Békés Megyei Népújság, 1978. november (33. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-06 / 263. szám

1978. november 6., hétfő o EHEEjS Viktor Asztafjev: A halkirály (részletek) Bellus Ferencné: Reggeli fények Osztályharc és irodalom Kolja már régóta csábí­tott az Opariha folyócská­hoz, s most mégis ő húzta- halasztotta az indulást. „Amint Akimka megérke­zik, indulunk” — bizonygat­ta, és minduntalan lesza­ladt a Jenyiszej partjára, a kikötőhöz. Akim, öcsém testi-lelki jó barátja, elutazott Jenyi- szejkbe, hogy erdei tűzoltó­nak jelentkezzék. Gondol­tam, hogy egyúttal az úti­pénznek is a nyakára hág — nem nagyon szenvedhet­te, ha bármi érték is lapul a zsebében. A település melletti kavi­csos, folyóparti dombon, a Petrón ütöttem agyon az időt — itt álltak az állami gazdaság üzemanyagtartá­lyai, innen az elnevezése. Közben fürge cigányhalak­ra, és fehér hasú, élénk csí­kos, szemtelen folyami sü­gérekre horgásztam. Ezek­nél csak a csapók fürgéb­bek — azok egyszerűen nem is engednek más halat a táplálék közelébe. Nappal fürödtünk, vagy kifeküd­tünk a perzselő napra. Eb­ben az évben még itt észa­kon is forró volt a nyár. A sok üléstől, vagy mert leszoktam a dohányzásról, fölöttébb elhíztam, nagy- nénéim szerint különben is a pocakos dédapámra ütötem; szégyelltem ma­gam emiatt, s ezért a többi­ektől jóval távolabb füröd- tem. Most is ott álltam a fürdőnadrágban a Petrón, az úszót bűvöltem, amikor meghallottam : — A-jaaa-jaj! Hogy ulac- kám, te mennyi ennivalót pusztíthatsz el ! Mekkora pocak! Borzalom! Ritkás szőke hajú, lapos arcú legény ereszkedett le csónakján a Jenyiszejen, szélfútta, vékony bőrű arcán együgyű mosoly. Az „ulac- kám”-ról, s a Jenyiszej al­só folyásán élő szelkupokra jellemző kiejtéséről már sejtettem, ki ez az ember — Te meg, ferdeszemű szelkup, csak vedeled a bort, s nem harapsz hozzá semmit, lám a hátadhoz is nőtt a hasad! A legény a parthoz irá­nyította a csónakot, félig a szárazra húzta és kezet nyújtott — ez is alsóvidéki szokás. Az emberekkel rit­kán találkozó, a Jenyiszej alsó folyása mentén lakó férfiak nyújtanak mindig kezet, s csónakot is rögtön partra húzzák, hiszen a szél hirtelen földuzzasztja a vizet, és elviheti a csóna­kot., — Hogyan ismerted fel, ulackám, hogy én szelkup vagyok? — karjai inasak, kemények, az egész „ulac- ka” ösztövér esetlen, még­is erős testalkatú. — Mindent tudok rólad. Az utipénzt például épp most ittad el Jenyiszejkben! Akim csodálkozva hu- nyorgatta keskeny szemét és bűntudatosan felsóhaj­tott: — Elittám, ulackám. Az előleget és a puskát is. — A puskát? Az elivott puskáért régebben . megbo­tozták a vadászt. A parasz­tot — a lóért, a vadászt — a puskáért. — No, de ki botoztat ma? Más már a világ, szabadok vagyunk! — kacagott Akim és vidáman kiadta a paran­csot: — Szedd a horgaidat és indíts ! * * • Egy darabig beszélgettünk még a kihunyó tűznél, majd ráérősen, hisz már nem siettünk, feljebb mentünk az Opariha mentén. Mi­nél tovább haladtunk, .annál jobban kapott a hal. De a tűz és a hév kihunyt már bennünk. Kolja elvette tő­lem a táskát, ideadta a há­tizsákot, én meg beletettem a vedret, hogy a pérek és lazacok ne nyomják össze egymást. A tiszta és hideg vízben élő halnak egy-két óra múlva „kifordult a pot- roha”. Tarzári úgy telefal­ta magát hallal és úgy fel­törte nedves mancsait a kö­veken, hogy szinte részegen tántorogva ment, időről időre bánatosan felvonított, úgymond, minek is jöttem és veletek?! Miért nem ma­radtam ott a csónakot őriz­ni? Ha Akimkával lennék a táborban, ő játszana velem, és sehova se kéne mennem. Baba be sem vizezte a lá­bát, fent ment az erdőben, s csak néha integetett a farkával, ha meglátta egyi- künket-másikunkat. Valamikor itt, az Opa- rihán Kolja megsebzett egy süketfajdot, s a fiatal, a vadászattal még csak is­merkedő kutya bután rá- rontot. A madár félelmete­sen felborzolta tolláit, szi­szegett, és csőrével úgy fejbe kólintotta a szukaköly- köt, hogy az ijedten húzó­dott a gazda lábaihoz. A fajdot annyira elvakította a düh, hogy szárnyát-farkát szétterpesztve tovább táma­dott. „Baba! Hiszen ez fel­fal minket! — kiáltotta Kolja. — Menj neki!” Ba­ba félt ugyan a süketfajd- tól, de szót fogadott, megke­rülte a madarat, és elkapta a farkát. Azóta Baba bár­milyen állatot megtámad, a medvétől se fél, de a süket- fajdtól tart, nem ugatja meg, s ha egy mód van rá, elkerüli. Az Opariha egyre gyor­sabb és homályosabb lett. Ritkán akadt egy-egy zöld levélzettel vagy sással be­nőtt partfok. A cirbolyák, erdei, lue és jegenyefenyők szorosan a parthoz húzód­tak. Rénszarvaszúzmók bo- zontja és kimosott gyökerek csüngtek a meredek vízpar­ton, erdei rothadásszag ke­ringett a folyó felett, majd orrunkba csapott a lejtőn elvirágzó moha hűvös illa­ta, keserű volt a torkunk a fiatal páfránylevelekről szálló spóra ízétől, a ritkás erdei virágok itt-ott már el is hullajtották szirmaikat, a lestyán szára kürtösödött. Más nyáron itt a virágok elszáradnak, mielőtt kinyíl­nának. Hét-nyolc kilométerre ju­tottunk a Jenyiszejtől, s már semmilyen emberi nyo­mot — tűzelőhelyet, kivá­gott tuskót — sem talál­tunk. Egyre több omlás zárta el a folyócska útját, egyre több maral- és jávor­szarvasnyom bukkant elő a vízmosta homokból. A nap az erdő távoli, sűrűbb sötétségébe bukott. Alkony előtt megvadultak a rova­rok, fülledtté, 'csendessé és áthatolhatatlanná vált min­den. Fölöttünk hápogtak a récék, lecsaptak a vízre, pi­ros úszóikkal és farkukkal barázdát szántottak rajta. Fejüket forgatták, aztán a sekélyesbe szorított apró pérből lakomáztak. Megnéztem az órámat. Tizenegy óra múlt hét perccel. Mosolyogtam ma­gamban : tizennégy órája nemcsak, hogy talpon va­gyunk, de előretörünk eb­ben a sűrűben, hol kúszva, hol mászva, hol à vízben gázolva, behatolunk a taj- gai dzsungelbe. Ha a mun­kahelyünkön bármelyi­künket erre kényszerítenék, azonnal panasszal fordulna a szakszervezethez. Kolja keresett egy homo­kos tisztást és hasra vágta magát. Bár nem fújt a szél, a tajga olyan sűrű volt körülöttünk, hogy a keskeny völgyben kígyózó folyócska hideget árasztott, és arcunkon alig érezhető légmozgás simított végig — a virágzó zelnicétől, liba­toptól és páfránytól kábult tajga lélegzete. A partfok alatt egy di­noszauruszként heverő, alámosott • cirbolyafenyő mellett pecabotja fölé ha­joló fiam vékonyka alakját láttam — már harmadszor harapott a horogra és har­madszor szökött meg tőle egy hatalmas pénzespér. Elhívtam a fiamat, és ő sajnálkozva hagyta ott a nagy zsákmányt ígérő ha­lat. Kettesben kidöntöttünk egy kiszáradt cirbolyafe­nyőt és baltával feldarabol­tuk. Nemsokára forrt a víz, illatozott a valódi teá­val felerősített ribizketea. Az öcsém mozdulatlanul feküdt, arccal a földnek, a tűzhely mellett, öntöttem neki egy bögre teát, és megböktem a vállát. — Mindjárt — a . fejét sem emelte fel, úgy vála­szolt, s egy ideig még. ma­gába merülve feküdt. Az­tán nagy nehezen felká­szálódott, leült, tenyerével megdörzsölte a bal mellka­sát. — Ej, tajgaanyácska, elcsábítottál, ideadtad az emlődet, a fiad mohón rá­vetette magát és közben a saját szájába harapott' A tea felfrissítette Kol- ját. Oldalára fordult, arcát könyökölve a tenyerébe tá­masztotta, hallgatta tajga- anyácskát — az erdő elzár­kózott minden zajtól, nesz­től, elhúzódott minden moz­gástól, és teljesen elkülönül­ve magába merült. A szocialista és népi de­mokratikus országok irodal­mai immár több évtizedes múltra tekintenek vissza, a munkásirodalom, a proletár­irodalom fázisai után ma­gukba olvasztották az anti­fasiszta küzdelem, a nép­front szellemiségét, s a nyílt osztályküzdelmek korának lezárulásával egyre inkább az egységesülő szocialista társadalom össznépi érdekeit fejezik ki művészi eszköze­ikkel. A közéleti elkötele­zettség meghatározó jegye napjaink szocialista irodal­mának, amely fokozódó mér­tékben fordul a sokoldalúan kibontakozó egyéniség, a szocialista személyiség eti­kai és közösségi problémái felé. Mindezek a kérdések sok tekintetben lényegesen más­képp vetődnek fel a nyugati és a dél-európai országok­ban, ahol osztályharc folyik, és a munkásosztály a háború utáni korszák több fázisán áthaladva — úgy tetszik — új és éleződő küzdelmek előtt áll. Feltűnő vonása az újabb kori osztályharcnak és az azt kísérő irodalmi jelen­ségnek a radikális anarchiz­mus szellemének újbóli elő­retörése. Az ultraradikaliz­mus mindenütt a szövetségi politikát támadja hátba, el­szigetelni törekszik a mun­kásosztályt. E múltból is ismerős történelmi tanulság- ‘ nak nagy szerepe lehet az említett övezetek kommunis­ta kultúrpolitikája mai gya­korlatának kialakításában. Természetesen mindenütt sajátos körülmények közt nyilatkozik meg a válasz az irodalom nyelvén is. Mint­egy szemléltető például ez­úttal a nyugatnémet szellemi élet egy-két jelenségét fel­idézve utalnánk a munkás­irodalom — szocialista iro­dalom problematikára, amely a politika nyelvezetén a munkáshatalom stratégiája és a szövetségi politika vi­szonylatában jelenik meg. A nyugatnémet szellemi élet feltűnést keltő eseménye volt több mint másfél év­tizede, midőn a „Gruppe 47” elnevezésű progresszív pol­gári csoportosulás lehanyat­lása idején egy új írói kör, a dortmundi „Gruppe 61” lé­pett a színre. Tagjai mun­kások vagy a munkáslétből „feltört” írók voltak (ná­lunk is jól Ismert közülük Max von der Grün), akik ér­des nyelvezettel szóló mű­veikben meglepő dolgokat közöltek a gazdasági csoda bűvöletében élő jóléti társa­dalommal. Különösen kezde­ti műveikben leleplezték a munkásosztály viszonylagos anyagi ellátottsága mögött meghúzódó kegyetlen fizikai és szellemi kizsákmányolást, szavakba foglalták az újabb társadalmi megrázkódtatá­sok első jeleit: egy régen el­felejtett témát: a munkás­élet rajzát nyújtották dokü- mentális nyersességgel. A csoport a Fritz Hüser ala­pította Archiv für Arbeiter­dichtung (A munkáskölté- szet levéltára) körül tömö­rült; egy évtized után azon­ban, a 70-es évek elején, egyáltalán nem függetlenül az NSZK-ban egyre inkább élesedő osztályösszeütközé­sektől, újabb írói törekvések rajzottak ki soraiból. Max von der Grün mellett főleg Günter Wallraff, Erika Run­ge és mások elégedetlenek a csoportban eluralkodott, s az osztályharcos szemléletről le­mondó irányzattal, az „ipari munka világa” keserű han­gú megéneklésével, a tech­nikai civilizáció fogaskerekei közt őrlődő emberről szóló, de határozott távlatok nél­küli művekkel. Ezért létre­hozták a Werkkreis ■— Lite­ratur der Arbertswelt (A munka világa irodalmának alkotóköre) elnevezésű cso­portosulásokat. Érthetően fellépett soraikban is a „ba­los” kizárólagosság hirdeté­se, a szövetségesekkel szem­beni bizalmatlanság, az af­féle vélekedések, hogy kizá­rólag a munkásírók körére támaszkodva kell megvívni a küzdelmet a tőkés kultu­rális manipulációval szem­ben. A rendkívül heterogén szándékok és törekvései: bi­zonyos mérvű rendeződését, tisztázódását — ha közvetet­ten is — befolyásolja a Né­met Kommunista Párt fo­kozatosan kibontakozó mű­velődéspolitikájának Kisugár­zása, amelyről a 60-as évek elején, a párt illegalitása idején még nem lehetett szó. Az NKP 1974 tavaszán Münchenben tartott és .iro­dalmi kérdésekkel foglalkozó konferenciája az osztályharc bonyolult viszonyai közt te­vékenykedő munkáspárt kuiRúrpalitikája alapvonalait vázolta fel. A Grazban működő Mun­kásművelődési Központnak a munkásirodalom mibénlétére vonatkozó körkérdéseire sok német nyelvű munkásíró adott választ, s a wuppertáli Peter Hafnmer Verlag adott ki egy ilyen gyűjteményt, értékes irodalomtörténeti ta­nulmányok kíséretében 1973- ban, Arbeiterdichtung (Mun- kásköltészet) címmel. A nagyszámú nyugatnémet munkásirodalmi antológia közül — úgy tetszik — e ki­adványból tárul fel előttünk teljes szélességében az az eszmei spektrum, amely tük­rözi nagyon gyakran a této- vaságot, a reformista illúzió­kat is, pl. egyszerűen a mun­kásosztály létezésében való kételkedést, de azok vélemé­nyét is, akik nem hisznek a „szociális partnerség” hamis jelszavában, akik látják 'és tudatosan elemzik az osz­tályellentéteket, s akiknek nyíltan vallott írói célkitű­zésük: a társadalmi viszo­nyoknak a dolgozók érdeké­ben történő megváltozása, így válhat ez a munkásiro­dalom egyre inkább, a lé­nyeget illetően eszmeiségben megragadható szocialista iro­dalommá, amely a felszaba­dulásra vágyó nyugatnémet munkásosztály, s valameny- nyi kizsákmányolt réteg ér­dekeiért harcol. Hasonló ten­denciákat figyelhetünk meg a francia „munkásiroda- lom”-ban is. Érthető, ha publicisztiká­ban, irodalomkritikában lé­nyegesen élesebben merül­nék fel itt az ideológiai harc kérdései és fogalmai, mint nálunk, hiszen az osztály­harc ott a mindennapok alapvető tartalma. Teljesen alaptalanok ugyan az ultra­radikális körök részéről el­hangzó vádak, miszerint a szocialista térfél irodalmát és irodalomkritikáját az op­portunizmus jellemzi; ugyan­akkor az is tény, hogy ná­lunk sokkal nagyobb figye­lemmel és megértéssel kel­lene tanulmányozni azokat a történéseket, amelyek a nyu­gati és a fejlődő országok­iban lezajlanak, s amelyek irodalomban és művészetben a munkásosztály és más el­nyomott osztályok felszaba­dulásáért folytatott küzdel­mének megnyilatkozásai. Az ottani ideológiai harc he­lyes módszereinek és célki­tűzéseinek meghatározásá­ban mi is segíthetünk, ha feltárjuk saját múltunk ta­nulságait és annak haszno­sítását a jelenlegi kultúrpo­litikai munkában. Ennek lényege a művé­szet osztálymeghatározott­sága; nyugaton, délen és a fejlődő országokban inkább a maga közvetlenségében, a szocialista övezetben pedig általában közvetettebb, bo­nyolultabb formákban. A társadalmi lét alapvető kér­déseinek elhomályosítását jelentené, ha kétségbe von­nánk az osztályküzdelmek­kel terhes régiókban a mű­vészet, az irodalom nyílt át- politizálásának jogát; de ugyanilyen hibás eljárás lenne a fejlett szocialista társadalmak életének az alapkérdések szintjén törté- pő művészi tükröződését kö­E betelni. Nyugaton és a fej- ődő országokban az osztály- jairc fő terhét viselő mun­kásosztályhoz való ideoló- giai-etikai-gyakorlati viszony döntő kritérium az iroda­lomban, a művészetben is;’ de ez a követelmény nem zárhatja ki, ellenkezőleg, magába kell hogy foglalja a szövetségesek megnyerésére irányuló szüntelen törekvést. A szocialista országok iro­dalma ugyanakkor az osztá­lyok megszűnésének útján, az adott kanikrét, elért sza­kasz által determinált mó- ! dón fejezi ki az egyre inkább egységesülő népi érdeket (ez a szövetségi politika sajátos megvalósulása itt), de ugyan­akkor a művészetnek és az elméletnek itt is érvényes módon meg kell tudnia fo­galmazni a munkásosztály érdeke és az össznépi érdek összefonódó dialektikája sze­rint a társadalmi valóság ál­tal felvetett kérdéseket és j válaszokat. Illés László Bállá Gyula fordítása Bellus Ferencné: Dáliák

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents