Békés Megyei Népújság, 1978. október (33. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-29 / 256. szám

1978. október 29., vasárnap KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Jókai Mór rajza a költői kastélyról ,Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldéi a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan.. Tudom, hogy nem mondok újat, mégis megemlítem én is, hogy egy vers megértésé­hez megfelelő hangulat kell. Feltehető, ha más időszak­ban látogatok el Koltóra — nem ősz elején —, nem hat­na rám annyira a táj és a vers egybeolvadása. Az őszies, mondhatnám „petőfies” hangulatot Er­dődről vittem magammal Koltóra. Elképzelhető, hogy Erdődre Rákóczi vára von­zotta a történelmi helyeken zarándokoló költőt. Erről a várról a helybeliek — ma­gyarok és románok — azt mondják, hogy Nagykárolyig vivő alagútja van. Szemben a várral, lent a víz mellett pedig egy kőoszlop, amely hirdeti, hogy Petőfi ott is járt és írt azon a helyen: „Álldogálok a víz partján, Szomorúfűz mellett...” Szeptember végén, Koltón még egy öreg — azt hiszem — iharfa, amely akkor is ott volt. Mihály bácsi men­tette meg azzal, hogy ce­menttel tömte meg korhadt odvait. Az épület végénél tágas erkély, amelyről gyönyörű kilátás nyílik a völgyre, egészen a ködbe vésző he­gyekig. Innen nézve a tá­jat — eszembe jutott a vers folytatása : „De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérei tetőt.” Közben megpróbáltam felidézni az egykoron itt pihenő Petőfi alakját, meg­sejteni gondolatait. Az ő sze­mével szemlélni a tájat, az ő eszével elmélkedni — és az volt az érzésem, hogy Pe­tőfi szüntelenül érezte az élet múlandóságát, sejtette, hogy élete rövid lesz. „Elhull a virág, eliramlik az élet.. De sokszor láttam képze­letemben azt a nosztalgikus hangulatú őszi képet, melyet Petőfi verse idézett elő, a Szeptember végén. A valóságban csak az idén, ősz elején sikerült lát­nom a költői házat, kertet, dombokkal és hegyekkel szegélyezett völgyet, és azt a kőlapot, amelyen annyi szép verset írt Petőfi ott Koltón, a kertben, 1847. szeptembe­rében : Beszél a fákkal a bús őszi szél; Az ember; Szep­tember végén. ■ Mintegy félórányi az út autóbusszal Nagybányától Költőig, a kis falucskáig, amely egy domboldalon te­rül el, fölötte az egykori kastély uralkodik. Ma: Pe­tőfi Múzeum. A múzeum vendégkönyve tanúskodik arról, hogy milyen sokan lá­togatnak el ide, magyarok, románok és idegen turisták. Ez érthető is, hiszen azon­túl, hogy Petőfi a magyar­ság nemzeti költője, ugyan­akkor az egyetemes kultú­ráé is. Éppen úgy, mint az angol Shakespeare, az orosz Puskin, az olasz Dante, a román Eminescu, vagy a lengyel Mickiewicz. A múzeum gondnoka, Se­bők Mihály mutatta meg fent, az emeleti szobákban, hogy melyek azok a tárgyak, bútordarabok, amelyek Pe­tőfi idejében is ott voltak: székek, ágy, szekrények, asz­talka, képek... Az ablak előtt még zöl­dellnek a fák lombjai, de ezek nem az akkoriak, azok már kidőltek. Csak a kert­ben, ott, ahol Petőfi ked­velt kőasztalát őrzik, van De sokfelé járt rövid éle­tében — szekéren és gyalog — ez a tüneményes életű ember, aki többet látott és értett abból, hogy mi van az országban, mint a hintán já­ró címeres nagyurak. Töb­bet tett ő, az élet javaiból kitaszított plebejus, mint