Békés Megyei Népújság, 1978. október (33. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-29 / 256. szám

1978. október 29., vasárnap T1 Szabálytalan portré egy tanácstagról Kongresszus elölt Beszélgetés Mándics Mihállyal, a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének főtitkárával Október 10-én tartották Békéscsabán megyei kül­döttgyűlésüket a nemzetisé­giek. Az egyik felszólaló, aki a Battonyán élő szerbe­ket képviselte, elismerően szólt a községben kialakult nemzetiségi klubéletről. Mint mondotta, sikeres volt a zrenjanini költők közre­működésével tartott találko­zójuk is. A kórusmozgalom továbbfejlesztését viszont az a körülmény hátráltatja, hogy nincs énekszakos pe­dagógusuk. A gyűlésen fel­szólalt Boros Józsefné, a dél­szláv szövetség főelőadója, aki elsősorban a megyei, a járási és a nagyközségi párt-, állami, valamint tömegszer­vezetekkel kialakult jó kap­csolatoknak tulajdonította, hogy a vezetők is szívügyük­nek tekintik a nemzetisé­giekkel való törődést. Példá­ul a közösen szervezett kul­turális rendezvények Batto­nyán mindig teltház előtt zajlanak. Befejezésül arra kérte a délszláv lakosságot képviselő küldötteket, hogy a novemberi kongresszuson részletesen számoljanak be az öt év eredményeiről, és szóljanak majd azokról a gondokról, feladatokról is, amelyeknek megoldásához további segítséget várnak. A napokban felkerestük Mándics Mihályt, a Magyar- országi Délszlávok Demokra­tikus Szövetségének főtitká­rát, hogy a kongresszusi elő­készületek tapasztalatairól és a nemzetiségi tudat erősíté­sének lehetőségeiről tájékoz­tassa lapunk olvasóit. — A hírekből értesül­tünk arról, hogy október 16-án szövetségük vá­lasztmánya és titkársága ülést tartott. Mi volt ennek a lényege? — Ez a rendezvényünk a ciklus befejező részét jelen­tette. A részvevők meghall­gatták és megtárgyalták az 1973—1978 közötti időszak­ról szóló beszámolót, vala­mint tájékozódtak a követ­kező öt év fő célkitűzései­ről. Ami újat jelentett: ezen az ülésen hagyták jóvá a szövetség, úgynevezett első szervezeti és működési sza­bályzatát. Ezután a jelölő- bizottság kongresszusi elő­készületeiről készült tájékoz­tatója hangzott el. — Hányán jelentek meg a küldöttválasztó gyűlése­ken? — Csongrád megye kivéte­lével mindenütt megtartot­ták ezeket az összejövetele­ket. A 43 körzeti jellegű küldöttjelölő gyűlésen hat­ezren vettek részt, és 160 hozzászóló mondta el véle­ményét, javaslatát a szövet­ség munkájáról, s a helyi feladatokról. A jelenlevők összesen 199 küldöttet vá­lasztottak meg. — Milyen tapasztalato­kat szereztek Battonyán? — Nagyon örültünk annak, hogy a megyei, a járási és a községi vezetők is ott vol­tak a battonyai gyűlésünkön, amelyet a román nemzetisé­giekkel közösen rendeztünk. Nagyra értékeljük a Haza­fias Népfront által nyújtott segítséget. Egyébként akkor egy teljes napot töltöttem Battonyán, s felkerestem a szerb iskolát és a szerb klubot is. Alkalmam nyílt hosszan elbeszélgetni az ok­tatási intézmény igazgatójá­val. A „Több nyelven egy akarattal” jelszó tartalom­mal telítődött, mert tapasz­talataink meggyőztek arról, hogy a nagyközség vezetői is teljes odaadással, egyfor­mán patronálják a szerb, a román és a magyar ajkú lakosságot. Különben ritka az olyan hely, mint Batto- nya, ahol sokszor megfordul­tam. Tavaly is ott jártam azzal a jugoszláv delegáció­val, amely szerb könyvtárat hozott ajándékba. — Hány báziskönyvtár működik az országban? — összesen négy helyen : Szentendrén, Szombathelyen, Mohácson és Baján van ilyen intézmény. A batto- nyaiak az utóbbiaktól