Békés Megyei Népújság, 1978. október (33. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-29 / 256. szám
1978. október 29., vasárnap KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Jókai Mór rajza a költői kastélyról ,Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldéi a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan.. Tudom, hogy nem mondok újat, mégis megemlítem én is, hogy egy vers megértéséhez megfelelő hangulat kell. Feltehető, ha más időszakban látogatok el Koltóra — nem ősz elején —, nem hatna rám annyira a táj és a vers egybeolvadása. Az őszies, mondhatnám „petőfies” hangulatot Erdődről vittem magammal Koltóra. Elképzelhető, hogy Erdődre Rákóczi vára vonzotta a történelmi helyeken zarándokoló költőt. Erről a várról a helybeliek — magyarok és románok — azt mondják, hogy Nagykárolyig vivő alagútja van. Szemben a várral, lent a víz mellett pedig egy kőoszlop, amely hirdeti, hogy Petőfi ott is járt és írt azon a helyen: „Álldogálok a víz partján, Szomorúfűz mellett...” Szeptember végén, Koltón még egy öreg — azt hiszem — iharfa, amely akkor is ott volt. Mihály bácsi mentette meg azzal, hogy cementtel tömte meg korhadt odvait. Az épület végénél tágas erkély, amelyről gyönyörű kilátás nyílik a völgyre, egészen a ködbe vésző hegyekig. Innen nézve a tájat — eszembe jutott a vers folytatása : „De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérei tetőt.” Közben megpróbáltam felidézni az egykoron itt pihenő Petőfi alakját, megsejteni gondolatait. Az ő szemével szemlélni a tájat, az ő eszével elmélkedni — és az volt az érzésem, hogy Petőfi szüntelenül érezte az élet múlandóságát, sejtette, hogy élete rövid lesz. „Elhull a virág, eliramlik az élet.. De sokszor láttam képzeletemben azt a nosztalgikus hangulatú őszi képet, melyet Petőfi verse idézett elő, a Szeptember végén. A valóságban csak az idén, ősz elején sikerült látnom a költői házat, kertet, dombokkal és hegyekkel szegélyezett völgyet, és azt a kőlapot, amelyen annyi szép verset írt Petőfi ott Koltón, a kertben, 1847. szeptemberében : Beszél a fákkal a bús őszi szél; Az ember; Szeptember végén. ■ Mintegy félórányi az út autóbusszal Nagybányától Költőig, a kis falucskáig, amely egy domboldalon terül el, fölötte az egykori kastély uralkodik. Ma: Petőfi Múzeum. A múzeum vendégkönyve tanúskodik arról, hogy milyen sokan látogatnak el ide, magyarok, románok és idegen turisták. Ez érthető is, hiszen azontúl, hogy Petőfi a magyarság nemzeti költője, ugyanakkor az egyetemes kultúráé is. Éppen úgy, mint az angol Shakespeare, az orosz Puskin, az olasz Dante, a román Eminescu, vagy a lengyel Mickiewicz. A múzeum gondnoka, Sebők Mihály mutatta meg fent, az emeleti szobákban, hogy melyek azok a tárgyak, bútordarabok, amelyek Petőfi idejében is ott voltak: székek, ágy, szekrények, asztalka, képek... Az ablak előtt még zöldellnek a fák lombjai, de ezek nem az akkoriak, azok már kidőltek. Csak a kertben, ott, ahol Petőfi kedvelt kőasztalát őrzik, van De sokfelé járt rövid életében — szekéren és gyalog — ez a tüneményes életű ember, aki többet látott és értett abból, hogy mi van az országban, mint a hintán járó címeres nagyurak. Többet tett ő, az élet javaiból kitaszított plebejus, mint az ország akkori urai együtt. Egy alkalommal, amikor Romániában jártam, megkérdeztem több dél-amerikai tanártól: mit tudnak a magyar irodalomról? A válasz rövid volt: „Petőfi”. Visszafelé utazva Költőről, a robogó buszból néztem a magányos kastélyt ott a fák között, és azon tűnődtem : vajon mi hajszolta Petőfit az országbarangolások során, a felfedezési vágy, vagy sejtelmei, hogy „eliramlik” rövid élete... A távoli hegyek emlékezetemből előidézték egy másik versének pár sorát, melyeket szintén 1847 szeptemberében írt Szendrei Júliának címezve: „Azokon a szép kék hegyeken túl Fogsz te élni, kedvesem, ezentúl... Hiszem, hiszem, hogy vidáman élünk, Mert ott csak a természet lesz vélünk... Petőfinél a szabadság és a aminek hódolt: a természe- szerelem eszményén túl még tét. valamit meg kell említeni, Ivánus Illés Varga Virág: A nem mindennapi pár Téka A terrorista lélektana Jurij Trifonov regényét olvasva István, amint belépett az előszobába, hevesen megcsókolta Annát. Az asszony hozzásimulva viszonozta. A férfi magas volt, úgy kellett lehajolnia, de ezt sohasem bánta. Anna kávéval kínálta. Beszélgettek. — Tudod, mégiscsak elgondolkoztató, hogy te már négy év óta búcsúzás nélkül mégy nyaralni. Hívásomra sem jelentkezel. És jól érzed magad, holott biztos vagy abban : megbántottál. Arról már nem is beszélve, hogy szeptember vége van, és ez a harmadik találkozásunk ebben az esztendőben. — Ügy látom, megint veszekedni akarsz! — szólt a férfi. — Ha neked ez veszekedés? Annyira azért még én sem vagyok hülye, hogy ne lássam be: ez tendencia részedről. Minden évben ritkábban találkozunk... — mondta szomorúan az asz- szony. — Miért rontod el... ' — István ! Az idő végképp eljött az őszinteségre! Bizonyosan egy ügyes nő már ezelőtt három évvel kérte volna, de én nem vagyok ügyes. No, mindegy... öntsünk tiszta vizet a pohárba. Mondjuk el őszintén, mit érzünk egymás iránt. Mi megtehetjük, hiszen nem vagyunk mindennapi emberek! István cigarettát vett elő. — Kezdd! — gyújtott rá. — Nem barátom! Nem kezdem, sorsot sem húzunk, hanem egyszerre, egymástól függetlenül tesszük meg a vallomást. De fogjuk írni! — Mondd, hogy az édesapád emlékére — akit én is ismertem — esküszöl, hogy igazat írsz. Én is apám emlékére esküszöm! — Papírt, tollakat vett elő. — Időt, vagy sorszámot határozzunk meg? Az időbeli írás relatív, inkább legyen tíz-tizenkét sor. Ebbe bele lehet sűríteni a legfontosabb érzéseket. — Anna! Annuska — kezdte a férfi — mire jó ez? Gondolj a megállapodásunkra! — Gondolj te a megállapodásunkra, én betartottam ! Esküdj ! István magában igazat adott az asszonynak. — Esküszöm! — szólt elkomolyodva és a papírra hajolt. Egyszerre lettek készen. Kicsit sápadt volt mind a kettő, mikor kicserélték a a papírt. „Szeretlek az első találkozás óta...” olvasta a férfi. „Kezdettől fogva szeretlek, de nem akartam, hogy győzzön az érzés, hiszen a körülményeim...” olvasta az asz- szony, és szívéhez szorította a papírt. Szájuk, szemük egymást kereste. Az asszony soha ilyen magasra nem emelkedett. Könnyes szemmel, boldogan lett a férfié. Miután István elment, Anna a papírt akarta még nézni. Gyönyörködni benne. Felkapta a sublótról a cédulát és akkor látta, hogy a saját maga vallomását tartja a kezében. Trifonov első regénye, a Diákok (1947) a véletlen folytán előbb jelent meg magyarul, mint oroszul. Így az írót, ahogyan erről ő maga is nyilatkozott, pályája kezdetétől kellemes emlékek fűzik magyar nyelvű köteteihez. Trifonov igazán ismertté a ’ hetvenes években vált. Ma a szovjet-orosz irodalom legjobbjai közé tartozik és hazánkban is sorra jelennek meg regényei, kisregényei, elbeszélései (Sirályok a sivatagban, Válságban, Hosszú búcsúzás, Ház a rakparton). Trifonovot az ember mindennapi élete érdekli, bonyolult struktúrájú kapcsolataival és nézeteivel. Egyszerű és gondosan kimunkált stílusa állandóan érzékelteti, hogy a ma emberének is napról napra dönteni kell: mindig le kell győznie valamit, olykor épp önmaga félelmét és gyávaságát, sőt ha a helyzet úgy hozza, fel kell tudni áldoznia magát. Hősei tehát mai emberek ugyan, de sorsuk mégis egy „darab” történelem. Jurij Trifónov történelem- szemlélete — érthetően — minden írásában döntő szerepet tölt be, de történelmi regényt még nem írt. Most viszont köteteit olvasva akár azt is mondhatnánk, hogy a Türelmetlenség c. regénye — amelyet Moszkvában 1973- ban, hazánkban pedig 1976- ban a Kárpáti és a Kossuth Kiadó közös gondozásában adták ki — „rendhagyó” állomása az író munkásságának. Egyfelől azért, mert ezúttal az események középpontjába állította a történelmet, másfelől viszont mégis szerves része Trifonov szépírói gondolatvilágának. Nem száraz történelmi feldolgozást ad a XIX. századi orosz múlt egyik legnehezebb korszakáról, hanem szépírói módszerekkel feldolgozott, új szempontú megközelítést nyújt. A regény története II. Sándor cár, Tolsztoj és Dosztojevszkij századába nyúlik vissza. Fő témája ugyan a cár ellen irányuló merényletsorozat, de ezen túl az írót az egyik merénylő, a terrorista forradalmár, Andrej Zseljabov sorsa, még inkább lélektana érdekli. Végigkíséri útján, miképp lesz az alig' ismert vidéki lázadóból a terror vezére. Trifonov érdekfeszítő történelmi és irodalmi meditációja az orosz nép sorsának XIX. századi kétségbeesett korszakáról, az általános elégedetlenségről szól ugyan, mégis képes érzékeltetni egyúttal a forradalmi helyzet érlel ődését is. Dokumentumregénye kétségkívül több, mint történelmi visz- szapillantás, hiszen a regényben felvetett kérdések közül nem egy, ha természetesen más módon is, de napjainkban sem nélkülözi ideológiai és politikai vonatkozásban aktualitását. B. Juhász Erzsébet Bessenyei Antal: Sajtán Sarusi Mihály Láng lángol bennem valami valami, amiről nem érzek semmit amitől holnap árokban alszom holnap fölvágom tanulóerem felvágom nyamvadt szolgasorom és mint vér vér vér vér szétfolyok, begázolok a világba s tán tőlem is vörösebb lesz az ember Vajnai László Táltoscsikó örül a szó zabla nélkül, mint a táltoscsikó karámot nem ismer csak patái nyomát ha nekiiramodik sörénye lobog a táltoscsikóé A VILÁG Hunya Márta Csöndes este Szeretnék egy csöndes, meghitt estét. Elmondanám, ... azt hiszem.. .lehet..., hogy fáznak bennem az apró, virgonc, kegyetlen hidegek, hogy félnek bennem az elmúlt éjszakák, s hogy félek-fázom én magam múltban — — jövőben egyaránt. Bessenyei Antal: Halász és az Ifrit