az ország akkori urai együtt. Egy alkalommal, amikor Romániában jártam, meg­kérdeztem több dél-amerikai tanártól: mit tudnak a ma­gyar irodalomról? A válasz rövid volt: „Petőfi”. Visszafelé utazva Költő­ről, a robogó buszból néz­tem a magányos kastélyt ott a fák között, és azon tűnőd­tem : vajon mi hajszolta Pe­tőfit az országbarangolások során, a felfedezési vágy, vagy sejtelmei, hogy „el­iramlik” rövid élete... A távoli hegyek emlékeze­temből előidézték egy má­sik versének pár sorát, me­lyeket szintén 1847 szeptem­berében írt Szendrei Júliá­nak címezve: „Azokon a szép kék hegyeken túl Fogsz te élni, kedvesem, ezentúl... Hiszem, hiszem, hogy vidáman élünk, Mert ott csak a természet lesz vélünk... Petőfinél a szabadság és a aminek hódolt: a természe- szerelem eszményén túl még tét. valamit meg kell említeni, Ivánus Illés Varga Virág: A nem mindennapi pár Téka A terrorista lélektana Jurij Trifonov regényét olvasva István, amint belépett az előszobába, hevesen megcsó­kolta Annát. Az asszony hoz­zásimulva viszonozta. A fér­fi magas volt, úgy kellett le­hajolnia, de ezt sohasem bánta. Anna kávéval kínálta. Be­szélgettek. — Tudod, mégiscsak el­gondolkoztató, hogy te már négy év óta búcsúzás nélkül mégy nyaralni. Hívásomra sem jelentkezel. És jól ér­zed magad, holott biztos vagy abban : megbántottál. Arról már nem is beszélve, hogy szeptember vége van, és ez a harmadik találkozá­sunk ebben az esztendőben. — Ügy látom, megint ve­szekedni akarsz! — szólt a férfi. — Ha neked ez veszeke­dés? Annyira azért még én sem vagyok hülye, hogy ne lássam be: ez tendencia ré­szedről. Minden évben rit­kábban találkozunk... — mondta szomorúan az asz- szony. — Miért rontod el... ' — István ! Az idő végképp eljött az őszinteségre! Bizo­nyosan egy ügyes nő már ezelőtt három évvel kérte volna, de én nem vagyok ügyes. No, mindegy... önt­sünk tiszta vizet a pohárba. Mondjuk el őszintén, mit érzünk egymás iránt. Mi megtehetjük, hiszen nem va­gyunk mindennapi emberek! István cigarettát vett elő. — Kezdd! — gyújtott rá. — Nem barátom! Nem kezdem, sorsot sem húzunk, hanem egyszerre, egymástól függetlenül tesszük meg a vallomást. De fogjuk írni! — Mondd, hogy az édes­apád emlékére — akit én is ismertem — esküszöl, hogy igazat írsz. Én is apám em­lékére esküszöm! — Papírt, tollakat vett elő. — Időt, vagy sorszámot határozzunk meg? Az időbeli írás relatív, inkább legyen tíz-tizenkét sor. Ebbe bele lehet sűríteni a legfontosabb érzéseket. — Anna! Annuska — kezdte a férfi — mire jó ez? Gondolj a megállapodásunk­ra! — Gondolj te a megálla­podásunkra, én betartottam ! Esküdj ! István magában igazat adott az asszonynak. — Es­küszöm! — szólt elkomolyod­va és a papírra hajolt. Egyszerre lettek készen. Kicsit sápadt volt mind a kettő, mikor kicserélték a a papírt. „Szeretlek az első találko­zás óta...” olvasta a férfi. „Kezdettől fogva szeretlek, de nem akartam, hogy győz­zön az érzés, hiszen a körül­ményeim...” olvasta az asz- szony, és szívéhez szorította a papírt. Szájuk, szemük egymást kereste. Az asszony soha ilyen magasra nem emelke­dett. Könnyes szemmel, bol­dogan lett a férfié. Miután István elment, Anna a papírt akarta még nézni. Gyönyörködni benne. Felkapta a sublótról a cédu­lát és akkor látta, hogy a saját maga vallomását tartja a kezében. Trifonov első regénye, a Diákok (1947) a véletlen folytán előbb jelent meg magyarul, mint oroszul. Így az írót, ahogyan erről ő ma­ga is nyilatkozott, pályája kezdetétől kellemes emlékek fűzik magyar nyelvű köte­teihez. Trifonov igazán is­mertté a ’ hetvenes években vált. Ma a szovjet-orosz iro­dalom legjobbjai közé tar­tozik és hazánkban is sorra jelennek meg regényei, kis­regényei, elbeszélései (Sirá­lyok a sivatagban, Válság­ban, Hosszú búcsúzás, Ház a rakparton). Trifonovot az ember min­dennapi élete érdekli, bo­nyolult struktúrájú kapcso­lataival és nézeteivel. Egy­szerű és gondosan kimun­kált stílusa állandóan érzé­kelteti, hogy a ma emberé­nek is napról napra dönteni kell: mindig le kell győznie valamit, olykor épp önmaga félelmét és gyávaságát, sőt ha a helyzet úgy hozza, fel kell tudni áldoznia magát. Hősei tehát mai emberek ugyan, de sorsuk mégis egy „darab” történelem. Jurij Trifónov történelem- szemlélete — érthetően — minden írásában döntő sze­repet tölt be, de történelmi regényt még nem írt. Most viszont köteteit olvasva akár azt is mondhatnánk, hogy a Türelmetlenség c. regénye — amelyet Moszkvában 1973- ban, hazánkban pedig 1976- ban a Kárpáti és a Kossuth Kiadó közös gondozásában adták ki — „rendhagyó” ál­lomása az író munkásságá­nak. Egyfelől azért, mert ez­úttal az események közép­pontjába állította a törté­nelmet, másfelől viszont mégis szerves része Trifonov szépírói gondolatvilágának. Nem száraz történelmi fel­dolgozást ad a XIX. századi orosz múlt egyik legnehe­zebb korszakáról, hanem szépírói módszerekkel fel­dolgozott, új szempontú megközelítést nyújt. A regény története II. Sán­dor cár, Tolsztoj és Doszto­jevszkij századába nyúlik vissza. Fő témája ugyan a cár ellen irányuló merény­letsorozat, de ezen túl az írót az egyik merénylő, a terrorista forradalmár, And­rej Zseljabov sorsa, még in­kább lélektana érdekli. Vé­gigkíséri útján, miképp lesz az alig' ismert vidéki láza­dóból a terror vezére. Trifonov érdekfeszítő tör­ténelmi és irodalmi meditá­ciója az orosz nép sorsának XIX. századi kétségbeesett korszakáról, az általános elé­gedetlenségről szól ugyan, mégis képes érzékeltetni egy­úttal a forradalmi helyzet érlel ődését is. Dokumen­tumregénye kétségkívül több, mint történelmi visz- szapillantás, hiszen a re­gényben felvetett kérdések közül nem egy, ha természe­tesen más módon is, de nap­jainkban sem nélkülözi ideológiai és politikai vonat­kozásban aktualitását. B. Juhász Erzsébet Bessenyei Antal: Sajtán Sarusi Mihály Láng lángol bennem valami valami, amiről nem érzek semmit amitől holnap árokban alszom holnap fölvágom tanulóerem felvágom nyamvadt szolgasorom és mint vér vér vér vér szétfolyok, begázolok a világba s tán tőlem is vörösebb lesz az ember Vajnai László Táltoscsikó örül a szó zabla nélkül, mint a táltoscsikó karámot nem ismer csak patái nyomát ha nekiiramodik sörénye lobog a táltoscsikóé A VILÁG Hunya Márta Csöndes este Szeretnék egy csöndes, meghitt estét. Elmondanám, ... azt hiszem.. .lehet..., hogy fáznak bennem az apró, virgonc, kegyetlen hidegek, hogy félnek bennem az elmúlt éjszakák, s hogy félek-fázom én magam múltban — — jövőben egyaránt. Bessenyei Antal: Halász és az Ifrit

Next

/
Thumbnails
Contents