Békés Megyei Népújság, 1978. október (33. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-15 / 244. szám
1978. október 15., vasárnap o l?l jdUkTilfl Tóth Lajos: Küzdelmes évek (részlet) 1950 októberének egyik enyhén ködös délelőttjén szülővárosom déli, délkeleti fertályán jártam, hogy szétnézzek az akkor már „funkcionáló” (ekkor kezdett divatos lenni ez a szó) Oj Élet Termelőszövetkezeti Csoport földjén. Elsősorban a kíváncsiság hozott ki errefelé, elsőéves bölcsészhallgatót, hogy saját szememmel lássam, milyen is „az”, amiről egyre többet beszéltek a városban, és otthon, szőkébb környezetemben is a szélsősoron, Orosháza keleti felén. Az egyetemen is szinte majd minden nap szóba került valamilyen módon a mezőgazdaság kollektivizálása, különösen a kollégiumban lakó, egyívású fiatalok között, akik a vidéki nagyvárosban jóformán még meg se melegedtek. Kis „elvtársi közösségünk” úgy állt össze, hogy az ország különböző részeiből ideszakadt paraszti származású hallgatók kerültek közelebb egymáshoz, először csak ösztönösen, később pedig igaz, meleg barátsággal. Nézeteink, elképzeléseink igen vegyesek voltak a kollektív paraszti gazdálkodásról, különösen dunántúli cimboráimnak, akik olyan falukból jöttek a Ti- sza-parti egyetemekre, ahol — mint mondták — szó sem lehet a kolhozról, mert ott' más a „néplélek”. Mikor azzal dicsekedtem, hogy nálunk már kettő is működik, elhúzták a szájuk szélét, egyikük még meg is jegyezte: — Ja, a Viharsarok! Nem rosszindulatú bökés volt ez, csupán kíváncsiság táplálta beköpés; amivel értésemre akarta adni, hogy olvasmányélményei alapján ismeri szülőföldemet. Szavaiból később kiderült, olyannak tartja a viharsarki embereket, akiket majd szétvet a balosság, akik mindig a történelem előtt akarnak járni. — A faterod tag? — kérdezték. — Nem. — Hát akkor? — néztek rám gúnyosan, azzal a fölénnyel, hogy miért jártatom a szám. Az ilyen sebtében kialakult, egymást meg nem győző vitatkozások kényszerítettek ki engem majd húsz évvel ezelőtt ide, a Bogárzó környékére első hazalátogatásom alkalmával, hogy a nyáron alakult új társulásról impressziókat szerezzek. „Látni” akartam valamit! Üjat, érdekeset, s főleg hasznosat, amivel érvelni tudok. Az Oszadszky boltosék üzletét elérve (ma már nyoma sincs, hogy abban a házban bolt volt), szemem elé tűnt a kis tanya, a négy hold föld, amit nagyapámék egy élet alatt kuporgattak össze, s felébredtek bennem az emlékek. A sok közül az villant fel elsőnek, amikor a Bajcsy-Zsilinszky út bal oldalán a legutolsó házat is elhagytam, hogy itt ijesztett rám nagyanyám biztatására négy-, vagy ötéves koromban a Libor utász, hogy ne csavarogjak el az országúton. Ezután még sok min- minden vibrált az agyamban, s szinte észre se vettem, mennyi idő alatt ' értem el a tanyáig. Nem mentem be, hiszen az 1940-es árvíz óta nagyanyám benn élt a városban, nem messze tőlünk, nagybátyámék házában, s így egy kicsit már „elidegenedett” tőlem a tanya, amelyben azóta bérlő lakott. Átvágtam a vasúti megállóhoz, s a sínek mentén haladtam délnek. Kardos- kút felé. Majdnem a Lukács-tanyáig érkeztem, amikor szemközt jött velem Sülé Józsi bácsi, a csoport egyik szervezője, és alapító tagja. — Hát te, öcskös? — kérdezte erős, öblös hangon, ilyen volt a beszéde. Jól ismertük egymást, hiszen a csoport megalakulása előtti két-három évben apámmal együtt fogtak ösz- sze (egy-egy lovuk volt), s közösen munkálták egymás földjét, még mástól is fogtak föl szántanivalót. Erre az őszre azonban kettévált az útjuk. Józsi bácsi idetartott, hívta apámat is, de ő még egy időre egyéni maradt, s mi tagadás, akkor még esze ágában sem volt, hogy „a Sülé Jóska után menjen.” — Nézelődök. — Hm! Hát a János? — érdeklődött apámról. — Otthon van. — Szólhatnál neki is! Mit akar? Azt hiszi könnyebb lesz neki? Hallgattam. — Meg hát téged is az állam taníttat, nem? — csattant az újabb kérdés, de válaszolni már nem volt időm, mert Józsi bácsinak integettek a szántásról, hogy siessen. Vetettek. — Na! nyújtott kezet. — Azért nem haragszok én az öregedre. Előbb-utóbb úgyis összekerülünk megint. Ezt is mondd meg neki! Lassan húsz esztendeje lesz már ennek a beszélgetésnek. Nem tudtam akkor még önmagámnak se megmagyarázni, mi az, amit a Bogárzó környékén láttam, hiszen nem volt abban semmi különös, vetették a parasztok a búzát, úgy, mint annak előtte. Csupán éreztem, hogy valami szokatlanul új kezdődik ezen a részen, mert egyikük se a magáén dolgozott. Szemtanúja voltam egy olyan látványnak, amit ma már történelmi pillanatnak is lehetne nevezni. De hány hasonló volt ekkor Magyarországon? Váradalmi az éjjel, zárás után összeszaladt volt zenekarával, Rácz Laciékkal, s beültek kicsit emlékezni arra a három hónappal előbbi időre, amikor még Váradalmi is cigányzenész volt, Rácz Lacinál cimbalmozott, méghozzá Bordeaux-ban, az óceán partján, s még nem volt ilyen hitehagyott bárzongorista, aminő most a Dutyesz-ban, s ennek örömére kicsit eldaládéztak. Ettek is, nyakaltak is, s ilyenkor sok minden megesik a gyarló emberrel. Váradalmi is alig ért haza, máris azt konstatálta, hogy csuda világos van, és csengetnek. Uram egek, kit hozhat a lába ilyen korán? Ilka néni jött, a nagynéni, aki egykor madám volt, régiek tudják, milyen fontos személyiség volt az egykoron, s miután kellően korholta őt, mondván: „Lajos, te semmire se viszed az életben, mert száj- táti vagy...” — aztán megállás nélkül arról kezdett kerepelni: bezzeg az ő idejében! Amikor még üzletvezető volt, bizony!, és olyan embereket tisztelhetett jó ismerősként, mint süldőlány- korában Ady úr, aztán ma- dámi pályája csúcsán be sokszor megetette-itatta szegény Berda urat is, azért a legkedvesebb ismerőse András Endre úr volt, aki neki vallotta be elsőnek, hogy aznap délelőtt csatát nyert Mikes úrnál, aki Miklós Andor lapjainál olvasta a verseket és novellákat, mert Mikes úr azt mondta neki, ma egy angyalt fedezett fel benne, s miután átvette a novellákat tőle, utalványt adott néki. amiért azonnal piros bankókat raktak elé a pénztárban, amiből az a diszkoszdobáló Endre úr virágot vett neki, s azóta is virágot vitt neki, ahányszor Mikes úrtól a kéziratáért honoráriumokat vett fel. De bezzeg most az ilyen fiatalok, mint az Váradalmi is, az ilyen szájtátiak... Hirtelenül az utcán találta magát, s körötte voltak Rácz Laciék mind a négyen. Rácz Laci, a prímás, Madár, a klámétos, Zsigái Zsiga, a kontrás és Nagyhajú Guszti, a bőgős. És ugyancsak csip- desik, tologatják, mondván: — No, Lajos, menj csak, Lajos. Te vagy a bizalmi! Járd csak ki. Meddig várjunk még azzal a bordeaux-i bérrel? Májusban vakeráltunk ott, most meg július dereka van, Lajos! Miféle bizalmi vagy te? Váradalmi csak most értette meg, miért is mace- rálják. Igazis, május 16—31. közt a Magyar Kamara valamiféle konyhaművészeti kiállítást és bemutatót rendezett az Atlanti-óceán partján, Bordeaux városában, és oda cigányzenekar kellett a pörkölt és tokaji mellé. A zenekart a Kultextől kérték, azok pedig nyargaltak az Deszkához, ezek meg fürgén kiemelték Rácz Laciékat. Ezért játszik ő már tánczenekarban, a Dutyeszban. Mert nem ismeri senki az ő feleségét, a drága Stoba Melittát. Aki soha senkivel és semmivel nincs megelégedve, különösen azzal nem, ha nincs pénz... És most a két hétre nincs meg a fizetés. Varga Imre: Precedens Nem, nem valutában, hazai forintban. És akkor útnak eredt Váradalmi Lajos. A Kamara kijelentette, hogy neki zenészekre nincs és nem is volt béralapja, menjenek szépen a Kultexhez. A Kultex megszerezte ugyan nekik az útlevelet, vasúti jegyet, mindent, de hogy kétheti bért kifizessen? Ugyan, hol élnek maguk, szaktár- sak?! Menjenek a cégükhöz, a Hunniához! Annak van béralapja. Annak volt is. Csak hát a helyükbe felvettek egy másik társulatot, két hétre, azok se szerelemből muzsikálgattak, de bérért. Két adag bér pedig ugyanarra az időszakra még nem termett. Még egyszer körbejárta ezt a háromszöget Váradalmi, a válasz ugyanaz... Akkor lépett ki a népi kvintettből, s beállt a dzsesszduóba, a Dutyeszba. Volt ő már ugyanis elsőkötetes alanyi költő, hírlapíró, úgy belejött a zenész nyelvjárásba is, hogy a Magyar Tudományos Akadémia felvehetné eleven adattárnak a hazai cigány-folklór dokumentálására, ráadásul dzsesszül is úgy zongorázik, hogy az isten se nézné ki belőle a cimbalmistát. — Ne szájtátiskodj Lajos, te vagy a bizalmi. Eredj már be! Kirakja a szűrünket az asszony, ha dohány nélkül megyünk megint haza... Hát harmadjára is bement. A Kultex levelet írt a Hunniához, számfejtsék a zenekar bérét, és hívják le a Kultex egyszámlájáról. A pénz most ott van a Hunniánál, de nem lehet kifizetni bérre, mert nem a béralapon van. Ajaj! Ki érti ezt!? Fejes elvtárs, az osztályvezető mindenesetre megsúgta, mi a teendő: — Pereljék be a Hunniát. Produkáljanak egy precedenst, Váradalmi kartárs. Maguk könnyen kivárhatják, a pénzt egyszer úgyis meg fogják kapni, viszont a mi kezünkben lesz egy precedens, amire a jövőben mindig tudunk hivatkozni. .. És ekkor hirtelen megint megmásul a színtér. A szabónál próbál új öltönyt Váradalmi, vigyázva berakja a bőröndjébe, kezet nyújt nyájasan a mesternek, mondván:— A pénzt majd hívja le az egyszámláról, ha meg nem talál rajta, akkor pereljen be, drága mester... Valami zuhanás következett, mintha a fején csattant volna némi ütésféle. Aztán a szomszédos suszter nyújtotta át Váradalmi szaktársnak a vadonatúj cipőt, s ő így köszönt el tőle: — Mester, a pénzt ugyebár majd lehívja az egyszámlámról... Ám nem tudta végigmondani, valami megint csattant. Sebaj. Az élet zökkenőkkel jár. Az újat ugyebár nem lehet könnyen megszoktatni az emberiséggel. A buszon 'is azt mondta a kalauznak: — Mit türelmetlenkedik a kartárs úr? Bérletet fogok venni, a jövő hónapban. Addig, ha pénzt akar; hívja le az egyszámlámról, ha pedig... A bonyodalmak előreláthatóan a tragikus kifejlet felé közeledtek, ám Váradalmi Lajos hirtelenül szobája szőnyegén ébredt magára. Ott hebegett, pislogott, a precedensek vízióitól elhódítva, cseppet sem értvén miért tudott Mikes úr mindjárt fizetni a kéziratokért, és Fejes elvtárs miért javasolta neki a fizetés helyett a perelést, és azokat a váratlan ütéseket sem értette... egészen addig, míg fel nem fedezte maga felett zsarnoki Melittájának kígyóbűvölő arcát, amint szuggerálóan hajtogatja: — Most pedig felkelsz, Váradalmi, és elmégy az Exhez, és kihajtod belőlük a bért. Mert hiába szöktél meg a zenekarból, én nem feledtem el azt a kétheti bért, és addig a szemem elé ne kerüli. t-te, amíg. Váradalmi Lajos az utcán ballagott, amikor hirtelen ráeszmélt. micsoda párját ritkító kutyaszorítóban van. — És még annyi szerencsém sincs — nyögött fel hangosan a körút legtolon- góbb szakaszán —, hogv legalább álmomban megoldódjanak az efféle cilibulik! Képeink A Fiatal Orosházi Festők csoportjának tagjai szerepelnek kulturális mellékletünk mostani számában. A csoport tagjai közül ez alkalommal Feldmann Tibor, Horváth János, Fekete János és Szlotta András egy-egy munkáját láthatják olvasóink. Hegyesi János Rohanó ember Technikacsodák verseny korában, hajszolja egymást s önmagát a nép: Rohan, mint akit démonok űznek s úrrá lesz rajta maholnap a gép. Száguldásának nincsen határa, sem országúton, sem levegőben: Mintha nem lelné sehol nyugalmát, — oly vadul rohan térben s időben. Kinőtte magát, szűk neki a föld, — életteréül új bolygót keres: S néhány portyázó műégitesten nagy bátorsággal hírnevet szerez. ök a tudomány új csodáinak, halált megvető előőrsei: Eget ostromló űrkutatások, fejlődő korunk merész hősei. Ám itt a földön ámokfutóként, vannak esztelen bolond rohanók: A sebességnek megszállottjai, értelmetlenül halált okozók. Öh Te iramtól részegült ember! Űjabb tudomány bárhová ragad: Be száguldhatod a nagy világot, — végül a sírnál találod magad! S nincsen hátra már, csak egy rövid út, — mikor összeér, bezárul a kör: S akkor úgy visznek lassan, tétován, mint ballagott régen a jámbor ökör. 1978. Szlotta András: Öregség Horváth János: Két fa között