kap­ják a könyveket. — Milyen oktatási ke­retek között tanulják a fiatalok az anyanyelvet? — Most, a beszámolási időszakban a 30 óvodában és a nyolc kétnyelvű általá­nos iskolában mintegy 1500 —1600 gyermekkel csaknem 90 pedagógus foglalkozik. A battonyaiban jelenleg 38 ta­nulónk van. Ezenkívül az úgynevezett nyelvoktató is­koláinkban heti négy órá­ban több mint 3400 diák ta­nulja a szerb-horvát, illetve a szlovén nyelvet. A buda­pesti nemzetiségi gimnáziu­munkba 117 diák jár. A 26 idén érettségizett közül 22-en továbbtanulnak. A belgrádi, a zágrábi, a Növi Sad-i, és ljubjanai felsőfokú oktatási intézményekben 31 ösztöndíjas hallgatónk foly­tatja tanulmányait. — És itthon? — A budapesti Eötvös Lo- ránd Tudományegyetem 2— 3, a Pécsi Tanárképző Fő­iskolán általában 10 szerb- horvát szakos hallgatónk és Kecskeméten a képzőben 3 -4 óvónő végez évente. — Hogyan segíti a szö­vetség az anyanyelv ápo­lását? — Ezt nagyon fontos fel­adatnak tekintjük. Aktívá­ink a délszláv lakta telepü­lések lakosságának rendsze­resen tartanak anyanyelven előadásokat. Battonyán pél­dául az elmúlt évben 13 ilyen jellegű rendezvény volt. A Narodne Novine című hetilapunkra megyéjükben 58-an fizettek elő és csak 21 árus példány kerül forga­lomba. Ezt kevésnek tartjuk. Visszaesés mutatkozik a No­vine Kalendar vásárlásában is. Békésben négy évvel ez­előtt 200, az idén már csak 120 kelt el. Ugyanakkor Za­lában és Vasban a duplájá­ra emelkedett az előfizetők száma. Egyébként mind több kiadványunk jelent meg az utóbbi két esztendőben. El­készült a „Múltunkból” cí­mű néprajzi sorozat harma­dik kötete is. A pécsi rádió naponta félórás, az URH és a tv pedig ha vonta egy al­kalommal sugároz negyed­órás műsort a hazánkban élő délszláv lakosságnak. A kongresszusra „Kolo” cím­mel megjelenik az első ha­zai nagylemezünk is. — Mit jelent ez a szó? — A kóló körtáncot je­lent. Itt a faliképen és a vitrinben levő nemzeti vi­seletbe öltöztetett babák egy-egy etnikai csoportot jelképeznek. A magyaror­szági délszlávok három nagy egységét különböztetjük meg: a szerbeket, a szlovéneket, és a horvátokat. Ez utób­biakhoz tartoznak a bunye- vácok, a sokácok, a bosnyá- kok, a rácok, az illérek, va­lamint a nyugati határ men­tén élő horvátok. Az ő da­laikból, táncaikból állítot­tuk össze hanglemezünk zeneanyagát. — Most pedig engedjen meg néhány, az eddigi életére és munkájára vo­natkozó kérdést. Mivel foglalkozott Mándics elv­társ, mielőtt a délszláv szövetség főtitkára lett? — A tanítóképző elvégzé­se után 1948-ban egy tanya­si iskolába kerültem. Akkor kezdtem gyűjteni a helytör­ténettel és honismerettel kapcsolatos írásos feljegyzé­seket, valamint tárgyi emlé­keket is. Később áthelyeztek szülőfalumba, a Bács-Kiskun megyei Csávolyra, ahol 25 évig iskolaigazgató voltam. Csupán tájékoztatásul jegy­zem meg, hogy ezt a há­romezer lelket számláló községet 15—15 százalékban bunyevácok, illetve németek, és 70 százalékban magyarok lakják. Amikor a fővárosba jöttem, a kapcsolat nem sza­kadt meg, mert a bajai já­rást képviselem az ország- gyűlésen. Ne vegye szerény­telenségnek, ha a csávolyi iskoláról írt könyvemből felolvasom a Honismeret és hazaszeretet című fejezet kezdő sorait: „Szülőfalumat szeretem. Nemcsak azokat a rögöket, amelyeket évszáza­dokon át őseimnek vére és verejtéke bőven öntözött, nemcsak a földet, amelynek egy kicsiny, könnyen körül­határoló része életemnek színtere.” — Kik vettek részt Csá- voiyon a gyűjtőmunkában? — Szülők, nevelők és ta­nulók segítségével felkutat­tunk mindent, ami az isko­lában létesített múzeum anyagának összeállítása szempontjából nélkülözhe­tetlen volt. Ebben a két vaskos kötetben pedig meg­írtam községem krónikáját, amelyet most lányaim foly­tatnak. Régi tervem, hogy a kongresszusra megjelenjen a nemzetiségiek területi elhe­lyezkedését ábrázoló térkép. Csak érdekességként emlí­tem meg, hogy külön albu­mot vezetünk, amely 1778- tól kezdve tartalmazza Csá- voly község diplomásainak névsorát. A krónikaírást itt a szövetségen belül is sikerült meghonosítani. Munkatár­saimmal kronológiai sor­rendben szerb, szlovén és magyar nyelven feljegyezzük azokat az eseményeket, amelyek életünkkel, szövet­ségünk mindennapi tevé­kenységével kapcsolatosak. Természetesen a krónikába belekerültek korábbi adatok is. Ezek közül az egyik leg­jelentősebb esemény 1945 tavaszán következett be ; amikor is Battonyán meg­alakult szervezetünk jog­elődje — az Antifasiszta Szlávok Szövetsége. — Milyen főbb témák szerepelnek majd a no­vemberi kongresszuson? — Súlyponti kérdésnek tartjuk az anyanyelvű okta­tás továbbfejlesztését, mely­nek szelleme megfelel az 1978 januárjában hozott po­litikai bizottsági határozat­nak. A minőségi szintet az igényekhez kívánjuk igazí­tani. A választmány tagjai maximálisnak tartották a cé­lokat. Ez így is van, ha csak a szövetségben dolgozó kol­légák erőfeszítéseire támasz­kodunk. Ám, ha munkánkba bevonjuk a küldötteket, a választott testületek tagjait és az egyes testületek aktí­váit, akkor képesek leszünk valóra váltani elképzelésein­ket. A pedagógusok már ed­dig is bizonyítottak, de az agrár- és a műszaki értelmi­ségiektől még több segítsé­get várunk a jövőben. — Miben látja pártunk és kormányunk nemzetisé­gi politikájának célját, lé­nyegét? — Kongresszusi beszámo­lónkba ds belevettem azo­kat a szavakat, amelyeket Kádár elvtárs két évvel ez­előtt a Vas megyei Horvát- zsidány községben tett láto­gatásakor mondott: „A vi­lág a népek kórusából áll. Ebben a kórusban mindenki a maga nyelvén szóljon és énekeljen, s lehetőleg a szo­cializmus, a nemzeti függet­lenség, a béke dallamát szó­laltassa meg.” Ügy érzem, ez a megállapítás hűen tük­rözi a nemzetiségi politika lényegét és célját. Ezeket a gondolatokat szem előtt tart­va haladhatnak a szlovákok, a németek, a románok és a délszlávok a magyarokkal együtt megkezdett úton. Bukovinszky István Gyökeret lehet-e eresz­teni egy faluban nyolc év alatt? Akadna aki igennel és aki nemmel válaszolna. Ez attól függ, hol, hogyan tud valaki beilleszkedni a környezetébe, milyenek az igényei, hogyan fogadják, és így tovább. Szóval, sok összetevője lehet annak, hogy nyolc év után úgy érezze az ember, ahogyan beszélgetésünk elején Hódi Károlyné, a csabacsüdi gyógyszertár vezetője nyi­latkozott. — Nekem szerencsém volt. A csabacsüdi emberek őszinték, nyílt szívűek. So­ha, az első naptól kezdve nem ereztem, hogy nem tartozom közéjük. Szeretet­tel fogadtak és bizalom­mal. Ez talán abból is fa­kad, hogy a gyógyszerész — éppen hivatásánál fog­va — közelebb áll az em­berekhez. Különösen ilyen kis helyen tapasztalható ez, és ha párosul azzal, mint ami a kis kollektívánknak az elve, akkor csak kölcsö­nös bizalom alakulhat ki. Nálunk ez történt. Jómagam gyógyszerészi feladatomnak tekintem a beteg ember egészségéért, felgyógyulásáért való mun­kálkodást, * természetesen szorosan együttműködve az orvossal. Lényegesnek tar­tom — és az itt dolgozók mindegyike — a betegek­kel való jó kapcsolat kiala­kítását, hogy mindig bi­zalommal léphessék át ekis gyógyszertár küszöbét. Gyó­gyulásukhoz segítséget és jó szót is kapjanak — a gyógyszer mellé... Ami szintén nagyon fontos: min­dig úgy ítéljük meg a betegek helyzetét, mintha mi lennénk a helyükben, akkor meg is tudjuk érteni őket. Talán ezt érezték, látták meg már az elején, s ennek köszönhetem, hogy itthon érzem magam ebben a községben. Lehet, hogy mosolyogni való, de azelőtt még azt sem tudtam, a térkép me­lyik csücskén keressem Csa- bacsüd nevét. Dolgoztam már falun, de itt mások az emberek. Hamar összeba­rátkoztam velük. A volt tanácselnök sokat segített. Eleinte nem is tudtam mire vélni a sűrű látogatást, a beszélgetéseket. Akkor nyugdíj előtt állt, nem kér­deztem. Csak később értet­tem meg, miért volt ez. Új tanácselnök került a község élére, s a régi engem is meg akart ismerni, mint 1918—1919-ben Magyar- országon a nemzeti kérdés egyben nemzetiségi és külpolitikai probléma is volt. Nemcsak a vesztett há­borúban csődbe jutott Mo­narchia nemzetiségei kí­vántak nemzetállamokba szerveződni, illetve már lé­tező anyaországaikhoz csat­lakozni, hanem a győztes imperialista hatalmak, az antant is döntött Ausztria— Magyarország megszünteté­séről. Így csupán a keretek körvonalai, az átrendeződés külsőségei, gyakorlatilag a pontos határok kérdése le­hetett még — inkább ke­vésbé, mint többé — nyitott probléma. Maga a megol­dás, az újfajta közép-euró­pai berendezkedés a háború jellegéből fakadóan csakis imperialista, új és tragikus ellentmondásokat szülő le­hetett. 11 történelmi Magyarország felbomlása Legelőször Horvátország elszakadása vált ténnyé, de Csehszlovákia antant-elis­merése, a román és a szerb igények és nemzeti törekvé­Munka közben Fotó: Veress Erzsi jövendő tanácstagot. Ugyan­is alig egy évvel letelepedé­sem után megválasztottak, és most már vb-tag is va­gyok. Az előző gyógyszerész — aki nyugdíjba ment, s he­lyére kerültem — szintén tanácstag volt. Szóval, amolyan „melegváltás” tör­tént. Meglepett, de nem bán­tam. Szívesen vállaltam, mert örömmel töltött el, hogy máris bíznak ben­nem. Tele voltam energiá­val. Sokat akartam tenni a községért, aztán rájöttem, hogy az apró dolgok éppen olyan fontosak, mint a na­gyok. Példázzam? Egy utcai szemétgyűjtő beszerzése, felszerelése is ügy. Aki szóvá teszi, annak nagyon fontos. Ha javaslata megvalósul, akkor elégedett. Sohasem szabad erről megfeledkez­ni. Én ezeket a kis ügye­ket is szívesen segítem, bár az emberek többsége látványosabb dolgokat kí­ván, például egy új épü­let átadását és ehhez ha­sonlót. Persze egy ilyen kis községben ez ritkán adódhat. A fejlesztésre ke­vés a pénz. Most például nagyon kellene már az új óvoda, tervezik is, de ha nincs miből építeni?! Oláh Mihályné tanácsel­nök, aki velünk volt e be­szélgetésen, eddig csak csendben figyelt. De aztán közbeszólt. — Azért elintéztél na­gyobb ügyet is. Mondd el a fogorvost ! — Hogy is volt azzal a fogorvossal ? — Ennek története van. A helybeliek kénytelenek sek támogatása bizonyítot­ta, hogy Magyarország te­rületi integritását fenntar­tani lehetetlenség. A Rutén­föld (Kárpát-Ukrajna), Bur­genland, egyes vegyes lakos­ságú és színmagyar perem- kerületek ügyében bizo­nyos alkura azonban esetleg volt még lehetőség. Ehhez azonban a realitások talajá­ra, a jogos és elkerülhetet­len elszakadási törekvések elfogadásának alapjára kel­lett volna helyezkedni, nem pedig a mindent megtartani, a „nem, nem, soha” képte­len és abszurd nacionalista álláspontjára. Ez a magyar struccpolitika csak tovább súlyosbította az amúgy sem csábító kilátásokat, különö­sen, hogy a magyar etnikum — a közvetlen érintetteken kívül — nem volt hajlandó további véráldozatokra az integritás