Békés Megyei Népújság, 1978. december (33. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-24 / 303. szám

1978. december 24., vasárnap Három „Régen nagy havak voltak” Segít az egész család, disz­nóölés van Biharugrán Kis Imrééknél, akik a Táncsics utca legvégén laknak. Min­den kéz számít ilyenkor a munkában, de azért szákit időt arra Imre bácsi, hogy néhány percig beszélgessünk régvolt karácsonyokról. — Nem ilyenek voltak bi­zony régen a karácsonyok — int kifelé fejével a kisábla- kon túlra, ahol locsogás az idő, szöszmötöl az eső. — Nagy havak voltak, fehér volt minden, sokszor alig tudtunk átmenni a másik házig. Szép karácsonyok vol­tak azok — érzékenyedik el. — Hogy mi került a kará­csonyfa alá? Nemigen volt akkor még karácsonyfa sem, olyan szegénység volt. Édes- anyámék ezüstpapírba cso­magoltak diót, volt egy-két jó szagú alma. Az volt min­dennek a teteje, ha egy kis „kolompér”-cukor is került az asztalra. Jártunk kántálni is, mi gyerekek, aztán néz­tük a betlehemeseket. Jól emlékszem, féltünk a szere- csentől, feketére volt kor­mozva az arca, szaladtunk utána, de csak tisztes távol­ból kísértük. Szegény világ volt, de mi gyerekek csak azt éreztük ebből, hogy nem juthattunk hozzá nyalánksá­gokhoz, amit a boltok kira­katában láttunk. Persze, a betlehemesek sorra járták a házakat, s még a legszegé­nyebbek is kiszóltak: — Hát hozzánk nem jönnek, mi is tudunk adni valamit. Aztán, amikor nagyob­bacska fiúk voltunk, kará­csonykor mi is elmentünk kántálni. A rokonsághoz, meg olyanokhoz, ahol lányok vol­tak a háznál. Szedtünk ösz- sze egy kis pénzt, még rig­must is mondtunk. Amikor bementünk a házba: „Jó es­tét, meg ne ijedjenek, hogy ez a kis sereg idegyüleke­zett. Nekem jó szókincsem volt, a komáim biztatták, hogy én .mondjam a verset. „Gazdasszonynák mosolyog a szeme, / látom, hogy kö- nyékig kaparászik szoknyája zsebébe, / bőr o jó Isten egy százast adna a kezébe, j hogy a szegény kántálóknák is jusson belőle.” Nem mondom volt olyan hely is, ahol nem szívesen fogadták, egy fedő vizet öntöttek a nyakunk közé, ha el nem iszkoltunk. A háború után, akkor már felnőtt voltam, divat volt még valameddig a betlehe- mezés. Akkoriban tűzoltó- parancsnok voltam, nem volt nekünk semmi egyenruhánk. Mondom a többieknek, sze­rezzünk egy kis pénzt, ösz- szeeszkábáltunk egy kis bet­lehemet, jártuk a házakat, még a kocsmába is bemen­tünk. Elég az hozzá, annyi pénz összejött, hogy minden­kinek tudtunk venni tűzoltó­sapkát. A következő évben meg zubbonyt.' Hát ilyenek voltak régen a karácsonyok — mondja a 70 éves Kis Imre bácsi Bi­harugrán. B. O. karácsony Fenyő és muskátli Ojszalontán nagy a sár. Az iskola mögött, a lélekha­rangtól alig kőhajításnyira kőház áll. A kert végében ezüstfenyő ágai bontakoznak ki a köd homályos lepléből. — Itt lakik B. Szabó La­jos bácsi, a vadőr — nyar­gal előttem egy virgonc is­kolás gyerek. A gazda az előszobában a terebélyes, fonott székben ül. A falon őzek trófeái, alatta bőrtokban vadászké­sek. Az asztalra mákoste­kercs és forró fekete kerül. — Ez még nem ünnepi ele­del — mutat a puha kalács­ra a folyton sürgölődő fele­ség. — A boltban vettem, az igazi nagy nap akkor lesz, ha megjönnek a gyerekek. A lányom a férjével és a két kis unokával minden kará­csonykor meglátogat. Jaj, de messze is van Nagykőrös!... — Ës azok a régi karácso­nyok? A pirospozsgás, 58 éves férfi szeme megcsillan, a gyermekkor képei felgyújt­ják az emlékezés mécseseit. Látja két testvérét és saját magát, amint édesanyja szok­nyája mögé bújva várják, hogy a kesztyűbe bújtatott kéz benyújtsa a karácsony­fát az ajtórésen. Aztán a su- bás ember elhaló lépteit