Békés Megyei Népújság, 1978. október (33. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-29 / 256. szám
1978. október 29., vasárnap o Serédi János: Emeld fel szívedet az égre Bessenyei Antal: Az Ezeregyéjszaka kezdete Zelei Miklós: Hűvös, sötét helyen A nyárutó egy fülledt délutánján nyugtalan félálomba merült. Zavaros képek suhantak el előtte, s olykor úgy érezte, mintha időtlen idők óta a tér végtelenségében lebegne. És többé nem tudná megállapítani, hol van a lent és merre van a fent. Akkor tért magához, amikor eszébe villant anyja levele. Hirtelen és fájdalmasan csaptak rá a szavak. Mi történt veled, édes lányom? Miért nem látogatod meg öreg szüléidét? Amióta nyugdíjasok vagyunk, több a munkánk a tanyán, mint azelőtt volt. A múlt héten megellett a Borcsa tehén, s a koca tizenegyet fialt. De bármennyire is el vagyunk foglalva, éjszakánként, mielőtt nyugovóra térnénk, édesapád mindig megkérdi, ugyan mi van a mi Marinkkal? És én csak sóhaj - tozok, mert mi mást tehetnék, felénk se nézel, írni se írsz, hát semmit sem tudok rólad. Vigyázz magadra, nehogy rosszba keveredj abban a nagy városban. Aggódunk érted. Anyja örökké aggódott. Mindig így fejezte be levelét. Ilyenféle intelmekkel bocsátotta útnak, amikor egyetemre került. Akkoriban csak mosolygott magában. De most egészen másként hatottak rá a szavak. Felült. Maga alá kapta a lábait. Nem tudta, hogy űzze ki magából a szorongást, amely nem kívülről szakadt rá, hanem belülről gyötörte. Tanárnő volt. Négy évvel ezelőtt fejezte be az egyetemet. Azzal a makacs akarással tanult, amely öt év alatt egyszer sem veszített lendületéből. Vörösdiplomával végzett. Disszertációját a férfi és a nő kapcsolatának jövőjéről írta. Számtalan könyvet olvasott el. Nemcsak társadalomtudományit, hanem minden olyan fellelhető szakirodalmat, amely az ember természetével foglalkozott. A különböző nézeteket nagy hozzáértéssel analizálta és szintetizálta. Bonckés alá vette a házasság polgári intézményét, s megfosztotta mítoszától. Ennek ellenére a hűségnek és az egymásért érzett felelősségnek nagy fontosságot tulajdonított. A hűségről azonban azt vallotta, hogy annak csak addig lehet létjogosultsága, amíg az érzelmek őszinteségéből fakad. Szakdolgozatának utolsó fejezetében végső konklúzióként így fogalmazott : a szocialista társadalomban megteremtődött annak a lehetősége, hogy a két nem kapcsolata olyan legyen, hogy egyik se gátolja a másik személyiségének kibontakozását, sőt elősegítse azt. Ebből a következtetésből a saját élet- felfogása csendült ki. Miként abból is, hogy a nő egyéniségének kiteljesedése gyermek nélkül elképzelhetetlen. Még akkor is, ha egyedül kell vállalnia. De most, hogy az élet sorsforduló elé állította, elbizonytalankodott. Pedig milyen egyszerűnek tűnt előtte az élet. Akár egy matematikai képlet, ahol mindent előre ki lehet számítani. Vagy hat éve ismerkedett meg Zsolttal. Másodéves bölcsész volt. A fiú orvosira járt. Az egyetem közelében levő presszóban hozta őket össze a véletlen. A barátnőjével egy üresnek vélt asztalhoz ültek. Nem vették észre, hogy az egyik széken egy táska hever, csak amikor a fiú hozzájuk lépett, és elnézést sem kérve leült. Azóta nap mint nap találkoztak. Hivatalosan semmi sem kötötte ösz- sze őket. Nem is volt szükség rá, hiszen őszinte rajongással szerették egymást. Még az sem zavarta, hogy mi lesz akkor, ha elhidegül- nek. Természetesnek