Békés Megyei Népújság, 1978. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-19 / 273. szám
o 1978. november 19., vasárnap iïHîlUKTira KÖRÖSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Kovács András új A ménesgazda Koszta Rozália: Férfiportré Hangyási Lajos Magamnak dúdolom... Magamnak dúdolom, de neked is megsúgom, tavaszt álmodok, csicsergő fecskét is felharsanó madárdalt, csobogó ereszt, virágot, füttyöt, fényben fürdő házakat, Csókot álmodok, s a csókban téged is, feléd int üdvözlőn táruló karom. Dúdolom halkan, a dallam megfog, nem ereszt, te benne zengsz, élsz... vajon ki érti ezt? Suttogom halkan, majd hangosabb a dallam, virágfürtben fürdesz, s minden új tavaszban. Miként Gáli István, A ménesgazda írója és Kovács András, a regényből készített film rendezője, úgy magam is megéltem, átéltem az ötvenes éveket, a félelemmel, szorongással terhes, nagy nekirugaszkodásunk időszakát. A pergő filmkockákról olyan hősök, figurák köszönnek rám, akiket jól ismertem, akikkel együtt indultaim a fényes szelek idején. Ismertem a Busó Jánosokat, azokat a lelkes tenni- akarókat — olykor világ- megváltókat!’ — akik egyik napról a másikra szinte erejüket, műveltségüket és tudásukat meghaladó feladatra vállalkozva áldozták fel legszebb éveiket, a közösség, a jövő oltárán. Ezeket az embereket — akkortájt „kádereknek” mondták és nem , menőknek” — a nagy társadalmi váltás idején egyedül a rendszerhez való hűségük, feltétlen megbízhatóságuk alapján emeltek fel egy-egy pozícióra. „A többit majd megtanulják” — mondogatták akkor, s lényegében ez igazzá is lett. Többségük valóban megtanulta, felnőtt a feladathoz, s itt él közöttünk ma is, dolgozik, munkálkodik, teszi a dolgát becsületesen. Ismertem a másik oldalt, Bazsit és társait, a Horthy- hadsereg volt tisztjeit, altisztjeit és hozzájuk hasonló pallérozottakat, a végsőkig győzőket és a csalódott veszteseket, akik között voltak revansra'várók, áiíi nem kevesen olyanok is, akik a realitást felismerve beilleszkedésre törekedtek. Sokan itt élnek közöttünk, s emberi értékük nem a múltjuk, hanem munkájuk, a jelen alapján méretik meg. És hiszem, hogy itt élhetne közöttünk A ménesgazda hőse, Busó János is. És Ba- zsó, a volt horthysta méneskari tiszt is megtalálná társadalmunkban az egyéniségét, szaktudását, vezetői képességeit megillető helyet. Hogy a ménesgazdává előléptetett parasztgyerek miért nincs ma közöttünk, és miért kellett oly értelmetlenül halálba rohanniuk a méneskariaknak — erről szól az osztatlan sikert aratott regény és a belőle készült megren- dítően őszinte film. — „Egy nép emlékezetéből nem lehet eltüntetni a történelmi baleseteket. Sem úgy, hogy a sebekét szemérmesen elkendőzzük, sem úgy, hogy eltávolítjuk a sebzett részeket. Mondják, az amputált tagok sérülései is sajognak ...” — nyilatkozta a film írója és rendezője, Kovács András, aki még évekkel ezelőtt nagy vihart kavart alkotásával, a Hideg napok-kal is vállalta a múltelemzést, a történelmi tanulságok, tapasztalatok továbbítását. Most pedig itt ez az új film, amelynek nyugtalanítóan hiteles .atmoszférája a hol csillogó ellenfényben, hol sötétben tartott képsorai napjaink ítéletén átszűrve — felerősítve — idézik meg a megélt eseményeket. Miként a már említett Hideg napokban, most A ménesgazdában is sikerült a képek nyelvére transzponálni a kor belső feszültségét, a hősök nyugtalanságát. Jó film született a megrendítő regényből, olyan mű, amely nem az „én már akkor megmondtam” vállveregető okoskodással, hanem a hiteles tanú, a mindig cselekvő ember felelősségével tárja fel történelmi tragédiánk ismert, ám olykor egyoldalúan, sematikusan ábrázolt fejezetét. Kiélezett a film indítása, maga az alapszituáció is. Az ötvenes évek elején vagyunk, a nyugati határszélen, ahol egy falutól távol eső méntelepen volt horthysta tisztek gondozzák, vigyázzák a megmaradt lóállományt. „A szüntelenül éleződő osztályharc” közepette (ma már nevetségesnek hangzik a kifejezés, akkortájt talán mégis volt háttere, hiszen dúlt a koreai háború, fenyegetően érvényesült az amerikai atomfölény), ellenségnek tekintik a méntelep embereit, akik maguk is sandán figyelik ezt a forduló világot. A rendcsinálást egy pártiskolát végzett parasztfiúra. Busó Jánosra bízzák, őt küldik főnöknek a méntelepre. Tulajdonképpen botcsinálta vezető ő, hiszen furcsa mód, falusi létére, nem ért a lóvéikhoz, még nagyobb baj, hogy nem ért az emberekhez sem. Mégsem a hozzá nem értés, hanem a kétoldalú bizalmatlanság csiholja a konfliktus szikráit. Jani már eleve előítélettel figyeli a telepieket, a volt tisztek pedig valamiféle felügyelőt vagy foglárt látnak az újdonsült vezetőben. A kezdeti bizalmatlanság ellenére azonban, mégis oldódik a feszültség. Lírával átszőtt képsorokban láttatja a film a ménes mindennapjait, az életnek azt a kis csücskét, amely még ösz- szekötheti a telepieket és az, új főnököt. A ménes főszerepet kap ebben a filmben, mert a lovak választják szét, vagy kötik össze az embereket. Am éppen a pompás paripákat, a párát fújtató lovakat, az izgalmas fedeztetést, az új élet születését szimbolizáló ellést bemutató költői emelkedettsé- gű képsorok jelzik, hogy áttételesen többről van szó : talán egy faluról, egy közösségről, vagy éppen a hazáról, amiért érdemes élni, dolgozni. A film ifjú hőse is, szinte a lovak közvetítésével jut közelebb az emberekhez. Megszereti az erős állatokat, észreveszik ezt a volt tisztek is, akik ugyancsak szeretik a lovakat, s emellett értenek is hozzá, s így lassan oldódfilmje: ni kezd a szembeállás feszültsége. A méneskariak vezetője, Bazsi százados már segít is: bábáskodik egy csikó születésénél. Ám a társadalmi méretekben kibontakozó bizalmatlanság nem engedi beérni az emberi ‘kapcsolatokat. Ily módon a film hősei szinte végzetszerűen rohannak a tragikus véghez: Janiba épp akkor döfik a bicskát, amikor már kezdi felismerni az igazságtalanságot, s halálával megpecsételődik a volt tisztek sorsa is, nem látjuk, de halljuk a fegyverek ropogását. A ménesgazda legnagyobb érdeme, hogy hitelesen és plasztikusan érzékelteti az ötvenes évek elejének szorongással teli légkörét, a bizalmatlanság mechanizmusát. Nem az a döbbenetes ebben a filmben, hogy a parasztfiútól, vagy az államvédelmisektől félnek a volt tisztek, sokkal inkább az a korszak tragédiája, hogy a Busó Jánosok is féltek ; Má- thé, a vezetői erényekkel bíró bölcs párttitkár is óvatoskodva tartott feletteseitől és beosztottaitól. Mert senki nem láthatott bele a másik kártyájába. Milyen sokat- mondóan őszinte például Jani tekintélyes tsz-elnök bátyjának története. Az elnök, aki országgyűlési képviselő is, a Parlament folyosóján magának a párt első emberének panaszolja el, milyen szakemberhiánnyal küszködik a szövetkezet. Válaszként, szállodai szobájában már kora hajnalban felveri egy államvédelmis, kocsiba ülteti, s a szerencsétlen ember nem tudja hová, miért. Feszeng, láthatóan fél az ágyból kiparancsolt képviselő, akivel néptelen és ismeretlen utakon suhan az autó, majd egy internáló táborba érnek, ahol az elnöknek választania kell egy megfelelő agronómust. Az ilyenfajta segítség, vagy ügyintézés — amelybe majdnem belerokkan az ember — mondatja az elvhű kommunistával : ... „mi vagyunk előtérben, az ilyen-olyan funkciók, elnökök, vezetők, de mögöttünk ott vannak azok... És azoknak messze ér a kezük !... Tudod, mit csinál ilyenkor az okos vad? Meglapul. Lehúzódik, és nyugton marad.” Vagyis minden szereplő rabja, fogvatartottja önnön sorsának, körülményeinek. Mindezek felvillantása, a kétféle emberi tartás és vezetői stílus ábrázolása, tulajdonképpen máig ható érvénnyel sugallja: a törvény- sértések, a bizalmatlanságra épített módszerek elsősorban a szocializmusnak okozták a legnagyobb kárt. Ezért is kemény, társadalmi önismeretre nevelő alkotás Kovács András új filmje, olyan mű, amely drámaiságával, film- szerűségével, és nem utolsósorban igazságával is megfogja, s gondolkodásra készteti a nézőt. * * * A film szerepeit refnek színészek játsszák. Madaras József szinte megjelenésében magában hordozza a tragédiát, Busó Janija sokrétűen jellemzett figura. Bazsit, a telepiek szellemi vezetőjét nagyszerű színészi eszközökkel állítja elénk Bács Ferenc. Tetszett Horváth Sándor vívódó párttitkára, a képviselőt alakító erdélyi színész, Fábián Ferenc érzelemdús játéka. S mert a film szerelmi vonulata túlságosan elnagyolt, Bordán Irénnek és Moór Mariannák nem sok beleszólása volt a történetbe. A drámát és költészetet ötvöző képsorok, a dramaturgiai funkciót betöltő színek Holtai Lajos operatőri művészetét dicsérik. Márkusz László TÉKA az időben Az időben minden feloldódik, megszépül, mássá lesz, újjáteremtődik. Ez törvény, az örök mozgás törvénye, amely megmásíthatatlan. A szülőföld, az otthoni táj azonban minden időben velünk van, ha változik is, van benne valami örök, mert a „dombokról lecsordogáló ösvények” ott rezdülnek idegeinkben, apró, megszokott, tétova vagy gyors, monoton mozdulatainkban. Kitörölhetetlen a hazai vidék vonzása, mert „neveden szólít a patak is”, de ugyancsak a honi táj szakít az emberre „országos gondokat”. Ezek a sokféle összetevők „konok hűségre” kényszerítenek. Oly kemény a kényszer, hogy néha megosikordul az ember foga, néha ajkát szívja, kicsöppen a vér, néha már- már sírásra fakaszt, mert tenni kényszerülsz a „konok hűség” parancsán, önmagadért, másokért, akikért vállalni kényszerül az író, az újságíró a nyilvános szót. Molnos Lajos verskötete, a Kritériumnál megjelent Hazatérések megindították bennünk a gondolatsort, hogy önmagunk számára is megfogalmazzuk azt, amit hét- köznapian csak úgy szoktunk mondani: kötelesség. Molnos Lajos vallomása ars poeticái vallomás, vallomás a honi tájhoz való kötődésről, vallomás az elkötelezettségről. „ ... Csodálatos ... cicomátlan” vallomás, amelyben jelen van a nosztalgia, a magányosság : „ ... mert otthon épp átmegy / a szomszéd a szomszédhoz / itt csak állok az ablak előtt / bámulok ki a sötétbe / s elmaradozó barátaimra gondolok / most otthon. .. itt egyedül...” Mi köti Molnos Lajost a szűkebb pátriához? Köti őt egy gyermekkori kép, amely a költői látomásban csodálatos szőttessé alakul. De nem meseszőnyeg ez, hanem kemény és kegyetlen számvetés. Olyan számvetés, amely nem csupán a költői lelkiismeret kínzató vallatása, hanem az olvasót is kényszerítő, elgondolkodtató állásfoglalásra rászorító szépen kimondott igazság. Költői igazság, emberi igazság kimondása a sorsvállalás kimondása, a helytállás és példát mutató igazság az, ami szimpatikussá, széppé és izgalmassá emeli ezt a költészetet, ezt a patrióta költészetet, amely hevességében, keserűségében, szárnyalásában, szépségében, természetimádatában, emberszeretetében, ember és természet egymásra találásában idézi egy kissé Balassi költői világát. A Gyermekkori faliszőnyeg című versében úgy áll elénk fekete ruhában az anya alakja, hogy csupán illendő főhajtással olvashatjuk a verset, s előttünk elvonul a történelem, a XX. század történelme, embereket tépő, családokat széttépő, országokat szabdaló, véres történelem, miben- nünk újat termő történelem. Remény és reménytelenség, néha-néha már csak a létért folyó küzdelem, a háborúk sötét, rémséges sikongó korának a margarétáért és harangvirágért kiáltó ijedtsége. Ez a gyermekkor sejlik fel. És a magány. Magányosak az „.. .aznap ledöntött / sokezernyi szálfa..tövében, az esti lobogó tűz mellett pihenő havasi favágók, kiknek dala, „akárha siratóének” zengene. Másutt meg, mint az Apáthy Géza emlékére írott versben így szól: „nem az elmúlás a legször- r.yűbb dolog / Hát nem az fáj most, fiúk / nem az, / hogy eltűnők észrevétlen / egy álmaillatú, csendes / őszi délutánon: / az elmaradt kézfogások / kegyetlen kínja mar / s elárvult szavaim / nyüszítő szégyene.” De a magányosság érzése mellett minduntalan visszatér verseiben a gyermekkorhoz, az emlékképekben megőrzött tájhoz, amelyben az eltűnt időt keresné, mert érzi Molnos Lajos, hogy megbomlott az egység, oda már a hagyományos táj harmonikus rendezettsége, az ősi- sége, s ebben a változó tájban él a megváltozó ember. Nem a régi visszarívása Molnos ilyen verseinek alaphangulata, hanem arra a jelenségre figyelmeztet, hogy a civilizáció teremtette lehetőségek között élve mindinkább magunkra maradunk. Molnossal a gyermekkor messzi tájait járva, akárcsak az égő őszi avar füstje, szemünket „könnyesre csípi” *a „tavalibegő pilinke tavaszi alkonyat” emléke, s a kicsorduló könnycseppet nem szabad szégyellni. A kötet verseinek egy másik sajátossága a festőiség. Mint apró miniatűrök, olyanok ezek a versek, amelyben az ember és a táj szoros harmóniában él, egymást kiegészíti. Balladai a feszültsége ezeknek a verseknek (Táj az időben, Favágók este, Szertartás). E verseskötet alkotásait olvasva egy jellemző sajátosságról még feltétlenül szólnunk kell — bár utalás már korábban is történt reá —, a népköltészet hatásáról. Hangulatában, témáiban minduntalanul előbukkan a népballadai indíték, de mellette jelen van a népdal vagy a tánc hatása is. A Csűrdöngölő című verse a legjobb példa erre, drámai- sága megrendítő. Molnos Lajos e verskötete igazán figyelmet érdemel. Az a fajta költői megnyilatkozás, amely Balassi Bálint óta hol gyakrabban, hol ritkábban, de jelen van költészetünkben, mégis a Hazatérések című kötetben olvasott versek egészen új hatást váltanak ki az olvasóból'. Póz nélküli, őszinte, szenvedélyes költészettel találkoztunk e kötetben, amely sokszori olvasást érdemel. Ffilöp Béla