fi­gyelik, a fagyos estében. — Bizony sokszor szegény volt a „Jézuska” — gondol­kozik el B. Szabó Lajos. — Nem jutott fenyőfára, csillo­gó díszekre. Ilyenkor csere­pes muskátlit tettünk a szo­ba közepére, piszkavasat kö­töttünk hozzá és diót, almát aggattunk rá. A világégés közeledtével még rosszabb lett a helyzetünk. Negyven­egyben valahonnan szerez­tünk fenyőt, de a kalácsnak háborús íze volt. — Szokott-e gondolni 26 éves önmagára? — Bőven van idő, hiszen 13 ezer hold területet kell bejárnom, ellenőriznem. Mégis hazudnék, ha azt ál­lítanám: gyakran foglalkoz­tat az akkori időszak. Most, hogy említette rájöttem : azok az esztendők meghatározták az életem folyását. Negyven­hatban jöttem haza a front­ról, két évre rá megnősül­tem. .. — Mondd el azt is, meny­nyire sivárak voltak a nap­jaink — biztatja az asz- szony, miközben a ma érke­zett üdvözlőlapokat forgatja. A vadász arca rezzeneilen, a kitömött fácánt nézegeti, amelynek szárnyain halvány fényesség dereng. A szavakat kerekre formálja: — Nem nagy újság az, hogy kukoricalisztből készült a kenyér, s csupán jelkép­ként került elő a piciny fe­nyőág. De Iki törődött akkor ezzel? A legfontosabb még­iscsak az volt, hogy végre nyugalom, béke lett. Űjszalontán nagy az öröm. A városban született unokák énekétől hangos a lakás. Mert nyugalom és béke van. — seres — „Most együtt játszunk” — Gyerekkoromban mi mindig nagyon vártuk a ka­rácsonyt. Tudtuk, hogy a fa alatt lesz játék, ajándék, amire máskor nemigen jutott pénz. Meg nem is volt szo­kás, úgy, mint most, elhal­mozni a gyerekeket. Igaz, én se vagyok annak a híve, hogy rögtön mindent meg­kapjanak a lányaim, de azért ha van. nálam pénz, csak megveszem, amit meg­látnak a kirakatban, megkí­vánnak a boltban. Icu, azaz Szakái Istvánné pergő nyelvű, nyílt tekintetű, szókimondó fiatalasszony, A MEZŐGÉP békéscsabai gyá­rában évekig betanított mun­kásként szerelte a kis kocsi­kat, adaptereket. Nemrég került új munkakörbe: most műhely adminisztrátor. Ügy mondja, ez csak könnyebb, mint a végszereidében kala­páccsal, csavarhúzóval bán­ni, meg aztán a tanulásra is több ideje-energiája jut, ugyanis másodikos a dolgo­zók gimnáziumában. De a „megszokott társaság”, a brigád nagyon hiányzik. — Most, a két ünnep kö­zött nem kell dolgozni, lel­tározunk a gyárban. Jó is, legalább egy hétig itthon együtt lesz a család. Pista, a férjem szintén a MEZŐGÉP- nél van, a lányoknak pedig — az egyik 9, a másik 7 éves — itt a téli szünet. Persze ők várják a legjob­ban a karácsonyt. Feldíszí­tik az apjukkal a fát, aztán lesik az ajándékokat. A ka­rácsonyt a szeretet, a béke, a családi összetartozás ünne­pének mondjuk. Tényleg, ha jól belegondolok, úgy meg­hatódik az ember, mikor meggyújtjuk a gyertyákat, örülnek a gyerekek a játék­nak, mi meg nekik. Mert mi van máskor? Rettenetesen kevés idő jut rájuk, este csak veszekszek velük, iparkodja­tok vacsorázni, fürödni, az­tán nyomás lefeküdni! Most majd együtt játszunk, fog­lalkozunk velük, hazalátoga­tunk, jókat beszélgetünk. Pis­ta szülei ilyenkor mindig emlegetik, micsoda karácso­nyuk volt a háború idején! Apósom a fronton volt, itt­hon se ennivaló, se nyuga­lom, nemhogy ünnep, meg ajándék! Szeretek készülődni az ün­nepre. Most kétféle süte­ményt sütök, úgy gondoltam, hogy valami sósat meg po­zsonyi kiflit. A beiglit nem szeretjük. Aztán lesz ma­lacpecsenye, töltött fasírt —, az hidegen is jó. Kellene egy kis töltött káposztát is főzni. Én ugyan a székelykáposz­tát jobban szeretem, de Pis­ta inkább amazt, hát legyen neki ünnepe! Ja, és az aján­dékok. Nem nagy dolgokat vettem, de biztos mindenki örül majd. Rövid csend után még hozzáteszi: — Az lenne az igazi öröm, ha az ünnepre a hó is le­esne!. .. T. I. Kenyér és kalács — és akik készítik ; „Mert otthon azt láttam anyámtól: ]; ha egy darabka leesett, úgy vette föl: engesztelésül ;! megcsókolta a kenyeret. ; Így is, meg szóval is tanított: ; I; Legfőbb a földön a kenyér; ; s hittem, hogy aki kenyeret süt, j: az különb mindenkinél..; : (Benjámin László) ] t,W»WWWWnHWVWHHWnWmWHWHWWWHWWHWW Gyermekkoromat idézi ez a néhány sor, s ilyenkor, ünnep lévén, különösen élénken él emlékezetemben a régi karácsony. A frissen sült kalács, a hófehér ke­nyér illata a családi élet melegét, a szeretetet, a béke hangulatát szimbolizálja. Bár ma is egyik legfonto­sabb táplálékunk — aho­gyan a költő írta —, mégis mintha kevesebb lenne a be­csülete. Nemrég Csabacsüdön egy pékkel beszélgettem erről, s a tisztelet, ahogyan a szak­máról is szólt meglepett. Ügy éreztem a nagy nyilvá­nosság elé kívánkozik. kát hétvégeken. Most, ka­rácsony előtt alaposan meg­nőtt a forgalmuk, éjjel-nap- nap, szinte megállás nélkül dolgoztak, hiszen a három­napos ünnepre sokan akar­tak friss cipót venni. Ezen­kívül 5—600 kalácsra is volt rendelés. Nemcsak a csabacsüdiek, hanem a környező települé­sek lakói közül, sőt távoli vidékről is sokan járnak ide vásárolni. Mert aki egyszer megkóstolja a Bérces-ke­nyeret — így hívják legtöb­ben —, az mindig visszatér ide. Mitől e hírnév? Bérces János majdnem 40 minthogy a munkám a min­denem. Nekem a legnagyobb öröm, ha sorba állnak a bolt előtt, mert akkor tudom: jó kenyeret sütöttem. Ez a mi munkánk dicsérete. Pedig nehéz a szakma. És különösen nehéz volt, amíg mindent kézzel csináltunk, a dagasztástól a vetésig. Ak­kor sem bántam, hogy ezt a pályát választottam és most sem. Az erőm megvolt hoz­zá és a kedvem is. Most, hogy gépesítettek, korszerű­sítettek már sokkal köny- nyebb. Persze, a minőségre most is úgy vigyázunk, mint azelőtt. Mert nincs jobb ér­zés, mint látni az emberek arcán: elégedettek azzal, amit csinálunk. Amikor a friss kenyér il­lata szétterül a házak fe­lett, akkor már tudják: le­het jönni a ropogós, piros cipóért. És jönnek sokan. Más községekből, városokból is. Ennél nagyobb öröm nem érheti azt az embert, aki a szakmáját szereti. Mindezt olyan természete­sen mondta, hogy nem fér­hetett hozzá kétség. De ami­kor a szakma szépségeiről kérdeztem, szinte megható volt. ahogyan beszélt. A tisz­Gyorsan fogy a friss, ropogós kifli Aranyigazság, hogyha va­laki igazán szereti a szak­máját, az szebbet és jobbat is tud alkotni. Erről hallot­tam Csabacsüdön, s a ke­nyérről, amelynek híre van. Ez a hírnév készítőinek szak­maszeretetéről tanúskodik. Hadd idézzek egy kis törté­netet : egy orvos házaspár hosszú nyugat-európai túrára indult. Az úticsomagból nem hiányzott a cipó sem. Am az út felénél már fogyóban volt, s mivel tudtak arról, hogy otthoni ismerősük is hasonló utazásra készül Ausztriába, táviratot menesztettek haza a következő szöveggel: Bécs- ben találkozunk, de hozza­tok magatokkal Bérces-cipót is.­Bérces János, a Gyomai Sütőipari Vállalat 9-es szá­mú csabacsüdi üzemének vezetője már 29 éve. Leg­jobb segítőtársa felesége és a fiatal szakmunkás, Brlázs István, aki már 12 éve itt dolgozik, ök látják el a köz­ség lakosságát naponta friss éve dolgozik a szakmában. Egészen fiatal, suttyó gyerek volt még, alig 13 éves, ami­kor kezdte. Csabacsüdön pe­dig már csaknem 30 éve él. Ismeri a község apraja-nagy- ja, ismerik és tisztelik, sezt a munkájával érdemelte ki elsősorban. De azért is, hogy ha közös dolgokról van szó, akkor is ott van a példamu­tatók között. Segít, ahol se­gíteni kell, ahol előbbre vi­szik a község ügyét. — Jó érzés — mondta be­szélgetésünkkor —, hogy olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Ha szabadságra megyek, várnak már vissza, s úgy üdvözölnek, ha meg­Fotő: Veress Erzsi telet áradt belőle, a tiszte­leté a szakma iránt, kenye­rünk iránt. — Minden szakma szép. Mindegyiket meg lehet sze­retni, csak meg kell talál­nunk benne azt, amit szeret­hetünk. Én az enyémet min­dig azért szerettem, mert úgy éreztem, élőanyagot for­málok. Lehet, hogy furcsa azt hallani, hogy „élő”. Ho­gyan lehet a liszt és a víz élőanyag? Én annak tartom. S ha a tészta, amit csiná­lok, dagasztok, beszélni tud­na, megmondaná, hol csiná­lom rosszul. Megmondaná : most rossz kovászt adtál, lá­tod, többet kell dolgoznod ! Még nem elég! Én sókszor úgy érzem, mintha beszélne hozzám a tészta, s úgy dol­gozom, hogy ne legyen pa­nasza rám. Minden munkához szív is kell. A kenyérsütéshez külö­nösen. Ezt nem lehet gépie­sen, lélektelenül csinálni. Nem szabad csak az órát nézni, hogy megkelt a tész­ta, vagy letelt a munkaidő. Mert ha a liszt — mint az idén is — nem a legjobb, a tésztának akkor is jónak kell lennie. Addig kell vele foglalkozni, amíg nem „be­szél”, vagyis: amíg hólyagos nem lesz. Mert csak ilyen tésztából lesz a jó, foszlós kenyér vagy kalács. Készül a kenyér, előtérben Brlázs István, a háttérben Bérces János kenyérrel, süteménnyel, ka­láccsal. Kenyérből egy ve­tésre 90, egyenként 4 kilós cipó jut a kemencékbe. Emellett 5-féle süteményt, félkilós fonott kalácsot, kug­lófot is sütnek. Ez utóbbia­érkezem, hogy érzem a megbecsülést. Érzem azt, hogy hiányoztam, jobban mondva a munkám. Az em­bert élteti, hogy becsülete van annak, amit csinál. Nem mondhatok mást, Véradás együttműködéssel A Kondorosi Egyesült Me­zőgazdasági ' Termelőszövet­kezet és a békéscsabai Lenin Termelőszövetkezet vezetői és véradói szép és követésre méltó példáját adták de­cember 21-én a szocialista humanizmusból fakadó ösz- szetartozásnak, együttműkö­désnek. Ezen a napon a két termelőszövetkezet közös, té­rítés nélküli véradónapot tar­tott, melynek eredménye­ként több mint 200 véradó nyújtotta karját a gyógyító munkában nélkülözhetetlen vér biztosításához. A két mezőgazdasági ter­melőszövetkezet ilyen együtt­működése lassan tradícióvá válik. Az elmúlt évben a közös véradónap megszerve­zésére a békéscsabai Lenin Termelőszövetkezet vállalko­zott, amikor is a véradás után vendégül hívta a Kon­dorosi Egyesült Termelőszö­vetkezet véradóit. Ezt viszo­nozta december 21-én a kon­dorosi termelőszövetkezet. Az igen jól sikerült vér­adónap után Kondoroson, a művelődési otthonban talál­koztak ismét a résztvevők, ahol Ladányi Mihály, a ter­melőszövetkezet elnöke mél­tatta az együttműködés je­lentőségét és humanista tar­talmát. Öz Ferenc, a Vörös- kereszt megyei titkára ki­tüntetést és oklevelet adott át Ladnyiik Mihálynak. Ez­után a kondorosi véradók részesültek a „Véradásért” kitüntetés bronz, ezüst és arany fokozatában. g. * —Aki így érez, így is dolgo­zik, s méltán kapja az elis­merést. Bérces János négy­szeres kiváló dolgozó, tavaly pedig megkapta az Élelmi­szer Kiváló Dolgozója ki­tüntetést is. Szívesen foglal­kozik a fiatalokkal, s aki itt tanul, mindenütt megállja a helyét, mert a szakma isme­rete mellé pluszt is kap: a szakma szeretetét. Nem cso­da, ha Csabacsüdről minden évben 6—8 fiatal választja ezt a pályát. A fiatalokról így beszél: — Szeretem őket, s sze­retném, ha mindegyikük úgy gondolkozna, mint én. Min­dig azt mondom: szeressék a munkát, szeressék ezt a szakmát, hiszen ez nagyon szép mesterség. Az élet mes­tersége... Kasnyik Judit

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents