Békés Megyei Népújság, 1978. október (33. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-15 / 244. szám
1978. október 15., vasárnap KHiUJKfiTd KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Munkásábrázolás a mai képzőművészetben Feldmann Tibor: Napfényben a házikó TÉKA Utunk évkönyv A téma és a probléma iránt ma nagyobb a közönség érdeklődése, mint az ötvenes évek eleje óta bármikor, de mások az indítékok, az okok. Az ötvenes évek elején új lehetőséget nyitott az az elementáris erővel feltörő igény, hogy új hősként ábrázolják a társadalmat meghatározó, megváltoztató munkásnak és a mezőgazdasági munkásnak az alakját, és megteremtsék a változásokat sűrítő új típust. A művész világosan láthatta vállalt feladatát, a közönség reagálása pedig többnyire viszonylag gyorsan igazolta szándékát és eredményét. Az azóta eltelt negyed század folyamán változott a típus, az eszmény, mint ahogyan más lett a munkás, a mezőgazdasági munkás élete és társadalmi tartalma is. És ami a képzőművészeti alkotás szempontjából különösen fontos: változott az üzemi, a mezőgazdasági munka környezete és maga a munkafolyamat. Az ötvenes évek elején a martinász-hős, a kaszás paraszt egyértelmű társadalmi-történelmi jelentés hordozója lehetett; a szerszám-attributum, a munkamozdulat világosan utalt a társadalmi osztály, réteg szerinti hovatartozásra. A nagyipari, nagyüzemi termelés legáltalánosabb és tipikusnak mondható mai viszonyai között azonban a művész sem tájékozódhat, alakíthat a régi módon. A korábbi attribútumok, a társadalmi helyzetre, sőt, osztályra utaló mozdulatok többsége érvényét vesztette, sokszor félrevezető. A kalapács vagy a fogó, a kasza, vagy a sarló, az azzal történt mozdulat, a régebbi munkás, paraszt ismérve, — a mai dolgozónak mások a munkakörülményei, más az életformája: a művésznek egyszeri képben kell megragadnia, általánosítania azokat a folytonosan változó jellemzőket, amelyek nyomán mai embert ábrázol. A munkaábrázolás iránti mai érdeklődés, amely néha már-már számonkérésként hat és hangzik el, természetesnek tartható, habár figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy a társadalmi-történeti változás és annak művészi visszatükrözése nincs egymással szükségképpen időbeli szinkronban. A hajdani martinász-ideál egy kialakulóban levő munkáshatalom visszfénye és előrejelzése volt. Akkor még társadalmilag is, külső vonásaikban 1 különböztek egymástól a munkások, parasztok, értelmiségiek. Mára már eltűntek a külső ismérvek (öltözködés, mozgás), a munkahelyi jellemzők sem vonnak éles határt például a munkás és mérnök alakja közé. A korábban szimbolikus töltetű építőmunkás alakja sem lehet ma már realitás, mert a tégla, a vakolókanál helyét elfoglalta a nem attribútum jellegű házgyár és előre gyártott elem. A képzőművész viszont vizuális érzéki közléssel szolgál, nem pedig fogalmakkal. Hosszú tapasztalat alakíthatja csak ki a megváltozott munkás-fogalomnak és osztály-fogalomnak új és érvényes képi megfelelőjét. A mai munkásábrázolás variánsait talán két fontosabb tartalmi-tematikai törekvésekkel jellemezhetjük a leginkább: egy „össznépi” típus keresése és kialakítása, továbbá az ember és az általa formált anyag, világ új viszonyának megfogalmazása. Az alábbiakban néhány jellemző példájukat említjük. Vigh Tamás debreceni Magvetőjének kődombormű- vén, az Üvegfúvó vagy a Tudomány allegóriájának bronzalakjaiban formailag rokon módon és hangulatilag is hasonlóan általánosul új eszménnyé a munkásnak, a mezőgazdasági munkásnak, az értelmiségnek az alakja. Elbeszélő elemeinél fogva talán még szembeszökőbb ez a tematikai változás Szurcsik János Földosztás című, 1972- es nyíregyházi faliszőnyegén, ahol a cölöpöt verő munkás és a vörös zászlót tartó parasztasszony típusa között tulajdonképpen már nincs osztály szerinti megkülönböztetés. Igaz, ez esetben már maga a téma, a földosztás, történelmi téma, a parasztság életének-sorsának állomásait a szőnyeg szegélyének jelenetei vonultatják fel, és a földosztás mozzanatát monumentálisán megragadó képmező már a mai ember történelmi tudatát és ítéletét tartalmazza. Úgy látszik, a mezőgazda- sági munkás életét közvetlenebbül ismerő művészeket foglalkoztatja leginkább a múlt és jelen egymásrautaltsága. Ez ragadja meg a nézőt többek között Szalay Ferenc tsz-tárgyú képein, így a Történelem című, több önálló képből összeállított kompozíción, ahol egymást értelmezik a Tsz-közgyűlés című nagyobb kompozíció és a különféle mozzanatokat, típusokat felvonultató kis képek sora. Arra viszonylag ritkán van lehetőség, hogy állandó nyilvánosságnak szánt, tartalmában monumentális faldíszítő munka szülessék; több az igény az építészeti dekorációra, díszítőművészeti alkotásokra. Az utóbbi évtized ritka ellenpéldái közül való Kádár György hatalmas méretű, Olajbányászok című szegedi pannója, (1971), ahol triptichon-jellegű kompozíció fogja össze a munkáshősöket és a táji, környezeti elemeket, és expresszioniszti- kus erő hatja át nemcsak az alakokat, hanem a színnel- formával-térrel teremtett dinamikát. Korábban a művész sok mindent kifejezhetett a tárgyi környezet jelzésével. Egy hídfeljáró, egy vaskályha, egy nadrágszíjparcellákkal borított dűlő, egy üres tányér, egy szelet kenyér elég volt ahhoz, hogy emberi sorsról, osztályról szóljon. Üj élményként hagyott nyomot az ötvenes évek közepétől az ipari táj, a megváltozott mezőgazdasági táj, de a hatvanas években a művészeket már leginkább a valóság megismerésének, birtokbavételének korszakos súlyú és általánosságú kérdései foglalkoztatták. Prométheuszok, Ikaruszok feszegették a nagy kérdéseket, amit a világ megismerésének megnőtt lehetősége és felelőssége jelent; Segesdi György, Raszler Károly, Kiss István, Varga Imre stb. munkáiból áradt az erőnek, örömnek, vagy a szorongásnak a tudata. Az utóbbi években inkább az anyag megmunkálásának technikai és tematikai racionalitása látszik új kutatási terepnek, és ez itt-ott már közvetlenül hat a munkásábrázolásra. Akár úgy, mint Rózsa Péter papírgyári munkásokat ábrázoló kétfi- gurás lábatlani kompozícióján (1972), ahol az absztra- hált alakok szinte összeforrnak az általuk formált anyaggal és mintegy abból teremtődtek. Akár úgy, mint Gyurcsek Ferenc szobor- munkajelenetein (1975— 1977), ahol az állványzat vagy a nehézáram porcelánja új, értelmező funkciójú posztamens szerepét tölti be, szakítva a százados gyakorlattal, hogy a szobor talapzata tartalmilag semleges formaelem. A dolgozó ember ábrázolása a napi élet problémáit sem kerüli meg. Bálványos Huba Állásidő című grafikája, több festő vissza-visszatérő témája a magukra maradó öreg parasztokról reális gondokat feszegetnek. Ez is hozzátartozik a típusok és helyzetek differenciáltabb feltárásával jellemezhető összképhez. A nagy távlatú művészi kutatómunkát azonban inkább az az alkotói gond hatja át, hogyan lehet valóban hitelesen és mai érvénnyel megfogalmazni azt a munkást, aki külsőleg, belsőleg különbözik elődjétől, mint ahogyan megváltozott magának a munkásosztálynak a fogalma is, és állandóan változik a környezet — munkahely és otthon —, amit a munkás megteremt és amelyben él. Az évről évre megjelenő évkönyv, amely a kolozsvári irodalmi hetilap kiadványaként kerül mindig az olvasó kezébe, arról nevezetes, hogy leginkább tematikus számokat terveznek, illetve szerkesztenek. Az Utunk évkönyv tíz évvel ezelőtt, 1968-ban jelent meg először. Az akkori siker, az érdeklődés a kiadvány iránt azóta sem lankadt, megjelenése esemény, hiszen egyrészt úttörő jellegű vállalkozása volt ez az irodalmi lapnak, amelyet később követett az Előre, a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör, a Csíkszeredái Hargita, a nagyváradi Fáklya és a Szatmári Hírlap kiadványa, nemrég pedig a Korunk és a Hét évkönyveit is kézbe vehettük. E kiadványok értéke éppen abban rejlik, hogy a tájegység sajátos arculatát mutatják be a publicisztika és a szépirodalom eszközeivel úgy, hogy mellette mindig rangos szerepet kap a képzőművészet is. Az idei Utunk évkönyv a tizenegyedik a sorban. Tematikus összeállítással találkozunk benne, amely a nemzetközi gyermekév jegyében született. De az eddigiekben miről is lehetett olvasni? Az elsőben a 175 éves kolozsvári magyar színjátszásról, meg a Radnóti tragikus sorsához hasonlót megélő és elpusztuló erdélyi költő, Salamon Ernő halálát mondja el Marosi Péter tanulmányában, a második könyvben az utóbbi öt évtized irodalmának, a romániai magyar irodalmi életnek bemutatásával találkozunk, majd a jelen seregszemléje következik, a 71-es évkönyv az árvíz jegyében született, 73-ban a humor került előtérbe, 74- ben a költők, írók vallanak szülőföldjükről, 75-ben a közel kétezer esztendős Kolozsvár ihlette írásra az írókat és tudósokat, s a sort folytathatnók példákkal.- Mint az előzőekben már szó esett róla, az idei évkönyv a nemzetközi gyermekév jegyében született. Az előzményekhez az is hozzátartozik, hogy még az elmúlt év márciusában a hetilap pályázatot hirdetett gyermekrajzokra, festményekre. így kívánták — és úgy is történt — színesebbé, újszerűbbé, eredetibbé tenni az évkönyvet, És érkeztek a művek az ország különböző pontjairól, ösz- szesen 1103 mű. Sajnos az évkönyvbe hatvannál alig több kerülhetett csak be, ezek egynegyede, amelyeket színes nyomással mutatnak be. Valójában ez alkalommal is hagyományt követtek a szerkesztők, mert az írásokban írók, költők mesélnek gyermekéveikről. Létay Lajos főszerkesztő így ír: „A gyermeket, a gyermekkort szeretnők megszólaltatni, megidézni az idei évkönyv lapjain, versben, szépprózában, bárha tudjuk, a téma szociográfiai felmérése se lenne érdektelen, sőt! ... A gyermekélet, a gyermeki világ, volt gyermekkorunk is nyilván sokkal színesebb, gazdagabb, mint ahogy szerkesztők, írók itt, e szűkre szabott könyvben ábrázolni tudnók.” ígéretes, szép olvasmány az évkönyv, és aki olvasgatni kezdi, nem csalatkozik. Fülöp Béla Tomka Mihály Torz-Mosolyú A hazugság barna röpcéduláit szórtad udvarunkba, Torz-Mosolyú, varangy-betűket bilincsként verettél ránk, virágainkra gyászszalagot kötöttél. Pedig ragyog már világunk! Fölöltöztetjük mátkánk: Május-Asszonyunk, s nem érdekel dadogó dogmád, nem érdekel ökrendező beszéded, horkolásod, barna tinta-nyálad! Torz-Mosolyú király add papírkoronád, égesd el neved füzünkben, töröld ki hazug emlékedet! Fekete János: Hátsó épület Tót György Harmadik lépés ha két lépés közt lépnek félre ha közé még egy lépés befér ha egy félre lépés hozzám elér ha e lépés szívembe fér ha egy üres lépés két lépés közt ■ már szívembe se fér összerezzenek ha a hűség eltévedt szele hűvös szavával arcomba mégis illatot lehel Aradi Nóra