vette, hogy ebben az esetben különválnak útjaik. Nosztalgiát sem érzett ilyenkor. Talán azért, mert túl magabiztos volt a dolgában. Szinte élvezte, ahogy nőiességének varázsa magához vonzza a fiút. Kapcsolatuk azonban egy idő óta üresjárattá vált. Szenvedett tőle. Érezte kívül is, belül is. Mindig vele volt, akármerre ment. Megmondta a fiúnak. Megmondta, hogy gyereket akar és nem védekezik. Többször mondta. Zsolt a fejét ingatta, más gondja volt, szakvizsgára készült. Lehet, hogy ezért, lehet, hogy másért maradt el. De akkor már egy addig soha nem érzett ragyogás töltötte el énjét. Csak akkor döbbent meg, amikor megérkezett anyja levele. És egyszeriben az, amit korábban helyesnek ítélt, a szívébe markolt. Az ébredés perceiben kiverte a veríték. Megütötte a szántóföldek illata, a tanyák kipárolgása. Valahogy úgy, ahogy az élet, és az egész keveredik egymással. Éppen anyja leveléért nyúlt, hogy ismét elolvassa, amikpr asztalán megszólalt a telefon. Sokáig csengett, amíg felvette. Zsolt hívta. Két hónap óta először. Vidám volt és lelkendezett. — Képzeld, sikerült. Letettem a szakvizsgákat. Mit szólsz hozzá? Nem is gratulálsz? — De igen, gratulálok — válaszolt szenvtelen hangon. — Ez így nem megy, telefonon nem megy. Különös a hangod. Néhány perc múlva nálad leszek. Beszélnünk kell, érts meg, beszélnünk kell... Kocsival jött. Mikor belépett az ajtón, az volt a benyomása, hogy egy idegen férfi áll előtte. A hangja, a mozdulatai a régiek. Mégis idegen. Valami áthidalhatatlan űr tátong közöttük. A fiú külföldi cigarettát szívott. Elegáns volt, otthonosan érezte magát, úgy, ahogy mindig és folyt belőle a szó. A lány a fo- tölyban ült, maga alá húzott lábakkal. Egyetlenegyszer sem szólt közbe, de amikor megszólalt, a fiúnak fennakadt a szeme. — Ezért jöttél? — Azért, hogy veled legyek — mondta később. A hangja azonban hamisan csengett. Aztán mintha rájött volna, hogy mit akar. — Terhes vagy? — kérdezte. — Azt hiszem, igen. Űjabb cigarettát tett a szájába. Kezében remegett az öngyújtó. — Őrültség. Mari megvonta a vállát. A fiú tovább beszélt. Hagyta, hogy beszéljen. A kórházba is elkísérte. Azt mondta, hogy műtété lesz. Egy könnyű műtét. Olyan könnyű, hogy szót sem érdemel. Maga se tudta, miért ment vele. Talán azt remélte, hogy az együttlét kiűzi belőle a szorongást, vagy hogy ismét egymásra lelnek. De ez valahogy távolinak, már-már elérhetetlennek tűnt. Inkább olyasmit várt, ami önmagára döbbenti, mint a múlt éjszaka, amikor határozottan érezte, hogy valami növekszik benne. A húsából, a véréből táplálkozik. Ugyanaz, mint ő, és mégis más. Most is ezt érezte. És csak magára figyel, ami belül történik, arra a nagy átalakulásra, amelyből új élet lesz. — El voltam foglalva a vizsgákkal. Bocsáss meg, hogy nem kerestelek — mondta Zsolt, amikor beléptek a belgyógyász főorvos szobájába. Csak ketten voltak. Hosszan és furcsán méregették egymást, mint az olyan emberek, akik nagyon régen nem találkoztak. A fiú magára öltötte köpenyét, és megtörte a csendet. — Lelkiismeret-furdalá- som támadt, hogy magadra hagytalak .. . Tudom, micsoda cécóval jár az abortusz. Gyöngéden átölelte a vállát. Az asztallal szemben levő fotelhoz kísérte. Biztatóan kacsintott, miközben felemelte a telefonkagylót. — Kopor doktort kérem ... Halló ... Tiszteletem főorvos úr. Mari hallotta a főorvos mély basszusát. — Te vagy az Zsoltikám, szervusz . .. Apropó ... itt a kicsike? ... No, akkor rajta, ne várakoztassatok meg. Tudta, hogy róla van szó. A remény, hogy a fiú megértő lesz, és megbeszélik kettőjük jövőjét, szétfosz- lott. Ügy ült vele szemben, mintha egész lénye megkövült volna. — Most lesz a műtéted? A fiú hátravetette a fejét. Megértőén mosolygott, s nem válaszolt a kérdésre. Csak később szólalt meg, amikor cigarettára gyújtott. — Átmegyünk a szülészetre. — Minek? — Ejnye, ne csacsiskodj, Kopor a legjobb nőgyógyász a megyében. Észre sem veszed, és túlleszel rajta. — Ezért hívtál? — Hiszen ez kettőnk dolga. Együtt kell a végére járnunk. — Miért lenne a kettőnké? — Ez kérdés? — Igen, kérdés, mert tudtommal elváltak útjaink. — Honnan veszed ezt az őrültséget? Szeretlek és a gyermeket is akarom, de nem így, ilyen kapcsolatból. Csak most szúrtak igazán bele a szavak. Olyan fájdalommal, mint mikor az emberre rogynak a falak, és nem érez már félelmet, sem idegtépő iszonyatot, csak a megsemmisülés kábulatát, hogy minden elveszett, amit az élet szépséggel vont be. — Miért, milyen volt a mi kapcsolatunk? — suttogta, s a hang alig jött ki a torkán. A fiú gúnnyal válaszolt. — Nem vitatom, őszinte volt, magasztos volt, de mégsem volt házasság, ahogy azt a tisztesség megkívánja. — Micsoda tisztességről beszélsz... — Nézd Mari, most hogy letettem a szakvizsgákat, osztályvezető főorvos is lehetnék. A főnököm hamarosan nyugdíjba megy. Makulátlanul kell állnom a világ előtt. Ügy, hogy senki se kezdhessen ki. Értsd meg, bele kell kopni a világba, fel kell adni egyszer s mindenkorra az illúziókat. Miközben Zsolt beszélt, rátámaszkodott a fotel karfájára. Szemét behunyta. Erősen, ahogy csak bírta, hogy visszatartsa könnyeit. A szavak ólomgolyóként kop- pantak a homlokán, s beleszántottak az agyába. Mégsem érzett haragot. Sohase fog haragudni a fiúra. De a szavak indulatokat kavartak. Vissza akart volna suhintani. Először józan érvekkel, aztán ugyanúgy, ahogy a fiú, mocskos szavakkal. Sem ezt, sem azt nem tette. Csak kiegyenesedett, fejét kissé oldalra billentette. Nem nézett a fiúra. Sehová se nézett. Be volt hunyva a szeme. Mintha izzó kardot húztak volna el előtte. És mégis látott. A saját sorsát látta. — Akartam, hát vállalom. Tartásdíjat se fogok kérni tőled. A nevedet is elfelejtem. Kirohant a folyosóra. Meg sem állt hazáig. A keserűség kiégette lelkét, öntudatlan álomba zuhant. Álmában szülei tanyáján járt. Egyenes derékkal fordult be a pitvarba, és mosolygott magában. Mert valami megmozdult benne. Valami makacs, paraszti, ősi akarás. És ez a valami azt suttogta, emeld fel szívedet az égre, hiszen gyermeket hordasz alatta. Édesanya leszel! Mostanában csak úgy otthon töltögeti el az estéket- Nemcsak azért, mert egykori törzshelyüket, a Borostyánt lebontották, és egy talán túlságosan is tágas, Bukarest nevű étterem épült a helyén, ahol a kicsi európai országokat, no meg fő- és egyéb városaikat — így Budapestet is Bukaresttel — összekeverő, hangos és tájékozatlan újvilági turisták valódi magyar csorbalevest esznek és cuikát isznak rá, amitől még hangosabbak és még tudatlanabbak lesznek, hogy némelyik éjfél felé már azt hiszi, hogy a Budapest Körszállóban van Bukarestben és nem a Bukarest étteremben Budapesten. Ha állna is a régi Borostyán, akkor sem ülne már a barna asztalokhoz. Lajos, a mindentudó kopasz levélhordó, az öreg Birtalan, a kéményseprő, Lovinusz úr, a boncnak, s a többiek is mind elfoglalták pár köbcentiméternyi helyüket az Átlós út melletti kolumbáriumban. Ja, az utat nem így hívják ma már. Ezen morfondírozott Gáspár, valahai lámpagyújtogató, a városháza nyugdíjas hivatalsegédje. Hozzá lehetett igazítani az órákat, illetve hát, nem volt akkor még fűnek-fának órája, amit hozzá igazíthatott volna, de legalább napjában egyszer, amikor Gáspár horgas botjával megjelent az utcában, mindenki biztosan tudhatta a pontos időt, ha ugyan szüksége volt rá. Ült a nyikorgó dívány szélén, nézett ki a nappali fényű estébe, s ekkor, ma este fedezte fel, hogy hosszú évek óta mi hiányzik neki ilyenkor: nem látja az eget. Sem a sötétséget, sem a csillagokat, de nem látja a holdat sem. Nem látja az éjszakát. Az autók, a buszok és a villamosok, a lámpák meg a reklámok úgy pazarolják fényüket, hogy az éjszakából semmi nem marad. — Hm — mondta Gáspár és tekintetével a holdat kutatta, de nem látta meg. Nézelődött egy darabig, azután bement a kamrába, leakasztotta a szegről a kiszolgált horgas botot aztán a szekrény aljából előkereste a régi dobozsipkát, lekefélte, fejébe csapta és elindult. A villamoson rászólt a vezető: — Két méternél hosszabb sportszerekkel nem szabad felszállni ! — Ez munkaeszköz, kérem — mondta Gáspár, koppintott a padlón a bottal, és rendíthetetlenül állt a peronon. — A trolitól, ugye? — mosolyodott el a villamos- vezető és bólintott is, hely- benhagyólag. Gáspár hallgatott, tehát több baj nem is érte. A végállomáson leszállt, elindult az Átlós út felé, keresni az éjszakát, megtalálni a holdat. Távol, az utolsó lámpák irányában már sötétedett, csillagok fénylettek a sötétben, és köztük ott sárgállott a hold. Gáspár szuszogva közeledett, aláállott, horgas botjával felnyúlt és leakasztotta a holdat. Alig fért a zsebébe, pedig aznap éjjel szerencsére még nem is volt telihold. A horgas botot leszúrta az árokpartra, hátha megered a tavaszon. Neki meg úgysem kell többet, mindent elvégzett már vele. Hazaérve elővette legnagyobb uborkásüvegét, akkorát, ami a holdtöltekor sem fog belülről szétrepedni, óvatosan belétette a holdat, az üveg száját lekötötte celofánnal, az oldalára ragasztotta, a cédulát: hűvös, sötét helyen tartandó. A stelá- zsi legalsó polcára tette és lefeküdt aludni. Képeink Bessenyei Antal Szarvason élő festőművész legújabb sorozatának három alkotását mutatjuk be. A művész „A török félhold alatt” című, nagy sikerű, és számos városban bemutatott sorozata után az Ezeregyéjszaka mesevilágának megfestésére vállalkozott. Képein életre kel a világhírű arab mese- gyűjtemény sok ismert alakja és eseménye, a 300 meséből és novellából álló közkedvelt olvasmány számos fantasztikus kalandja. A művész a nyáron Törökországban járt, ahol motívumokat gyűjtött török sorozatának folytatásához, és az Ezeregyéjszaka újabb darabjainak megfestéséhez. Kiss Mihály Őszi üzenet Ady Endréhez Az kéne nekünk dalra dal Mibennünk feltámadnál újra Kedvünkre mindent elsorolni Gyere dúdoljunk édes dalt Érik a szőlő mustol a tekerő Az kéne nekünk újra élni Az kéne nékünk igazán Itt élni megint kedvet adj Gyere dúdoljunk édes dalt Érik a szőlő mustol a tekerő Múlt vagy mégis légy jelen A vers míg átüt véreden Átlátunk majd a végzeten Gyere dúdoljunk édes dalt Érik a szőlő mustol a tekerő Ám mámorodnál elé bed Mérget tennék bor helyett Mi kiittuk nem kérkedek Gyere daloljunk édes dalt Érik a szőlő, mustol a tekerő