSÁG 1978. december 24., vasárnap Csoór István: Mennyből az angyal... A jó szóért két pengőt kapott Nyilas Péter. A főjegyző megköszönte a szívességét és kezet fogott vele. A kézfogás melegével és a pénzzel együtt betért Alt- mann Náci kocsmájába és ott két liter bort bevedelt, tisztán, szóda nélkül. * * * A sín mellett gyülekeztek az asszonyok. Előbb csak ketten áldo- gáltak, később már hárman és mire delet harangoztak, már feketedett a töltés környéke. Az asszonyok kendőt, szakajtókosarat, vászonzacskót szorongattak a hónuk alatt és nézték a malom égnek nyúló kéményét. Nem füstölt és az ablakokból sem szitált ki a lisztpor. S maguk előtt látták a teli liszteszsákokat, garmadában a darát és a korpát. Rongykendőbe bugyolált öregasszony lépte át először a sínt és lassú lépéssel megindult a malom irányába. Utána a többi. Mindmind egy gondolattal. — Estére kenyeret sütünk a gezemicével befűtött kemencében. Jóllaknak a gyerekek és falhatunk mi is ... A malom kapujában állott meg a nép. Belül négy csendőr sorakozott, feltűzött szuronynyal és csőre töltött puskával ... * * * Hideg, kemény éjszakával köszöntött be a szenteste. Két ember állt Nyilas Péter kapujában. Az egyik alacsony, zömök, a másik valamivel nagyobb. Nézték a vásártér gyászba bújt árnyékát és Nyilas Péter házát, ablakát. Az asszony már alszik, az ura, Nyilas Péter még nem jött meg. Azt várják, vele lesz dolguk. Hosszú derekú nyárfák bóbiskoltak az út mellett. A fák dereka még látszott, de hegyét már elnyelte a ráereszkedő ólomszínű sötétség. A községből a Nagy utca villanyfénye villog az ég felé, ám a rezdülő fák kopasz gallyal szeletekre tépik szét. A messzi torony órája ütött. Számolta a két ember: — Két óra ... Az árnyékok másfelé nyúltak, az alakok más formát váltottak, amikor újra jelezte az időt: — Három óra ... Később az alacsonyabb ember megszólalt. Úgy támaszkodott a botjára, mint a juhász a kampójára. — A kis Jézus már elment aludni... Nektek mit hozott? Szítt a fogán a magasabbik és megkeseredett szájízzel mondta. — Akácgallyat, amire az asszony két almát akasztott, meg színes papírt, a kislány majd játékból azzal festi a száját... Meg diót is kötözött fel... Azt meg mésszel kente be ... Legyen fehér dió is ... — Nem sok ... — Nem... De a falon az árnyéka sokat mutatott... aranygombot... Még babát is... Ha lefeküdt, behunyta a szemét, ha felkelt kinyitotta ... Kiskocsit, szerszámozott paripákkal... Meg még csengettyűt is, amivel jövetelét jelezte ... Igazán szépen csengett, szebben, mint a ministrán- sé... — De csak te hallottad a csengettyűt, a gyerekek nem... — Nem ... ök a cukrot keresték... — Találtak? — Az égvilágon semmit... — Ez a baj... Nagy baj. Egy marék cukor pedig nem a világ, de a kis Jézus bakójában annyi se volt... Elhallgattak. Toporogtak, mocorogtak, és a harapdáló északi szélnek hátat fordítottak. Később más irányból indították a szót: A kisebbik kérdezte: — Hogy kezdjük? A bicskáját markolta meg a másik. — Majd ezzel... — Se szó, se beszéd, csak neki...? Gondolkozott a magasabb: — Te mit mondanál neki? — Hát... Hát... Hogy a szentestén is éhen maradtak a gyerekek ... Pedig az asszonyok szándékkal indultak ... Ezért valakinek számolni kell... ! — A gané erre mit mondott volna? — Mit? Hát menti magát. Így testvérem, úgy testvérem... Még lehet, hogy azt is mondja, hogy hálával tartozunk neki... Börtönből mentette meg az Újtelep népségét... A kicsit is, meg a nagyját is ... Kopogtatta a botjával a fagyott sziket a nagyobbik. Sokára szólalt meg: — A börtön lett volna az igazi megoldás ... Ott enni adnak a népnek, naponta háromszor ... Még meg is sétáltatják... Ha beteg, az őrök máris szaladnak az orvosért... Kopogtatás, orvosság ... Ott még a kórház is kijár... A börtön helyett mást mondjon ... — De mit? — Az már az ő dolga . .. Újra elhallgattak. Farkasszemet néztek az éjszakával, a község apró fényeivel. Újra ütött a torony órája. — Négy óra ... Hatkor már pirkad .. . Hétkor meg már tűbe lehet fűzni... A nagyobbik szavára a kisebbik csak nevetett. — Tűbe fűzöl, de mit varr az asszony? — Foltra foltot... — Zöldre kéket... Kékre meg feketét... — A szín nem fontos, csak a folt... — Ez is igaz, de az ember nem papagáj... — Nem, de ha az volna, elrepülne... — De hová? — Oda, ahol sok a kenyér ... Mindketten nyeltek. A maga módján kordult a gyomor. Nem a szalonna, nem a kolbász, nem a sülthús szólalt meg, csak a híg vízicibere, aminek a hangja is erőtlen. A toronyóra újra jelezte az idő múlását. — öt óra ... Messze tőlük az állomás lámpái gyúltak fel és a fűtőházból a mozdony szikrái pattogtak ki, mintha a csillagszóróval játszana a fűtő. 4- kisebbik mutatott a fényre. — Az állomás már felkelt. — Dolga van... Hát igyekszik ... Neki a perc is számít... A vasutasok nem úgy mondják délután, hogy négy óra, hanem úgy, hogy tizenhat óra... Mi meg úgy, hogy esteledik, meg úgy, pirkad... Az időn elgondolkoztak mind a ketten. Mennyi minden belefér egy percbe! Mi minden egy órába! Hát még egy ember életébe! Még egy ilyen hosszú várakozás is besorolható, a topogás, a csend, a vaksötét, ami eltakarja a tisztát, de ugyanúgy a szennyest is ... A harang ütéseit együtt számolták. — Hat óra ... A következőt már nem várták meg. Megindultak. A vásártér sötétségében megmozdult valaki, azután más valaki, és mire odaértek, már többen voltak. A keményre fagyott sziken ember feküdt. Üjtelepesi ember, Nyilas Péter. Megfagyott. Mikor hozzányúltak, úgy tört, mint a szárazkolbász... Filadelfi Mihály Vers a szerelemről Talán mégis életre szóló programja voltunk egymásnak akár az eredendő bűn, mit levezekelni egy élet kevés: talán mégis az értelmem voltál, hogy ellent mondj legszebbik önmagadnak, hogy fonák fényű tükre legyek szemérmes ívű egeidnek; talán mégis az egyetlen voltunk, félelmeink egymásba kulcsolt ujjai; villámok bolond találkáin az ősi szép emlőit kerestük egymáshoz bújva... Antalfy István Tiéd e táj Ha gondolod — tiéd e táj, ha elfogadod — a tiéd e dal, mit nem hall senki más, s e ragyogás, e szürkeség, ha gondolod: tiéd a szó, mellyel papírom megtelik. Tiéd a nappal, és az éj, s az út: embertől-emberig. Sass Ervin A cenki parkban a cenki parkban jár az ősz hársfákon aranykorona ablakok mögött kétszáz év szalonok s néma zongora ködbe burkolózunk ketten én és ő a nagy árnyalak kiáltanék pisztoly csattan véres a föld a fák alatt a cenki parkban jár az ősz sétányok sírján egyedül s a távolban Magyarország nyugodt álomra szenderül Gaburek Károly: Anya gyermekével TÉKA Hankiss Ágnes: A bizalom anatómiája A szerző rövid előszava: mentegetőzés. Elnézést kér, hogy a bizalmat ígéri, de a tanulmányoknak a hazugság, szélhámosság, konfliktustípusok a tárgya, vagyis „... az olvasó joggal gondolhat arra, hogy mindaz, amiről az itt következőben szó lesz, inkább a bizalmatlanság, mintsem a bizalom anatómiája. „Majd hozzáteszi, hogy a negatív jelenségek másik oldala, a fordítottja úgyis a pozitív. Különben pedig „E tanulmányok igazi tárgya azonban nem önmagában a hazugság vagy igazmondás, a bizalom vagy bizalmatlanság, a társaskonfliktus vagy a társasidill, hanem: a hátterükben munkáló mindennapi ráción ali-, tás a maga buktatóival és működési hibáival, a mindennapi emberi együttélés bizonyos kiélezett helyzeteiben — ahogyan a szociálpszichológus látja”. Ennyit előre kell bocsátani a Gyorsuló idő sorozat e kötetéről szólva, s a három tanulmány sorrendjét fölbolygatva beszélni róluk. A címadó írás kizárólag a szélhámossággal — az összes fortélyait beleértve — foglalkozik. Mint a jó anatómia egyben kalauz is, részletesen sorba szedi a vérbeli szélhámos minden kellékét harminc csaló, majd háromszáz áldozatának vallomása alapján. Mire a végére érünk szinte kitanuljuk a szakmát, és nem túlságosan csodálkozunk, hogy az eleve hiszékeny emberek bedőltek a sokoldalú — csupa vonzó tulajdonsággal bíró — szélhámosnak, akiben egy pszichológus veszett el, olyan tökéletesen ismeri az emberi lelket. Tudja először is a legfontosabbat : csak olyannal érdemes kereskednie, ami nagyon kell, mint például a lakás vagy a szerelem házassággal. Amit, tehát felajánl — a csalétek — hiánycikk, legalábbis a kiszemelt áldozat szempontjából. Tudja, hogy érheti el célját, s ezért eszközei: a szeretet, kedvesség, figyelem, önsajnálat, jólszituáltság, műveltség, remek fellépés, jó üsz- szeköttetés, megbízhatóság, beszédkészség, s még mulatságos módon a szemüveg is, a sokszor hiányzó műveltség pótlására. A módszerek is változatosak, hogy mindig az alkalomhoz éssze-t mélyhez legjobban illőt lehessen elővenni a kelléktárból. Az áldozatok közel sem ilyen színesek — nehéz a rosszal fölvenni a versenyt — bár sokfélék. Nők, férfiak, fiatalok, öregek, műveltek és műveletlenek stb. — mégis egy a legjellemzőbb rájuk:, hinni akarnak, hogy vágyuk teljesedhessen. Szerencsétlenségük a szélhámos szerencséje. A gyanakvástól a bizalomig című tanulmány egy konfliktusmodell körvonalait járja körbe, három alapvető típusra különítve: harc, játszma és vita. Ezt eredetileg Anatol Rapoport a nemzetközi konfliktusokra dolgozta ki a matematikai játékelmélet alapján, Hankiss azonban általánosabb érvényűnek tekinti, s úgy gondolja, hasonló összeütközési típusokat a mindennapi emberi együttélés is produkál, csak még eddig a társas konfliktusok lejátszásának a kérdésköre háttérbe szorult. A szociálpszichológia, s általában a pszichológia, amely az emberek közötti megértés és tolerancia gondolatát hirdeti — egyébként joggal, hiszen mindennapi gyakorlatunk valóban az egymás iránti türelem és megértés kiáltó hiányában szenved —, nem számol kellőképpen azzal a ténnyel, hogy az emberi közösségekben kibontakozhatnak olyan érdekellentétek is, amelyeket nem le-, hét csupán megértéssel és toleranciával feloldani, de még megelőzni sem, hanem amelyeket valamilyen módon le kell játszani, végig kell vinni.” A lejátszásmódok többfélék lehetnek, építők és rombolók is, ezért a feltárás — szemléletes és élvezetes módon teszi — indokolt és hasznos. A kétarcú hazugság-ban talán az a legérdekesebb, amit kiérezni lehet belőle: nem is a hazugság kétarcú, hanem mi, saját magunk, akik a lelkünk mélyén is a legőszintébben elítéljük, súlyos vétségnek tartjuk, mégis nap mint nap elkövetjük. Nem is létezhetnénk másképp, mert a normális emberi együttélés fordulna ki sarkából például a „kegyes és jó szándékú” hazugságök nélkül, vagyis ha mindig, mindenkinek igazat mondanánk. Hiszen csak végletesen rosszmájú képes a tört arcú betegnek vagy más bajban levőnek azt mondaná: öregem, rémes állapotban vagy, s a halálos beteget sem szoktuk azzal vigasztalni, hogy ne búsulj, úgy sincs már sóik hátra. S hogy mégis milyen „túlfűtött társadalmi indulat veszi körül” a hazug embert, azt legjobban az „aki hazudik, az lop is” közmondás mutatja, ami ilyen formában nyilvánvalóan nem igaz, még ha olykor komolyan véve is citáljuk. De az értékszociológiai kutatások felmérései is hasonló szigorúságról tanúskodnak : a legellenszenvesebbnek, leg- elítélendőbbnek az emberek a hazugságot tartják, s akárhány fajta tulajdonágból kell választaniuk, mindig az első, vagy második helyre teszik. Még a Magyar Nyelv Értelmező Szótára sem ment a merev erkölcsi előítéletektől, amikor kizárólag ilyenekkel definiálja a hazugság fogalmát: „...alávaló, aljas, gyalázatos, otromba, szemen- szedett, szemtelen...” Nem csoda, hogy a tudományos vizsgálódást is megnehezítik ezek a nézetek. Pedig, „... míg normáink többsége legalábbis elvileg betartható, addig a hazugság tilalmát szükségképpen meg kell szegnünk. A hazugság tilalma ugyanis az a norma, amelyet, ha nem akarunk embertársainkkal és önnön értékrendszerünkkel minduntalan összeütközésbe kerülni, nemhogy nem lehet, de nem is szabad maradéktalanul betartanunk. Az antiszociális közösségromboló hazugságok mellett ugyanis társasgyakorlatunkat olyan hazugságok szövik át, amelyek valamilyen értelemben az egyén és az őt körülvevő közösség biztonságát szolgálják.” Egyenes beszéd, mely után érdekfeszítően és részletesen tárgyalja három fő szempontból — kiszolgáltatottság, lehetőség, kényszer — a kétarcú hazugságot. Érdemes a tükörbe belenézni: kicsit elnézőbbek leszünk másokkal, kicsit szigorúbbak magunkkal szemben Vass Márta
