Békés Megyei Népújság, 1978. október (33. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-29 / 256. szám

1978. október 29., vasárnap o Serédi János: Emeld fel szívedet az égre Bessenyei Antal: Az Ezeregyéjszaka kezdete Zelei Miklós: Hűvös, sötét helyen A nyárutó egy fülledt dél­utánján nyugtalan félálom­ba merült. Zavaros képek suhantak el előtte, s olykor úgy érezte, mintha időtlen idők óta a tér végtelenségé­ben lebegne. És többé nem tudná megállapítani, hol van a lent és merre van a fent. Akkor tért magához, amikor eszébe villant anyja levele. Hirtelen és fájdal­masan csaptak rá a szavak. Mi történt veled, édes lá­nyom? Miért nem látogatod meg öreg szüléidét? Amióta nyugdíjasok vagyunk, több a munkánk a tanyán, mint azelőtt volt. A múlt héten megellett a Borcsa tehén, s a koca tizenegyet fialt. De bármennyire is el vagyunk foglalva, éjszakánként, mi­előtt nyugovóra térnénk, édesapád mindig megkérdi, ugyan mi van a mi Marink­kal? És én csak sóhaj - tozok, mert mi mást tehet­nék, felénk se nézel, írni se írsz, hát semmit sem tudok rólad. Vigyázz magadra, ne­hogy rosszba keveredj ab­ban a nagy városban. Ag­gódunk érted. Anyja örökké aggódott. Mindig így fejezte be leve­lét. Ilyenféle intelmekkel bocsátotta útnak, amikor egyetemre került. Akkori­ban csak mosolygott magá­ban. De most egészen más­ként hatottak rá a szavak. Felült. Maga alá kapta a lábait. Nem tudta, hogy űzze ki magából a szorongást, amely nem kívülről sza­kadt rá, hanem belülről gyötörte. Tanárnő volt. Négy évvel ezelőtt fejezte be az egye­temet. Azzal a makacs aka­rással tanult, amely öt év alatt egyszer sem veszített lendületéből. Vörösdiplo­mával végzett. Disszertáció­ját a férfi és a nő kapcso­latának jövőjéről írta. Szám­talan könyvet olvasott el. Nemcsak társadalomtudo­mányit, hanem minden olyan fellelhető szakirodal­mat, amely az ember termé­szetével foglalkozott. A kü­lönböző nézeteket nagy hoz­záértéssel analizálta és szintetizálta. Bonckés alá vette a házasság polgári in­tézményét, s megfosztotta mítoszától. Ennek ellenére a hűségnek és az egymásért érzett felelősségnek nagy fontosságot tulajdonított. A hűségről azonban azt val­lotta, hogy annak csak ad­dig lehet létjogosultsága, amíg az érzelmek őszintesé­géből fakad. Szakdolgoza­tának utolsó fejezetében végső konklúzióként így fogalmazott : a szocialista társadalomban megterem­tődött annak a lehetősége, hogy a két nem kapcsolata olyan legyen, hogy egyik se gátolja a másik személyisé­gének kibontakozását, sőt elősegítse azt. Ebből a kö­vetkeztetésből a saját élet- felfogása csendült ki. Mi­ként abból is, hogy a nő egyéniségének kiteljesedése gyermek nélkül elképzelhe­tetlen. Még akkor is, ha egyedül kell vállalnia. De most, hogy az élet sorsfor­duló elé állította, elbizony­talankodott. Pedig milyen egyszerűnek tűnt előtte az élet. Akár egy matematikai képlet, ahol mindent előre ki lehet szá­mítani. Vagy hat éve ismer­kedett meg Zsolttal. Má­sodéves bölcsész volt. A fiú orvosira járt. Az egyetem közelében levő presszóban hozta őket össze a véletlen. A barátnőjével egy üresnek vélt asztalhoz ültek. Nem vették észre, hogy az egyik széken egy táska hever, csak amikor a fiú hozzájuk lépett, és elnézést sem kér­ve leült. Azóta nap mint nap találkoztak. Hivatalo­san semmi sem kötötte ösz- sze őket. Nem is volt szük­ség rá, hiszen őszinte rajon­gással szerették egymást. Még az sem zavarta, hogy mi lesz akkor, ha elhidegül- nek. Természetesnek vet­te, hogy ebben az esetben különválnak útjaik. Nosz­talgiát sem érzett ilyenkor. Talán azért, mert túl ma­gabiztos volt a dolgában. Szinte élvezte, ahogy nőies­ségének varázsa magához vonzza a fiút. Kapcsolatuk azonban egy idő óta üresjá­rattá vált. Szenvedett tőle. Érezte kívül is, belül is. Mindig vele volt, akármerre ment. Megmond­ta a fiúnak. Megmondta, hogy gyereket akar és nem védekezik. Többször mond­ta. Zsolt a fejét ingatta, más gondja volt, szakvizs­gára készült. Lehet, hogy ezért, lehet, hogy másért maradt el. De akkor már egy addig soha nem érzett ragyogás töltötte el énjét. Csak akkor döbbent meg, amikor megérkezett anyja levele. És egyszeriben az, amit korábban helyesnek ítélt, a szívébe markolt. Az ébredés perceiben kiverte a veríték. Megütötte a szántó­földek illata, a tanyák kipá­rolgása. Valahogy úgy, ahogy az élet, és az egész keveredik egymással. Éppen anyja leveléért nyúlt, hogy ismét elolvas­sa, amikpr asztalán meg­szólalt a telefon. Sokáig csengett, amíg felvette. Zsolt hívta. Két hónap óta elő­ször. Vidám volt és lelken­dezett. — Képzeld, sikerült. Le­tettem a szakvizsgákat. Mit szólsz hozzá? Nem is gratu­lálsz? — De igen, gratulálok — válaszolt szenvtelen hangon. — Ez így nem megy, te­lefonon nem megy. Külö­nös a hangod. Néhány perc múlva nálad leszek. Beszél­nünk kell, érts meg, beszél­nünk kell... Kocsival jött. Mikor be­lépett az ajtón, az volt a benyomása, hogy egy ide­gen férfi áll előtte. A hang­ja, a mozdulatai a régiek. Mégis idegen. Valami át­hidalhatatlan űr tátong kö­zöttük. A fiú külföldi ciga­rettát szívott. Elegáns volt, otthonosan érezte magát, úgy, ahogy mindig és folyt belőle a szó. A lány a fo- tölyban ült, maga alá hú­zott lábakkal. Egyetlenegy­szer sem szólt közbe, de amikor megszólalt, a fiúnak fennakadt a szeme. — Ezért jöttél? — Azért, hogy veled le­gyek — mondta később. A hangja azonban hamisan csengett. Aztán mintha rá­jött volna, hogy mit akar. — Terhes vagy? — kér­dezte. — Azt hiszem, igen. Űjabb cigarettát tett a szájába. Kezében remegett az öngyújtó. — Őrültség. Mari megvonta a vállát. A fiú tovább beszélt. Hagy­ta, hogy beszéljen. A kór­házba is elkísérte. Azt mondta, hogy műtété lesz. Egy könnyű műtét. Olyan könnyű, hogy szót sem ér­demel. Maga se tudta, miért ment vele. Talán azt remél­te, hogy az együttlét kiűzi belőle a szorongást, vagy hogy ismét egymásra lelnek. De ez valahogy távolinak, már-már elérhetetlennek tűnt. Inkább olyasmit várt, ami önmagára döbbenti, mint a múlt éjszaka, amikor határozottan érezte, hogy valami növekszik benne. A húsából, a véréből táplálko­zik. Ugyanaz, mint ő, és mégis más. Most is ezt érezte. És csak magára fi­gyel, ami belül történik, ar­ra a nagy átalakulásra, amelyből új élet lesz. — El voltam foglalva a vizsgákkal. Bocsáss meg, hogy nem kerestelek — mondta Zsolt, amikor belép­tek a belgyógyász főorvos szobájába. Csak ketten vol­tak. Hosszan és furcsán méregették egymást, mint az olyan emberek, akik na­gyon régen nem találkoztak. A fiú magára öltötte köpe­nyét, és megtörte a csendet. — Lelkiismeret-furdalá- som támadt, hogy magadra hagytalak .. . Tudom, micso­da cécóval jár az abortusz. Gyöngéden átölelte a vál­lát. Az asztallal szemben levő fotelhoz kísérte. Bizta­tóan kacsintott, miközben felemelte a telefonkagylót. — Kopor doktort kérem ... Halló ... Tiszteletem főor­vos úr. Mari hallotta a főorvos mély basszusát. — Te vagy az Zsoltikám, szervusz . .. Apropó ... itt a kicsike? ... No, akkor raj­ta, ne várakoztassatok meg. Tudta, hogy róla van szó. A remény, hogy a fiú meg­értő lesz, és megbeszélik kettőjük jövőjét, szétfosz- lott. Ügy ült vele szemben, mintha egész lénye megkö­vült volna. — Most lesz a műtéted? A fiú hátravetette a fejét. Megértőén mosolygott, s nem válaszolt a kérdésre. Csak később szólalt meg, amikor cigarettára gyújtott. — Átmegyünk a szülé­szetre. — Minek? — Ejnye, ne csacsiskodj, Kopor a legjobb nőgyógyász a megyében. Észre sem ve­szed, és túlleszel rajta. — Ezért hívtál? — Hiszen ez kettőnk dol­ga. Együtt kell a végére járnunk. — Miért lenne a kettőn­ké? — Ez kérdés? — Igen, kérdés, mert tud­tommal elváltak útjaink. — Honnan veszed ezt az őrültséget? Szeretlek és a gyermeket is akarom, de nem így, ilyen kapcsolatból. Csak most szúrtak igazán bele a szavak. Olyan fájda­lommal, mint mikor az em­berre rogynak a falak, és nem érez már félelmet, sem idegtépő iszonyatot, csak a megsemmisülés kábulatát, hogy minden elveszett, amit az élet szépséggel vont be. — Miért, milyen volt a mi kapcsolatunk? — suttog­ta, s a hang alig jött ki a torkán. A fiú gúnnyal válaszolt. — Nem vitatom, őszinte volt, magasztos volt, de mégsem volt házasság, ahogy azt a tisztesség megkíván­ja. — Micsoda tisztességről beszélsz... — Nézd Mari, most hogy letettem a szakvizsgákat, osztályvezető főorvos is le­hetnék. A főnököm hamaro­san nyugdíjba megy. Maku­látlanul kell állnom a világ előtt. Ügy, hogy senki se kezdhessen ki. Értsd meg, bele kell kopni a világba, fel kell adni egyszer s min­denkorra az illúziókat. Miközben Zsolt beszélt, rá­támaszkodott a fotel karfá­jára. Szemét behunyta. Erő­sen, ahogy csak bírta, hogy visszatartsa könnyeit. A szavak ólomgolyóként kop- pantak a homlokán, s bele­szántottak az agyába. Még­sem érzett haragot. Sohase fog haragudni a fiúra. De a szavak indulatokat kavartak. Vissza akart volna suhintani. Először józan érvekkel, az­tán ugyanúgy, ahogy a fiú, mocskos szavakkal. Sem ezt, sem azt nem tette. Csak kiegyenesedett, fejét kissé oldalra billentette. Nem né­zett a fiúra. Sehová se né­zett. Be volt hunyva a sze­me. Mintha izzó kardot húz­tak volna el előtte. És még­is látott. A saját sorsát lát­ta. — Akartam, hát vállalom. Tartásdíjat se fogok kérni tőled. A nevedet is elfelej­tem. Kirohant a folyosóra. Meg sem állt hazáig. A ke­serűség kiégette lelkét, ön­tudatlan álomba zuhant. Ál­mában szülei tanyáján járt. Egyenes derékkal fordult be a pitvarba, és mosolygott magában. Mert valami meg­mozdult benne. Valami ma­kacs, paraszti, ősi akarás. És ez a valami azt suttogta, emeld fel szívedet az égre, hiszen gyermeket hordasz alatta. Édesanya leszel! Mostanában csak úgy ott­hon töltögeti el az estéket- Nemcsak azért, mert egyko­ri törzshelyüket, a Boros­tyánt lebontották, és egy ta­lán túlságosan is tágas, Bu­karest nevű étterem épült a helyén, ahol a kicsi euró­pai országokat, no meg fő- és egyéb városaikat — így Budapestet is Bukaresttel — összekeverő, hangos és tájé­kozatlan újvilági turisták valódi magyar csorbalevest esznek és cuikát isznak rá, amitől még hangosabbak és még tudatlanabbak lesznek, hogy némelyik éjfél felé már azt hiszi, hogy a Buda­pest Körszállóban van Bu­karestben és nem a Buka­rest étteremben Budapesten. Ha állna is a régi Boros­tyán, akkor sem ülne már a barna asztalokhoz. Lajos, a mindentudó kopasz levél­hordó, az öreg Birtalan, a kéményseprő, Lovinusz úr, a boncnak, s a többiek is mind elfoglalták pár köbcen­timéternyi helyüket az Átlós út melletti kolumbáriumban. Ja, az utat nem így hívják ma már. Ezen morfondírozott Gás­pár, valahai lámpagyújtoga­tó, a városháza nyugdíjas hivatalsegédje. Hozzá lehe­tett igazítani az órákat, il­letve hát, nem volt akkor még fűnek-fának órája, amit hozzá igazíthatott volna, de legalább napjában egyszer, amikor Gáspár horgas bot­jával megjelent az utcában, mindenki biztosan tudhatta a pontos időt, ha ugyan szüksége volt rá. Ült a nyikorgó dívány szé­lén, nézett ki a nappali fé­nyű estébe, s ekkor, ma este fedezte fel, hogy hosszú évek óta mi hiányzik neki ilyen­kor: nem látja az eget. Sem a sötétséget, sem a csillago­kat, de nem látja a holdat sem. Nem látja az éjszakát. Az autók, a buszok és a villa­mosok, a lámpák meg a rek­lámok úgy pazarolják fényü­ket, hogy az éjszakából sem­mi nem marad. — Hm — mondta Gáspár és tekintetével a holdat ku­tatta, de nem látta meg. Nézelődött egy darabig, azután bement a kamrába, leakasztotta a szegről a ki­szolgált horgas botot aztán a szekrény aljából előkeres­te a régi dobozsipkát, leke­félte, fejébe csapta és elin­dult. A villamoson rászólt a ve­zető: — Két méternél hosszabb sportszerekkel nem szabad felszállni ! — Ez munkaeszköz, ké­rem — mondta Gáspár, kop­pintott a padlón a bottal, és rendíthetetlenül állt a pero­non. — A trolitól, ugye? — mosolyodott el a villamos- vezető és bólintott is, hely- benhagyólag. Gáspár hallgatott, tehát több baj nem is érte. A végállomáson leszállt, elindult az Átlós út felé, ke­resni az éjszakát, megtalál­ni a holdat. Távol, az utol­só lámpák irányában már sö­tétedett, csillagok fénylettek a sötétben, és köztük ott sárgállott a hold. Gáspár szuszogva közele­dett, aláállott, horgas botjá­val felnyúlt és leakasztotta a holdat. Alig fért a zsebé­be, pedig aznap éjjel sze­rencsére még nem is volt te­lihold. A horgas botot le­szúrta az árokpartra, hátha megered a tavaszon. Neki meg úgysem kell többet, mindent elvégzett már vele. Hazaérve elővette legna­gyobb uborkásüvegét, akko­rát, ami a holdtöltekor sem fog belülről szétrepedni, óva­tosan belétette a holdat, az üveg száját lekötötte celo­fánnal, az oldalára ragasz­totta, a cédulát: hűvös, sö­tét helyen tartandó. A stelá- zsi legalsó polcára tette és lefeküdt aludni. Képeink Bessenyei Antal Szarva­son élő festőművész leg­újabb sorozatának há­rom alkotását mutatjuk be. A művész „A török félhold alatt” című, nagy sikerű, és számos városban bemutatott so­rozata után az Ezeregy­éjszaka mesevilágának megfestésére vállalko­zott. Képein életre kel a világhírű arab mese- gyűjtemény sok ismert alakja és eseménye, a 300 meséből és novellá­ból álló közkedvelt ol­vasmány számos fan­tasztikus kalandja. A művész a nyáron Törökországban járt, ahol motívumokat gyűj­tött török sorozatának folytatásához, és az Ezeregyéjszaka újabb darabjainak megfestésé­hez. Kiss Mihály Őszi üzenet Ady Endréhez Az kéne nekünk dalra dal Mibennünk feltámadnál újra Kedvünkre mindent elsorolni Gyere dúdoljunk édes dalt Érik a szőlő mustol a tekerő Az kéne nekünk újra élni Az kéne nékünk igazán Itt élni megint kedvet adj Gyere dúdoljunk édes dalt Érik a szőlő mustol a tekerő Múlt vagy mégis légy jelen A vers míg átüt véreden Átlátunk majd a végzeten Gyere dúdoljunk édes dalt Érik a szőlő mustol a tekerő Ám mámorodnál elé bed Mérget tennék bor helyett Mi kiittuk nem kérkedek Gyere daloljunk édes dalt Érik a szőlő, mustol a tekerő

Next

/
Thumbnails
Contents