Békés Megyei Népújság, 1978. november (33. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-19 / 273. szám
1978. november 19., vasárnap o Kőszegi Frigyes: Közel a Nagyerdő Itt van hát, körös-körül, életközeiben a Nagyerdő, a híres debreceni Nagyerdő, amely ózondús levegőjével úgv simogatja az arcomat, mint feleségem gyengéd keze. Igaz: lírikus szavak, ezek, de ez illik az alkalomhoz. Beteg vagyok, betegek vagyunk, gyógyulást keresünk, és azt hiszem, meg is találtuk. Csodálatos csend van itt. Csak a nagyon-nagyon régi, a gyerekkoromból megőrzött hangot hallom néha, a bicikli csengőjének a hangját. Aprócska piros kis alkotmány, rajta fehér betűkkel, hogy Super. A fővárosban, ahol erre mód és lehetőség kínálkozik, ott gyerekek ka- rikáznak ilyen járművel. Itt, a Debreceni Orvostudományi Egyetem klinikáinak patyo- lattiszta aszfaltjain, az öreg tölgyek, nyírfák és a fiatal platánok övezte sétányokon professzorok, adjunktusok, tanársegédek tapossák a pedálokat. Az autókat csak akkor használják, ha életbevágóan sürgős a tennivalójuk. Ehhez persze tudni kell, hogy az egyik klinika másfél-két kilométerrel is távolabb lehet a másiknál. Mondjuk például a mellkassebészet és a szemklinika körülbelül ilyen távolságra van. Itt gyógyítják életem párját is. Gyalogszerrel félórás séta. Félóra oda, félóra vissza. De tegnap óta —hála és tisztelet orvosaimnak — már kerékpárral, pardon, Superrel, is közlekedhetek. Így azután feleségemmel gyakrabban láthatjuk egymást. De én mégis azt mondanám, hogy jobb volt a kétszer félórás séta. Jobb volt belevegyülni egy-egy csoportba, figyelni a mozdulatokat, megjegyezni néhány szót, amit egyik beteg mond a másiknak, vagy éppen a látogatójának, és menni tovább, töprengve, gondolkozva. következtetni az ellopott szavakból, és valahogy ösz- szeállítani az emberek hangulatát, a nagyerdei klinikák sétányainak diagnózisát. Tulajdonképpen ezekkel a gondolatokkal térek vissza az egyik sétáról, és a szemészet kapujában szokás szerint szót váltunk Feri bácsival, aki 30—40 évvel ezelőtti történeteket mesél a klinika akkori életéből, és aki amolyan mindenes: portás, autószerelő, egy kicsit erdész, egy kicsit vadász, órajavító, egyszóval ezermester. És ami ennél is több, Feri bácsi a legtökéletesebb idegnyugtató, a testi bajok lelki gyógyítója. De nem ám amatőr módon, hanem ha úgy tetszik: „professzoriszinten”. Ha már itt tartunk, hadd említsem meg, hogy ami manapság oly sok helyen és oly sokszor hiányzó portéka, a jó, a kedves szó, itt, a Debreceni Orvostudományi Egyetem klinikám, de kint a városban is, természetes, és az orvosaim néha azon zsörtölődnek velem, hogy miért nem tartom a világ legtermészetesebb dolgának a nyugalmat. A nyugalmat sugárzó kedves szót, a kedves mondatokat és megjegyzéseket... Elvették a toliamat, amikor meglátták, hogy az egvik kórlapomon róttam a sorokat. Szerencsére mégis rögzíteni tudom gondolataimat, mert itt van hűséges társam, a kis magnóm, amelynek 90 perces üres szalagján el tudom mondani minden búmat, bánatomat, örömömet. Feri bácsi, vagyis Antal Ferenc éppen most jön, hogy átvegye a szolgálatot a portán. Mögötte idős asszony, az egyik nővér néni. Fürge, mint egy 18 éves lány, még itt az udvaron megigazítja a kendőjét, sejtelmem sincs róla, hogy miért, hiszen pár perc múlva úgyis átöltözik hófehér szolgálati ruhájába. — Aggyisten, hogy vagyunk? — szólít meg Feri bátyám. — Közepesen, sőt egyre jobban — mondom, mint tegnap, tegnapelőtt, mint hetekkel ezt megelőzően. És sietve hozzáteszem, hogy legjobban a munka hiányzik, őszintén mondom, hiszen