Békés Megyei Népújság, 1978. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-06 / 263. szám
1978. november 6., hétfő IMdiMl-fíTd KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Törekvések a mai szovjet lírában Mielőtt 'belefognék a cím jelezte téma bármi rövid és összefogott vázolásába,” jeleznem kell a magyar olvasónak, hogy a szovjet irodalom nem egy nagyjából egy anyanyelvű nemzet irodalmát jelöli, hanem azonos társadalmi rendszerben élő, de nemzeti és etnográfiai, nyelvi és kulturális, társadalmi fejlettségi és nagyság- ' beli különbségekben gazdag népek irodalmainak összességét. Ez az összetettség és sokszólamúsóg a Kedet-Euró- pa művészeti életére — és az egész világ művészetére is — nagy hatással levő orosz irodalom eredményeitől az Uralon túli népek nemrég kezdődött irodalmi időszámításáig számos elemet tartalmaz, és fejlődésében, változásaiban sok irányt mutat. így míg az orosz irodalomban és költészetben az elmúlt évtized új vonása a mindennapok apróbb léptékű, 'kevésbé emelkedett — de épp oly fontos és felfedezésre méltó — eseményeinek, érzelmeinek, történeteinek feltárása mind a költészet, mind a dráma és próza eszközeivel, addig a kaukázusi vagy távolabb keleti szövetségekben épp mostanra érte el tetőfokát a törzsi világból kilépő népi közösségek érzelmes, és pátosz- szial telt eposzi történeteinek megfogalmazása. (Auezov, Ajtmatov, Aszfafjev munkássága.) Ezek a különbségek nemcsak létezőek, de szükségsze- rűek is. Mégis, tagadhatatlan a kölcsönhatás, amit a közös — orosz — nyelven összegezendő sokféle nemzeti-irodalmi indíttatás és teljesítmény eredményez. Sokszor maga az irodalmi közvélemény is erősíti ezt. Mintha szívesebben olvasnánk a nomád életükből lassan kilépő és a szocialista társadalomba belegyökerezmi próbáló távoli népekről. Számúkra mintha egyszerűbb és egyértelműbb rajza volna a fejlődés sok vargabetűjének, útvesztőjének. De az általánosítások ingatag világából lépjünk ki és ragadjunk ki néhány konkrét példát a sokszínű, bonyolult összképből. Az orosz költészet háborút járt nemzedékének egyik kiemelkedő költője Alekszandr Mezsirov. Kalandos életútja a frontok elcsend esed ése után a vándorcirkuszok tarkán egyhangú, rivaldafénytől ragyogó és fagyos téli utazásoktól sötét világába vezette. Ez a szélsőséges élményekben gazdag élet mégis egyre pátosztalanabb, egyre mindennapibb, egyre fanyarabban nyitott szemű, egyre fájóbban pontos költészetet eredményezett. Mezsirov egyszerű formába tudja önteni a legbonyolultabb intellektuális 'tartalmakat, a hétköznapok ezerszer ismétlődő apró jelenségeiben meg tudja 'látni világunk egyszeri, alapvető törvényszerűségeit. Bella Ahmadulina a hatvanas évek legendássá vált nemzedékének tagja. Neve szorosan összefűződött Jevtusenko, Voznyeszenszkij, Vinokurov és a többiek nevével. Lírája azonban kevésbé a közterek lírája. Bensőségesen mindennapi, és meglepően őszinte. Olyan költő, akinek verseit Olvasva egy percre sem felejthetjük el, hogy asszony írta azokat a sorokat. És ez mégse minősíti „csak nőköltővé’’, épp ellenkezőleg, ez adja sajátos, össze nem téveszthető karakterét. A grúz irodalom mára jól ismert két költője Miha Kvlividze és Pridon Halvasi. Kvlividze Moszkvában él, lírája az orosz költészet fejlődési irányába mutat. Csöndes és tiszta szavú költő. Halvasi a grúz költészet keleti motívumokkal gazdag, de a századforduló lírájától is megérintett ágát képviseli inkább. A mai magyar költészet jellegzetes útjával — a népdal, népiköltészet világát továbbvinni, alapmotívum- kincsként, költői jelrendszerként kezelni kívánó — törekvéseivel rokon az ukrán líra egy jelentős vonulata. Ennek képviselője Mikola Vinhranovszkij és Ivan Dracs is. Vinhranovszkij novellát és filmregényeket is ír. Dovzsenko tanítványa. Dracs Ballada a kibernetikus székesegyházról című verseskönyve 1977-ben jelent meg magyar nyelven. Mezey Katalin Bellus Ferencné: Ártér Bellus Ferencné: Kiskapu Miha Kvlividze A metrón Azt a lányt, ki csilingelő bokákkal ott állt velem szemben tegnap a metrón, nem jogom látni soha többet én. Tudom, megvan neki a maga útja, nekem is megvan a sorsom, de mégis fáj, hogy valamiért nem ismerem. Mint gyors patak a szirmot a tengerbe úgy vitte föl a zúgó eszkalátor a Majakovszkij térre. Egyedül maradtam ott, és oda voltam kötve családi gondok oszlopához, álltam a peronon, a kezemben szatyor ... Migray Ernőd fordítása Fridon Halvasi Hová is kódorogsz? Sápadó szél öleli a fákat, Halványulnak röfös nappalok ... Hová, hová is kódorogsz, te nyár? Várakozz még egy pillanatot... Levelekkel viselős a szél is, messze-távol míg elkanyarog, Bánatában nyöszörög az ajtó, meglendülve, sirdogál s vacog. Géczi János fordítása Szabó György: KIÁLTÁS A forradalom, amelynek évfordulóját ünnepeljük, John Reed riportkönyvének szavaival tíz nap alatt rengette meg a világot; és ha annak a történelmi tíz napnak, s az előkészület esztendeinek, s a 'következmények immár jóval több mint fél évszázadának eseménysorára gondolunk, igencsak megrengette, sőt azt a világot visszaállíthatatlanul le is omlaszitatta. 1917 újabb kori históriáinkban ezért korszakos dátum ezért van 1917 előtt és után. Ma már, meglehet, a rég múlt kavargásából (kell kibontanunk annak krónikáját, ami Póter- vár utcáin akkor novemberben történt; e fordulat lényegét azonban, szó szerint és jelképesen is, ezért érezhetjük változatlanul frissnek. Ha azok emlékét idézzük, akik tették akkor, amit tenniük kellett, nemcsak arcukat, alakjukat, gesztusukat, hanem..egyúttal cselekedeteik értelmét, akciójuk elvont summáját is idézzük: ilyesmin végleg nem fog az idő. Egy megalázott, kifosztott, éhező ország népe rohamozta meg a Téli Palotát 1917. november 7-én; de a szuronyos puskák, a nehéz gépfegyverek, a komor ágyúk vörös villanásai fölött nem akármilyen hurrá zengett akkor hajnalban, hanem egy évszázadokkal, sőt, évezredekkel mérhető régi per eldöntésének rekedt- diadalmas kiáltása is, a „piros kiáltás”, ahogy József Attila mondta valamikor. Amióta emberi nemünk, ez a maga életét a vegetatív szintnél magasabbra emelve tisztességgel, és oly sok tévedés, balsiker, zavaros eszmerend ellenére is rendíthetetlenül rendezni akaró humánum a történelemben kizsákmányolt és kizsákmányoló osztályokra oszlott fel, volt persze — képletesen szólva — hurrá 'korábban is. Amióta fajtánk «az eszét tudja, folyik a küzdelem e felosztás megszüntetéséért mindenütt; előszámilálni is nehéz volna legmegrázóbb fordulatait. Nemcsak az ókor ködéből, vagy a parasztiáza- dások, netán a firenzei mes- teriegényefc mozgalmainak középkorából, Dózsát követő eleink nekikeseredett förgetegéből, vagy a Párizst védő kommunórok oly gyorsan szétlőtt úttorlaszairól bukkannak elénk egy újra és újra levert mozgalom tragikus hősei, ' de a gondolat nem kevésbé véres mezőiről, a saját kockázatukra álmodozók, utópisták, töprengő közgazdászok és felhevült költők jobbéra legyilkolt vagy tönkretett csapatából is — úgy tetszhet, 1917-ig legalábbis úgy tetszhetett, hogy az emberiség diadala mindig átmeneti csak, az úr és szolga viszonya pedig örök; és.hogy ha ideig-óráig le is lehetett győzni ezt a viszonyt, utóbb mindig keservesen kellett megfizetni érte, vérrel, szegénységgel, még kínosabb reménytelenséggel. Miért nem lehetett hát az emberiségnek ezt a szebbre, jobbra, s legfőképp igazra törő vágyát lebími mégsem, még az úgynevezett forradalmi apályok, a teljes kilátástalanság korszakaiban sem? Egyazon erő hajtotta, a kizsákmányolt, megalázott, lázadó emberé hajította a rabszolgát, aki nem akart — beolajozott testtel — egy cirkusz közepén, szigonnyal átszúrva, szórakoztatásul meghalni; egyazon erő hajtotta a parasztot, aki nem bírt tovább alázkodni egy olyan világban, ahol a pallos, a hajdú, a dovaglópálca, vagy az első éjszaka joga mellé a babonás fenyegeté- /eek is felsorakoztak azok nevében, akiket ő tartott el, kínkeservesen; ez hajtotta a munkást, akit az ipari forradalom idején bitók ígéretével toboroztak a szövőgyárba; s ez hajtotta a diákot, meg a nemzetőrt, aki a •poroszoktól körülvett Párizsban, a Versailles-i megtorlók érkezésére várva, ebédjéhez már csak ketrecben árult patkányt találhatott a piacon. Egyazon erő emelte fel, hiába akasztották, lőtték, deportálták, kerékbe törték, karóba húzták, agyát mosták, tömegsírba térdeltették, egyazon erő emelte talpra a névtelenek millióit mégis: és ez az erő lobogtatta meg felettük a zászlót, melynek színe a véré volt, s a világszabadságé, már Petőfinél. Nem is vedlett ez a zászló egyszerű ruhadarabbá soha, akárhányszor hanyatlott is alá; igazán diadalra vinni azonban csak ott és akkor sikerült, amikor az ösztön és az értelem, a szív és a gondolat egy históriai mozzanatban csakugyan összetalálkozhatott, s amikor végre nemcsak fizikai vagy katonai, de reális ideológiai energiája is volt ennek a mozgalomnak. Amikor Leninje volt. Amikor már jövője is volt. Merevítsük 'ki a pillanatot, mint filmen szokás: földszínű köpenyben orosz paraszt- katonáik állnak a leánynevelő intézet lépcsőjénél, oldalt ég a tűz, csillog a dér a tábori ágyún; a következő másodpercben talán egy küldönc fut be a képbe, talán egy páncélos automobil, talán a végítélet. Minden bizonytalan még, minden nyitott még, minden eldöntetlen még ezen a reggelen. Vagy megtörtént már, amit oly régtől várt, fönn abban az emeleti kis szobában, a zöld- ernyős asztali lámpa mellett, amit oly régtől várt és akart már a logika? Ahogy távolodik tőlünk — bele a legendás időbe — ez a kép, ahogy plakátokról, festményekről, filmkockáikról köszön vissza ránk, s ég bele emlékező tudatunkba, úgy látszik, mind bizonyosabbnak, hogy igen, megtörtént akkor végre, aminek az igazság és a tisztességes emberi kibontakozás jegyében meg kellett történnie, egy-egy forró főtt krumplival megvacsorázta- tott munkások, parasztok, tisztviselők, . filozófusok, egyetemi hallgatók kesétől történt meg; nyifatták-csuk- táfc is a závánt szaporán. Mindez azonban a történelmi előzménye csak 1917- nek, és akkori jelene; ára. teljes diadaláról mégsem beszélhetnénk, ha nem lett volna ugyanakkor távlata, tere, beláthatatlan jövője is. Egy-egy palota bevételéig a forradalom korábban is eljutott; de most először sikerült megtartani ezt a palotát, mi több: berendezni műemléknek. Így állt elő az osztályharcok történetében az a korábban sosemvolt helyzet, hogy a proletariátus, szövetségeseivel véglegesen győzni tudott, hatalmával élni bírt; mert volt eszmerendje, amely a társadalmi valóság tudományos elemzésén alapult. volt pártja, mely realizálni tudta ezt az ideológiát, és volt százmilliós nagyságrendű tábora, hiszen mindig e nagy tábor egészéért hozta áldozatait. Ez a kínnal, mérhetetlen odaadással, a húszas-harmincas évek fordulóján éhínséggel, a második világháborúban mintegy húszmillió halott vér tanúságával épülő ország, mely az összefogás, a szovjet nevét vette fel, így lett századunkban egyszerre létezés meg jelkép, s ezért alakíthatja a világot mássá, mint aninakelötte volt. Üj társadalmat teremteni, most először olyan (eleddig soha ki nem próbált) változatot, amelyben már a lehetősége is ki van zárva az ember ember által való kizsákmányolásának, amelyben már az okosan alkalmazott gazdasági-politikai törvényeken, no, meg önnön erőfeszítéseink hatékonyságán múlik, hogyan szabadul fel a fajtánk mindenféle megalázó beidegzettség alól, hogyan vetkőzi le ösztöneiben, magatartásformádban, kapcsolataiban, életszemléletében, boldogságmodelljében es eszményeiben a félelem és a létbizonytalanság évezredes reflexeit, hogyan tudja megtalálni a maga értelmét, nyugalmát, teljességét, alkotó tartalmait — ilyen új társadalmat teremteni nyilván legalább annyi erőfeszítést kíván (ha annyi időt nem is), mint amennyi e teremtés lehetőségének megszerzéséhez kellett. Magyar hazánknak, melyet mindannyian jókedvvel és bőséggel fényesnek szeretnénk látni, 1917-re emlékezve sem kívánhatunk mást, éppen 1917-re emlékezve nem kívánhatunk mást, mint hogy legyen lankadatlan ereje ehhez az építéshez. Hogy legyen ereje, s hozzá jó egészsége, meg békéje.
