Békés Megyei Népújság, 1978. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-24 / 277. szám
1978. november 24., péntek Kitekintés flz indiánok jövője Egy nép a helyét keresi A hivatalos adatok szerint Latin-Amerikában ma harmincmillió indián él, ez körülbelül a népesség tíz százalékát jelenti. A szám bizonytalan, hiszen a népszámlálások még ma sem tudták felmérni az őserdők rejtett zugait és az Andok kis indián településeit. Továbbá azért is, mert az indiánok közül a törzsi szervezetben élőket foglalja magába, az elvándoroltakról csak durva becsléseket vett figyelembe, és a népszámlálási adatokból nem tűnik ki a félvérek száma sem. A legtöbb indián, a lakosság 70 százaléka, Bolíviában él, de Peruban, Brazíliában, Guatemalában és Mexikóban is meghatározó jellegű az indiánok súlya a népességen belül. Latin-Amerika indián közösségei 309 különböző nyelvet beszélnek, néprajzi- lag és éghajlati szempontból is differenciáltak. Ezeket a különbségeket a világ egyik legszebb és leggazdagabb antropológiai múzeuma — a Mexikói Nemzeti Antropológia Múzeum — több ezer négyzetmétert elfoglaló gyűjteménye mutatja be. Más nyelv — azonos gondok Felvetődik a kérdés, hogy egységes egészként lehet-e kezelni az indiánok társadalmi és gazdasági problémáit? A válasz: igen, hiszen az egyes indiánközösségek életformájában, társadalmi és gazdasági helyzetében sok az azonos vonás. A termelőerők fejlődési foka megegyező. Az indiánok általában törzsi szervezetben élnek, amelyek létszáma 50— 500 fő (kivételt képeznek a pampákon élő indiánok, ahol 50 ezer főt számláló nagy törzsek is vannak), és nagy a törzsi hagyományok hasonlósága is. Gazdasági-termelési viszonyaikat az áru- és pénzviszonyokkal „fertőzött” na- turálgazdálkodás jellemzi. Az indián települések a folyóvölgyekben, vagy a tavak mentén találhatók. A férfiak vadásznak, halásznak, gyűjtögetnek, a nők az, állattenyésztést és a mezőgazdasági termelés kezdeti formáit, s a háziipart űzik. Pucallpában (Peru) az indiánok által látogatott piac olyan, mint a régi amerikai filmeken. Mintha megállt volna az idő! Az indián asz- szonyok fő beszerzési cikke a só, a cocalevél, az alkohol, a petróleum és a bádogbögre. Az indiánok többsége a pénz csereértékét még nem érzi: árviszonyaik kialakításában a termékek sajátos hasznosságát mérlegelik. A civilizáció egyes vívmányai ma már az indián számára is kézenfekvők. San Ramon- ban (Peru) például az indiánok a legmodernebb sportrepülőgépeken szállítják holmijaikat a városba, de még 'tnrrrtKg a csillogó üveggyöngyök jelentik számukra a "legnagyobtx^ajándékot. Kettős veszély Sajnos, a legtöbb latinamerikai kormány „elfelejtkezik” az indiánproblémákról. A közöny rendkívül veszélyes, mert az indiánkérdés nem oldódik meg önmagától, s az indiánokat fenyegető veszély, két oldalról is jelentkezik. Az indiánok törzsi szervezetét és elosztási viszonyait az áru—pénzviszonyok gyors térhódítása felbontja, megjelenik az inLatin-Amerika (Terra-térkép — KS) dián közösségben is a kizsákmányolás. Az indiánokat elzavarják lakhelyeikről, felégetik az erdőket, a pampákon nagyüzemi állattenyésztést, vagy mezőgazda- sági termelést folytatva szűkítik az indiánok életterét. Az új telepesek behurcolják a tuberkolózist és más tömegesen pusztító betegségeket, amelyek megtizedelik a lakosságot. Ez tapasztalható az észak-perui olajvezeték építésénél vagy a brazíliai erdőkben épülő országutak mentén. A polgári kutatók többsége elismeri ugyan a kipusztulás veszélyét, de rendszerint a modem technikát okolja a tőkés termelési viszonyok helyett. Pedig nem az a baj, hogy az indiánok képtelenek befogadni az új technikát, a civilizációt, hanem hogy hiányoznak az ehhez szükséges feltételek. Az új hatások felkészületlenül érik őket, ami együtt jár a pusztulás szörnyű következményeivel. Útkereső elméletek Van olyan szélsőséges, fasiszta jellegű koncepció is, amely szerint Latin-Amerika gazdasági elmaradottságának egyik oka, hogy magas a gazdaságban haszontalan indián népesség száma. Ha nem is mondja ki nyíltan, de úgy véli, hogy az indiánok kipusztulását nem kell meggátolni, sőt! E felfogást azonban egész Latin-Amerikában elvetik a józanul gondolkozó emberek és igyekeznek — a társadalmi korlátok ellenére is — humánus kiutat keresni. A törzsi közösségből „kiemelkedett” indián, félvér, gyakran megtagadja azt a közösséget, amelyből jött. Egy értelmiségi munkakörben dolgozó indián barátom kesernyés lemondással jegyezte meg: egy út v,an — az indiánoknak fel kell szívódniuk a latin-amerikai népességben, elsősorban a criollik (a latin-amerikai spanyol származék) között, s el kell tűnniük, mint ahogy kihaltak az inkák és más ősi népek. A rezervátum hasonlatos az állatkerthez. „Akkor inkább jöjjön a pusz_ tulás” — mondta. Találkozhatunk az indián szeparatizmussal is, amely valamiféle független indián államot tűz ki célul. A mexikói szeparatisták törekvése például, provokatív jellegű a kormánnyal szemben, ami az országban élő 2,5 millió indián helyzetét nem könnyíti. Elgondolásuk ugyanakkor romantikus és utópista. Nehezen elképzelhető, hogy a 24 nyelvet beszélő, több törzsből olyan nemzeti formátumot lehet létrehozni, amely a fennálló társadalmi viszonyok mellett eséllyel szállhatna harcba követeléseiért. ß megoldás A latin-amerikai marxisták szerint az első feladat a társadalmi viszonyok alapvető átalakítása, a társadalmi haladást fenyegető jobboldali veszély elhárítása. Ezt követően érvényesíteni lehet a marxista nemzetiségi politika elvét az indiánprobléma megoldására is. A marxista nemzetiségi politika jó iránytű, de a követendő útvonalat már „helyi terepen” úgy kell meghatározni és elérni a célt, hogy az indiánok a társadalom egyenrangú tagjaiként — történelmi, nemzeti hagyományaikat megőrizve és felvirágoztatva — integrálódjanak. . Az indiánok ősi hagyományait napjainkban a kipusztulás .veszélye fenyegeti és ha Latin-Amerikában nem következik be e téren alapvető változás, akkor a következő évezredben már valóban csak a múzeumokban lehet megtalálni az Újvilág őslakóinak nyomait. Iván Mihály Ősz a zirci arborétumban 'okaknak ősszel a legszebb az erdő, amikor a nap sugarai ferdén áttörik a sárguló lombokat és olyan színes világ tárul a kirándulók elé, amilyet a múlt század klasszikus tájképfestői Paál László, Mészöly Géza, Munkácsy Mihály és Szinnyei Merse voltak képesek mesteri ecsetjükkel ábrázolni. Ilyenkor még elevenek n nyári emlékek; a szabadság- időben tett hosszú séták, utazások, az új tájak izgalmas felfedezése — s az emlékek életre kelnek a vasárnapi barangolók szívében. Az ember noha felveri az erdő csendjét, mégsem zavarja meg a természet harmóniáját. A gitárral kiránduló jókedvű fiatalok, a tó partján sétáló öregek, a réten kicsinyével labdázó apa az élet sokszínű forgatagából villan elénk e képeken. S ehhez a tablóhoz tartozik a leterített vaddisznó is, a vadászok zsákmánya. Az újjászületés és elmúlás — az ellentétek csodálatos dialektikája az őszi erdő, a sárguló levelek, a száradó avar szépsége és titka. u, j A/, elejtett vaddisznó Kirándulók Gczaházán Kert — háztáji Az újbor kezelése A mustból a borélesztők hatására bor képződik, azaz a must cukortartalma átalakul alkohollá. Az újborban keletkezett alkohol lecsökkenti a különböző mustalkotórészek oldhatóságát, ezért azok részben kiválnak és fokozatosan leülepednek. A különböző kicsapódó, illetve leülepedő anyagokat borseprőnek nevezzük. A seprő leülepedése során a bort mintegy megderíti, megtisztítja. Ez a folyamat viszonylag gyorsabb, ha a szőlő egészséges volt, s a mustot erjedés előtt kénez- tük. Az újbor eleinte „élesztős”, a benne levő széndioxidtól csípős, sajátos ízű. A magára hagyott új bor nem tudja megőrizni egészségét, ezért bizonyos műveleteket mindenképpen el kell végeznünk; ilyen fontos „pinceművelet” a fejtés. A seprő leülepedése után, amikor a bor nagyjából megtisztult, feltétlenül fejtsük le. Az első fejtés ideje az erjedés után körülbelül 30— 60 nappal van. A lágyborokat korábban, a savas »borokat későbben fejtjük. Általában a túl kései fejtés min lg nagyobb hiba, mint a korai. A bor szebben fejlődik, ha a fejtés során a levegőből bekerülő felesleges oxigént kénnel lekötjük, ha kénezett hordóba fejtünk, így a káros mikroorganizmusokat (baktériumokat) is elpusztíthatjuk. Legegyszerűbb pinceművelet az úgynevezett nyílt fejtés, amikor a lefejtendő bort nyitott edényekben fogjuk fel és az új — előzőleg gondosan kénezett — hordóba az akonanyíláson át öntjük be. Az első fejtés után a viszonylag tiszta bor zavarossá válhat, de ez hamar, néhány hét alatt le fog tisztulni. Amikor a színbort lefejtettük a hordóból, a seprőt kiöntjük, s a hordót tiszta vízzel kimossuk. A további fejtéseket ezután szükség szerint végezzük, a második fejtésre április—május hónapokban, a harmadik fejtésre szeptember hónapban kerülhet sor. (Széles) Jókedvvel, dallal