ügyéért. Jászi Oszkár, a nemzetisé­gi ügyek elismert szaktekin­télye és a népkormány nem­zetiségi minisztere háború előtti, demokratikus, ám ekkorra már időszerűtlen, az egységes Magyarországon belüli autonomista • megol­dásokat dédelgetett. A wil- soni pontok, a Drávát ha­tárnak tekintő padovai fegyverszünet, majd az en­voltak Szarvasra járni fog­orvoshoz. Nem kell mon­dani, milyen rettenetes, ha fáj az embernek a foga, és nincs, aki segítsen. Ahhoz előbb ki kell várni a vonat indulását és beutazni a vá­rosba, várakozni a rendelő­ben, amíg sorra kerül. S addig tűrni, tűrni, szenved­ni... Nohát, mi elhatároz­tuk, hogy segítünk a hely­beliek gondján. Lesz fog­orvosunk ! Igen ám, ha­tározni könnyű... Az elnöknőnek akkor to­vábbképzésre kellett menni. Így hát megbízott — mivel egészségügyis vagyok — nézzek én utána. Nagyon megtisztelő volt ez, jólesett. De ugyanakkor nehéz is. Az volt a jó, hogy a megyei főorvostól — akit ez ügyben felkerestem — a legmesszebbmenő segít­séget megkaptam. Nem részletezem, de tény, hogy 1973 januárjában már volt fogorvosunk. Igaz, Szarvas­ról jár ide, azonban min­den reményünk megvan arra, hogy a jövő év elejé­től állandó fogorvosunk lesz. Látni kellett volna, mi­lyen örömmel fogadták. Azt is, amikor a rendelőt ki­alakítottuk. Napokig jár­tunk súrolni, takarítani, ablakot tisztítani. Gyulá­ról kaptunk egy kiszupe- rált fogorvosi széket, de mi akkor annak a sámlinak is nagyon örültünk, amit vele adtak. Az emberek nemcsak gyógyszerért mennek be, hanem a tanácstaghoz egy kis beszélgetésre. Mindig szívesen látott vendégek. Hódi Károlyné egy ilyen beszélgetésen figyelt fel arra, hogy a körzetben van egy idős házaspár, akiknek nincs senkijük. Ügyüket a vb-ülés elé vitte. Így lett házibeteg-ápolónőjük, majd később sikerült egy szociális otthonban elhelyezni őket. A gondos ápolás, a nyugodt életmód megszépítette utol­só éveiket. Erről csak eny- nyít mondott: — Nincs ennél jobb érzés. Segítettem valakin. S egy tanácstagnak sokszor adódik ilyen. Az is öröm, ha vala­mit sikerül elintézni, és jön­nek, újságolják. Mondják: mégis csak jó volt szólni! Munkáját a felsőbb szer­vek is elismerik. A megyei tanácselnöki dicséret, és az Egészségügy Kiváló Dolgo­zója kitüntetés erről tanús­kodik. Kasnyik Judit nél lényegesen kedvezőtle­nebb, de mégis csak ideigle­nes demarkációs Vonalat megállapító belgrádi szer­ződés soha be nem tartott pontjaiba kapaszkodott más kormánytényezőkkel együtt. Budapesten tárgyalásokba kezdett a szlovák burzsoázia, Aradon pedig a Román Nemzeti Komité képvise­lőivel. Azonban az ellenté­tek, a bizalmatlanság olyan mély volt, s nem utolsósor­ban az erőviszonyok annyi­ra egyenlőtlenek voltak, hogy nem sikerült meg­egyezni. Noha a nemzetisé­gek elismerték Jászi szub­jektív becsületességét, po­litikája ekkorra már alkal­matlan volt a megváltozott idők követelményeire. A Károlyi-kormány „a területi integritás politikáját követ­te, bár annak realitásában maga is kételkedett, de a róla való önkéntes lemon­dás ódiumát magára venni nem merte, annál kevésbé, mert az összes magyar po­litikai párt és irányvonal ál­tal nyújtott egységes támo­gatás alapja a területi integ­ritás védelmének minde­nek fölé helyezése volt.” (Hajdú Tibor) Miben reménykedett még­is ez a kormány? II külpolitikai dilemma A magyar polgári demok­ratikus forradalom külpoliti­kájának sarkköve az egyol­dalú, sohasem viszonzott antantbarátság volt. A győz­tesek jóindulatában is bízva II béke forradalma 6. fl nemzeti kérdés

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents