Békés Megyei Népújság, 1978. december (33. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-24 / 303. szám

O 1978. december 24., vasárnap NÉPÚJSÁG KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Varga Imre: Helyszínelés A fiú amolyan hirtelen növésű volt, a szemlélő ép­pen kakaskodónak is vél­hetné, pedig pontosan tizen­két éves, biztos léptekkel halad a műút bal szélén. A férfi, aki az útkereszteződés­nél ül (vagy támaszkodik) a kilométerkőn, viharkabát­ban, fején kucsma, hátán fényképezőgép, megállapít­ja: a gyereknek már van fogalma a közlekedési sza­bályokról. Három óra az idő, karácsony előtti csönd a tá­jon, gépkocsi legalább öt perce nem nyargalt erre. Micsoda áldás, gondolja to­vább a férfi, s elhatározza, megszólítja a fiút. Hanem az ismeri még a tanyai illemet, előre köszön neki. Hangosan, szeme közé nézve. — Jó napot kívánok. — Jó napot, öcskös, hová igyekszel? — Én? — kérdezi ő is, ki­csinyt meglepődve. — Haza, nagyanyámhoz. — Meddig mégy? összeráncolja homlokát a fiú, kucsmája mozgásán is látni. Tehát valami szokat­lant sejt a férfi kérdésében, tehát vár egy keveset a vá­laszadással. — Ismerős erre felé a bá­csi? — Hát... mondjuk. Csar- nára tartok. — Akkor én tovább, Vere­besig. Nagyanyám ott la­kik. — Ha jónak Iától, elme­gyek veled a sarokig — mondja a férfi, rágyújtás közben. Jó száz méternyit elgyalo­golnak, mikor a füst fújásá­val kérdés is érkezik hátra. — Hogy hogy nagyanyád­hoz mégy? Nem ott laksz? Hol? — Nem. Én a tanyasi kol­légiumban lakom egész hé­ten. Csak szombaton délben mehetek haza nagyanyám­hoz. De vasárnap este már jönni kell vissza. — Szüleid hol vannak? — Én nagyanyámnál va­gyok, mert édesanyám má­sodszor is férjhez ment. Én meg itt maradtam. — Miért? És az apád? — ö valahol Pesten van... Már nem is emlékszem rá. Talán meg sem ismerném. — Elhagyott? Mit csinál Pesten? — Nem tudom. Nagy­anyám azt mondta, hogy nem fűlt a fogához a tehe­nészet. Aztán ott... bekap­ta a gyár... — Megmondanád a ne­ved? — áll meg a férfi, s szembe fordul a fiúval. Az nyomban fékez, s megmarad köztük a két méter. — Megmondhatom, ha akarja... Berke. Berke Pé­ter. .. És akkor magát, hogy hívják? Tetszik a férfinek a gye­rek, elneveti magát. Sarká­val tapossa el a cigarettát, s közben visszanéz a város fe­lé. Mintha várna onnan va­lamit. — Nem sokat mond ne­ked. .. Kara Károly... — És mit tetszik itt csi­nálni? — nézi rebbenés nél­kül a fiú. Ez a tetszésére van a férfinek, s fejét ló­gatva megindul. — Hogy mit? Semmit, semmit az égvilágon... Sza­badságon vagyok, tudod, és... — Pesti a bácsi? — Az. Pesti. De... itt születtem. Ezen a tájon... És... — Ahá, értem. Így már más — nyugszik meg a fiú, s hosszabb léptekkel halad, mindjárt a férfi mellé ér. — És most a honvágy miatt vissza tetszett... De azt hi­szem, már nem lehet fény­képezni erre, egészen sötét lesz... A férfi megáll, kibontja a gépet, valamit nézeget rajta. Mozdít valamicskét, s kat­tant a géppel. — Azért téged megörökí­tettelek. .. Kár, hogy az ész­járásod nem lehet lefotózni, kis Berke Péter. Mondd, ta­lán logikát is tanulsz? — Azt nem. Legalábbis nem tudom, mi az. De a matekot szeretem. — Értem, öcskös, világos. Hogy ne csak spekulálj min­denen, főként, hogy ne göm- bölyödj össze minden sza­vamra, akár a sündisznó, hát elárulom neked, hogy... szóval filmes vagyok, és helyszínt keresek. Tudod, ahol fel lehet majd venni a filmből valami részt. — Itt tetszik olyan helyet keresni, ilyen későn? — Mondtam, hogy itt szü­lettem, te. És az apámnak itt volt tanyája... Negyven­ben raktuk, én is vetettem a vályogot hozzá, adogattam a falába... Érted már? És itt legeltettem, Csamán, te, a malacot, a disznót, a tehe­net, a libát, mikor Volt. Itt loptam a gyenge tengerit, Kozma szomszéd dinnyéjét, amikor érni kezdett. Negy­venöt telén meg gallyazóval vagdostam le az alvó fácá­nok nyakát. Mit mondjak neked, hogy miért jöttem ide?! Oldalt lép a fiú, az úttest közepére, onnan nézi a fér­fit. — Maga akkor virtikli ta­nyasi gyerek volt? Koloh Elek Szómagyarázat könny: a fájdalom loccsanása mosoly: az öröm pörsenése közöny: az undor horkolása és nem a jólétünk hasmenése arc: pirul vagy pofává torzul takarja festék rángatja grimasz agy: mint e világ ura: ráció vagy emóciót pofozgató pimasz lélek: lebegő nászágyi lepedő elszáll majd egy kevésbé szép napon gerinc: tart embert és világot de eltörhet vagy meghajolhat nagyon nyelv: ami pöröghet lóghat és nyalhat szolgálhat igazat s demagóg dumát ember: volt mçg társával csárdába nem indult de fújták a dudát a dudát — Az, virtikli. S igazán- ból a filmhez nem is kell ilyen helyszín, csak azt mondtam valakinek, hogy... Magamnak nézem meg a helyet. — Dehát ott... Kara bá­csi, most nincs semmi. Csak szántás. — Az út mellett az eper­fák azért csak megvannak?! — Imitt-amott. Meg bej- jebb, az a kis erdő... De a dűlőutat oda, azt már fel­szántották. A férfi átmegyen az út­test másik oldalára. Egy eperfa mellől néz féljobb­ra, előre. Mutat is arra. — Az lenne az a kis er­dő? — Az. De látja, Kara bá­csi, nincs már meg egy ta­nya se. Tavaly azt a három nagy nyárfát is, a dűlőút derekánál, olyan tológéppel kinyomták a földből. A férfi megered, sietni kezd a látható útkereszte­ződés felé. A fiú alig győzi. — Hallottad ezt a nevet, kis Berke Péter, hogy ... Goethe? Ez az ember írta egyszer, hogy egy tanya el­hamvasztása az igazi sze­rencsétlenség és katasztró­fa .. . — Hát, úgy lehet, ha ... laknak benne. De ezeket a vályogtanyákat elhagyták. Nem lakott ezekben senki, csak az ... egerek. Hát be­szántották őket. Megint száz méter hall­gatás köztük. — Te azért szívesen élsz a városban, ugye?! — Én? Csakis... Mióta a kolicsban vagyok, azóta ... — Nagyanyád mért nem megy be a városba? — Hová, Kara bácsi? Bent nincs egy szobánk, se rokonunk, se ismerősünk. Nagyapa a Verebesen volt béres. A gróféknál. Most hogy két éve szél érte, nagyanyámnak muszáj dol­gozni. A szövetkezet kony­háján. Ha nem lenne ott, akkor ... maradna a nyug­díj. Nagyanyám tartja el nagyapát is, engem is ... — Mért ? Te ... nem kapsz a szüléidtől? — Még egy levelezőlapot se, Kara bácsi... Édesapám elment már vagy tíz éve ... Akkor sokan elmentek a szövetkezetből. Ott marad­tak az öregek meg a gépé­szek ... Mivel lehetne ezt a sok földet megművelni, ha nem gépekkel? Odaérnek az útkereszte­ződéshez, jobbra valami só­deres, tizedrangú út vezet nyílegyenesen a sötétbe be­le. — Ez lenne az — súgja a férfi, s megáll. — Itt for­dultunk be a szekérrel, mentünk, ,vagy ötszáz mé­. tért, tudod, s ott volt a dű­lőnk. Negyvenben, mikor a grófné földjéből parcelláz­tak, akkor vettük. A harma­dik kis tanya volt a Ka- ráékó Három nyárfával... — Érdekes a bácsi neve. — Kara .. . Török név. Mikor Gyulát felszabadítot­ták, sok török család nem menekedett el, ittmaradt a Sárréten... Áttértek, behá­zasodtak. Az én apai csalá­dom már kálvinista volt... Hanem hallod, kis Berke Péter, már sem a törökség- nek, sem a tanyánknak nyo­ma se maradt... öreges komolysággal áll a fiú. Nem tud mit monda­ni, meg zavarni sem akarja a férfit gondolataiban. Áll­nak hát vagy két percet. Akkor megjátssza a fiú a feleszmélődőt. — Hát én ... nem is tu­dom ... vár a nagyanyám. Kara bácsi most itt marad, vagy ... odatalál a tanya helyére? — Menj, menjél csak, kis Berke Péter. Elszívok még egy cigit és ... Cseppet sem lagymatag, vagy nyirkos a fiú kézfogá­sa. Valami emberes van benne. Ez a tenyér mintha ismerné a munka kemény­ségét, gondolja futólag a férfi. Ám e pillanatban autózúgást észlel. — N-na, menj csak, jön­nek értem — mondja. Jó hajításnyira ha elért a fiú, mikor egy piros kocsi fékez nagyhirtelen a férfi mellett. Máris pattan az ajtó, és valami éles, ingerült női hang csatorál ki. — Meg vagy te húzatva?! Eddig kijönni? Hiszen mit láttál itt?! Fény sincs, lát­nivaló se ... Fogadjunk, egy fényképet se csináltál... A fiú izgalommal lesi, mit szól a férfi bekászáló- dás közben. — Rendben van minden... Meg volt a helyszínelés, meg... De még milyen ! A többit elvágja a motor- indítás. Kissé sajnálattal te­kint a fiú a stoplámpa piro­sa után. Szegény Kara Ká­roly, micsoda fejmosást kap most ettől a vékonyhangú nőtől. Mert kijött ide, mi­kor nem is lett volna neki fontos. Amikor semmi ke­resnivalója nincs itt. Mert lám, ő is mennyivel jobban elköltené ezt a tíz napnyi szabadságot a városban, mint idekint, ezen a Vere­besen. Mert ha egyszer városla­kó lesz, ha majd kocsija lesz, dehogy jön ő vissza így mélázni az országútra! So­ha, soha! És ezt oly kemény elhatározásnak érzi, hogy öklével vagy kétszer belé- csap a levegőbe. Ekkor viszont eszébe jut nagyanyja, hogy neki kell bekészíteni a fát és szenet a kályhába ilyenkor, hirtelen szertefoszlik ez az egész nagy elhatározás. Szelíd kis lelkében feltámad a vágya­kozás az otthon melege után, a piciny korától meg­szokott otthona után, hogy egyszerre sietni, kocogni kezd a verebesi tanyák irá­nyába. Vajnai László Karácsony, 1978 Dalolni kellene, aztán aludni, álmodni csillagkutricás eget: Szaloncukorral teleaggatni, mint fenyőfát, a képzeletet. Bolyongni a hófúvásban, jégpikkelyes tölgyek alatt. És bepótolni mind ami vágyainkból kimaradt. S jó lenne tudni behunyt szemmel, merre tart velünk a világ, s a lavinákat elkerülni — s a jéghegyeket legkivált. És csillagszórókat gyújtani holnapi jövendőnk előtt, hogy az emberiség rendjének fényében ragyoghasson a FÖLD. Valentyin Szorokin Bújj közelebb Bújj közelebb, s hallgass együtt velem, Ülj szorosan, simulj hát ide hozzám. Hallod a varjút a folyó felett? Lelkemben oly nagy most a nyugtalanság... Életem fonalát lepörgetem, Annyi rajt’ a gondterhes, szomorú bog! lm, amiért nyugtalan a szívem, S lelkem mesékért, dalokért áhitoz. Bújj közelebb — félek magamtól is, Szorongó szívem hevesen zakatol. Sápadt arcát felhő mögé rejti, Látod, a bús, megfáradt, halovány hold. Sokat küszködök, tűrök magamban — Oly hosszú, göröngyös az út mögöttem. Szerelmem heve rettent el néha, S mégis, jó, hogy így van és nem másképpen Barta Kálmán fordítása Ménesi György Bábel szeretni és szerettetve úgy máriásként térdre esve imádni meg csak seppegve eladni és eladatva csakis magára mutogatva egy tálért gyűlni haragra megmérni és megméretni ezüst a harminc plusz fél vekni ódzkodva jaj szelet vetni Szitás Erzsébet: Háromkirályok

Next

/
Thumbnails
Contents