úgy kellene már a munka, úgy hiányzik a közösség, amelyben csaknem 30 éve élek, akár egy falat kenyér. Mondom is Feri bácsinak. Igazat ad. Azt mondja, hogy csak a munka adja vissza az embernek régi önmagát. — Feri bácsi, kedves, mondja, hogy volt már az a paszuly-ügy? — 1945-ben annyi paszulyt hordtam össze, tetszik tudni, hogy minden második nap paszuly volt a klinikán. Egy ideig örültek neki, aztán később szidtak, mert minden másnap ezt szolgáltuk fel orvosnak, betegnek egyaránt. — De hát akkor nagy szó volt a paszuly! — Nagy szó volt, bizony, nagy szó volt, olyan volt, mint manapság a sertésmáj, vagy a borjúhús. Gondolom, ezt is megunnánk, ha másnaponként szolgálnák fel. — És tetszett mondani, hogy nagyon hosszú ideig kitartott. — Két évnél tovább tartott a paszuly. Ilyen fehér gvöngypaszuly volt, kerekszemű fehér bab volt... Megint reggel van, kora reggel. Hogy mi minden eszébe nem jut az embernek, amikor nagyerdei sétáim kellemesebb emlékeit rangsorolhatom. Hogy melyik a legkedvesebb? Természetesen nem kilenc van közülük, hanem sokkal, de sokkal több. Talán „Az erdők fohásza”. Örökbe adom most, de nem egyeseknek, hanem mindazoknak, akik anyagiakban ugyan nem szűkölködnek, de lelkiekben szegények. Félreértés ne essék, most és itt nem a gyermektelen házasokra gondolok. Ellenkezőleg. Kizárólag azokra, akik csak „kutyafuttában” ismerkednek egy-egy tájék, egy-egy város és környéke, közöttük például Debrecen és környéke múltjával, jelenével — ahogy drága jó nagyapám mondotta —, jövendőjével. Örökbe adom, az egészséges „újszülöttet”, pedig jómagam is csak a kényszerűség szülötteként kaptam ezekben a klinikai napokban. Másként is mondhatnám. Mondom is! önmagámnak is mondom, mert tucatnyi alMost, amikor szót válthatunk Schnitzler professzorral, megkérem, mondjon néhány szót arról, hogy milyen gondolatokat ébreszt benne az erdők fohásza. — Nagy örömömre szolgál, hogy megtetszett neked a szobámban függő vers. Az erdők fohásza. Én ezt a verset tulajdonképpen egy erkölcsi normának tartom, és nem hogy magamévá teszem, az lenne a törekvésem, ha hazánk minden polgára ugyancsak erkölcsi normának tartaná. Meggyőződésem, hogy erdők nélkül áz ember biológiai léte veszélyben forog. Vagy olyan mértékben kellene átállítani, ami nem is tudom hogy milyen következményekkel járna. Sajnos, tapasztalom, hogy nagyon sokan nincsenek tisztában azzal, hogy az életükben az erdő, a fa mit jelent. Ügy bánnak vele, hogy ha útban van, kivágom. Szinte szadista módon vágják ki itt Alföld-szerte az erdőket, a fasorokat, az útban levő fákat és bokrokat. kálómmal írtam Debrecenről, de rohanva, amúgy kutyafuttából. Áradoztam például arról — lehet másfél évtizede, de talán több is —, hogy a vízzel jól állnak ebben a városban, és most a gáz miatt hadakoznak. Akkortájt lehetett, amikor a város határáig eljött már a szoboszlói földgáz. Írtam én tervekről, amelyek sejtetni engedték, hogy a város lakossága valamikor megközelíti vagy meghaladja Miskolc lakosságának lélekszá- mát. Megboldogult magyar— történelem tanárom jóvoltából egyszer idegenvezetőnek is felcsaptam. „Nagy Lajos király — magyaráztam külföldi vendégemnek — 1361- ben írta alá az adománylevelet, amely Debesszum honfoglaláskori földesúr falusi birtokát városi rangra emelte.” Botjára támaszkodva, idős bácsika mesél a klinika udvarán. Elmeséli — utánozhatatlan, ízes debreceni akcentussal —, hogy 1944 őszén egy német katona azzal a gyufával gyújtotta fel a malmot, a helybéli malmot (nem tudom melyik malomról van szó), amelyben — idézem a bácsikát — „a mi szegény Irinyi Jánosunk meggyötörtén, kifosztottan, a mindenből kiforgatva feltalálta a gyufát...” A mi Irinyi Jánosunkra hegyezem a fülemet. A szemem pedig újra és újra lefényképezi ugyanazt, egy és ugyanazt a néhány strófát, amely fába vésve, fára rajzolva, másutt kartonra írva található, „Az erdők fohászát”. Schnitzler József professzor, országgyűlési képviselő klinikai dolgozószobájában végül hozzájutok a hiteles, pontosabban a gépelt szöveghez. Ez lesz feleségem mai olvasópróbája. íme „Az erdők fohásza”, amelyet magnóm szalagja őriz: No, és az erdőnek van még egy nagyon fontos szerepe. Erre az emberek nem gondolnak. Tudniillik a fák alján, az erdőben finom, nagy egészséget szolgáltató avar van, amely avarban egy óriási biológiai élet folyik. A levegőt tisztítja nekünk. És Debrecen, ahol most vagyunk, különösen jelentős ilyen szempontból. Ez a Nagyerdő, amelynek védelméért nagy energiát fektettem be, ez szolgáltatja Debrecennek a jó levegőt. Ez fogja a rohamozó viharos szeleket észak—északnyugat felől. Pedig ez a Nagyerdő már nagyon kicsike. Valamikor Nyíregyházáig tartott. És még a mai világban is, napjainkban is pusztítják, vagdossák. A város terjed, beépítik. Félve mondom ki, de úgy gondolom, hogy unokáink ebből a Nagyerdőből már nagyon keveset fognak látni. És ez nagyon szomorú. Én úgy szeretném, hogy ne legyen igazam. Én is ezt szeretném!!! Mi is ezt szeretnénk. Mindenki ezt szeretné, akinek szívügye a természet védelme. Debrecen, 1978. szeptember Szente BéL Sirató Te gondokkal benőtt Föld, most légy csöndben! MEGHALT A SZERETŐD! most légy csöndben, ne dadogj, igaz gyöngyben hordd öt, ki elhagyott. „Ki elhaladsz mellettem, Ne emelj rám kezet, Én vagyak tűzhelyed melege, Hideg, téli éjszakákon, én vagyok tornácod barátságos fedele, melynek árnyékába menekülsz a tűző nap elől, és gyümölcsöm oltja szomjadat. Én vagyok a gerenda, amely házadat tartja, Én vagyak asztalod lapja, Én vagyok az ágy, amelyben fekszel, a deszka, amelyből csónakod építed. Én vagyok a házad ajtaja, Bölcsőd fája, Koporsód fedele. Vándor, aki elmégy mellettem, Hallgasd a kérésem, Ne bánts!" Vajnai László Miközben azt mondjuk Részletek, metszőpontok, körök, ábrák, a holnapok ahogy • útjaikat járják és rónak homlokunkra jeleket: Ki mondja meg lesz-e időnk átfesteni a sárguló leveleket? Mert olyan minden akár a hegyipatak, fut a tenger felé és magávalragad s közben a szél keserű diófatevéi illatát arcunkba csapja, És azt mondjuk egyszerű és minden olyan bonyolult, a remények, a miértek, a tárgyak. Azt mondjuk ifjúság — s közben szüntelen helyet cserélünk. Mégis jó érzés látni ahogy élünk. Ács Jenő Nyarak után ködölt a pára A ház sarkához kapa dől, nyele akác, vasa fényes, hány nemzedék botorkált véle tengeri közt, napverte, éles földeken. Suhogott a szár, lábuk görcsös, derekuk merev, szemük csak a tőre nézett és mindig este lett. Nyarak után ködölt a pára, nyirokkal, sárral jött az ősz, Várad mellől a hegyek úsztak, s a fájdalom lett ismerős. Csontjaikban országolt a hó tüze arcukba barázdát ütött hideg veríték vénitette őket, a jégbe sulykolt föld fölött. S most, smaragdsodronyként lebocsátja festett szemhéját a hold, s a macska ráugrik az árnyra, s világít hosszan, mint a folt. Verasztó Antal Vallomás Én csak megbújtam itt a földön s lehajoltam önmagamért a porba mert karomban az ősök erejét őrzöm. Míg nádpengék élén vérzik a nyár, rám a fák sokszínű szeme tágul, s ha a suhanc szelek porából néhány szem rámhull — úgy érzem, kezemben tartom a földet s keringek kint a végtelenben. Koszta Rozália: Kriszti
