Békés Megyei Népújság, 1978. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-10 / 214. szám
1978. szeptember 10., vasárnap o Részletek Tolsztoj naplójából 1903. március 11. Jasznaja Poljana Mindegyre próbálgatom az élet meghatározását, de elégedetlen vagyok vele. Tegnapelőtt megfogalmaztam, de megint csak át kell fogalmazni. De mielőtt belefognék, szeretnék feljegyezni néhány^ gondolatot ebből az időszakból. Egészségem jelentősen javult. Tegnap megérkezett Ljova. És boldog vagyok, hogy megint olyan jó vele lennem... 1. Csak akkor élünk, amikor tulajdon lelki „én”-ünk- re eszmélünk. Ez pedig a lelki öröm pillanataiban, vagy a lelki tényezőnek az állati tényezővel folytatott küzdelme pillanataiban van így2. Nem egészen kiderített mozzanat, hogy gyakran (talán mindig) elégedetlenségünk és elégedettségünk az élettel, az eseményekkel kapcsolatos benyomásaink, nem mindig magukból, ezekből az eseményekből erednek, hanem lelkiállapotunkból. Ilyen nagyon bonyolult és meghatározott lelkiállapot nagyon sokféle van. így a szégyen állapota, a rosszallás, a meghatottság, az emlékezés, a szomorúság, a vidámság, a nyomottság, a könnyedség állapota. Hogy jönnek létre ezek az állapotok? Nem tudom. De azt tudom, hogy ha a szégyen állapotában vagyok, akkor mindent szégyellek és ha nincs mire irányulnia a szégyenemnek, akkor tárgytalant is szégyenkezem. Ugyanígy van a rosszallás, a meghatottság, valamint az emlékezés állapotával is, bármilyen furcsán hangozzék ez. Az ember egyre csak emlékezik, holott semmi emlékeznivalója, vagy arra emlékezik, ami most történik, vagy arra, hogy erre már emlékezett régebben, és ugyanígy van ez a szomorúsággal, a vidámsággal... és sok más állapottal, amelyet meg kell határozni és végig kell gondolni az eredetüket. ... 4. Az emberek, a liberális politikusok, vagy általában a mindenféle doktrinerek, gyakran úgy látják jónak, hogy felveszik a harcot a hazugságok egyik formájával és közben érvényesülni hagyják a többi hazugságot, azzal nem szállnak szembe. Ez ugyanolyan, mint hogyha árvíz idején a ránk zúduló áradatot egyik helyen megállítanánk, s hagynánk, hogy a többi betörésből zuhogó ár elborítson ... Ha jól tudom, 1903. november 30., Jasznaja Poljana. ... Tegnapelőtt azt álmodtam, hogy formáját tekintve komikus elbeszélést Írok egy parasztról, aki mindenféle érthetetlen szavakat zagyvái, az elbeszélés azonban nagyon megható. Nagyon jól éreztem magam. Egyáltalán, egész éjjel valami különös frisseséggel működött az agyam: elképzeltem három népi típust is; az egyik vasgyúró, dalia, lassan mozduló, de olykor elkapja az őrület, valósággal vadállattá válik ilyenkor. A másik fecsegő, hencegő, költő, néha gyengéd és önfeláldozó. A harmadik önző, de szép, tehetséges és nőcsábász. Mindennap szeretnék legalább egy keveset megírni emlékeimből. 1904. január 22. Jasznaja Poljana ... Tisztázni kell az ember viszonyát a kormányhoz. Ez a viszony nem lehet felemás: vagy a kormány a rend szükséges feltétele és akkor alá kell vetnünk magunkat neki és szolgálnunk kell; vagy el kell ismernünk, mint ahogy én elismerem, s mint ahogy lehetetlen el nem ismerni, hogy a kormány banditatársaság és akkor azonkívül, hogy törekedni kell e banditák megvilágosí- tására, meggyőzéssel rábírni őket, hogy hagyjanak föl a banditizmussal, magunkat, amennyire csak lehetséges, el kell határolnunk attól, hogy a banditákkal megosz- szuk zsákmányukat, részt vegyünk annak felhasználásában. A legfontosabb az, hogy ne tegyünk úgy, mint most a liberálisok: szükségesnek ismerik el a kormányt és saját eszközeivel próbálnak harcolni ellene. Ez gyerekes játék ... 1904. április 29. Jasznaja Poljana ... Az ember csakis saját élete révén ismerhet meg valamit teljességgel. Teljességgel magamat ismerem, egész önmagamat a születés függönyéig és a halál függönye előtt. Azáltal ismerem magamat, hogy én — én vagyok. Ez a legmagasabb, vagy még inkább a legmélyebb tudás. A következő az érzékelés útján nyert tudás: hallok, látok, tapintok. Ez külső tudás; tudom, hogy ez van, de nem ismerem úgy, mint önmagamat, hogy mi az, amit látok, hallok, tapasztalok. Nem tudom, hogy a maga részéről mit érez, mit tud. A harmadik tudás még kevésbé mély. Ez az értelem útján szerzett tudás; érzékeinkből nyert vagy más emberek szóbeli közléséből átvett tudás — ilyen a megfontolás, az előrelátás, a következtetés, a tudomány. Az első. Szomorú vagyok, fájdalmat érzek, unatkozom, boldog vagyök. Ez kétségtelen. A második: Szagolom az ibolya illatát, látom a fényt és az árnyékot stb., itt már becsúszhat hiba. A harmadik: Tudom, hogy a föld gömbölyű és forog, hogy létezik Japán és Madagaszkár stb. Ez mind kétséges. Az élet, úgy gondolom, nem más, mint az, hogy a harmadik és második tudás átalakul elsővé, hogy az ember mindent magában megél ... Most 1905. december 31. éjszakája van, 1906 kezdete. Ez idő alatt „A kormányhoz, a forradalmárokhoz, a néphez”-t egészítgettem ki. Néha fontosnak látszik, néha gyengének. Egészségem nem rossz. De hiányzik a gondolat elevensége... Felemás voltam. Némelykor kora reggel és éjszaka valóban bölcs és jó ember vagyok, némelykor gyenge, nyomorúságos lény, aki nem tudja, mit kezdjen magával. A különbség az, hogy az első igazi állapotom, a másikban pedi® tudom, hogy ködben tévelygek. Még egy világos gondolat jutott eszembe arról, hogy az élet nem más, mint hogy a lelki lényeg végigjárja a tőle elkülönült, egyre szélesedő formát. Most kezdődik az új, 1906- os esztendő. Uram, segíts meg, hogy teljesíthessem a te akaratodat. Nem azért, hogy valamit tegyek, csakis azért, hogy azt tegyem, amit kell. 1909. január 18. Jasznaja Poljana ... Egy napot kihagytam. Nagyon gyenge voltam, fizikailag, se tegnap egész nap, se este, se ma nem írtam semmit. Ma csak egy kis kiegészítést írtam a Sztolipin- ről szóló cikkhez, a cárról, azzal a titkos céllal, hogy kihívjam magam ellen hajszájukat. Ez a cél sem valami jó, az pedig még rosz- szabb, hogy gyűlölettel vagyok iránta. Ki kell javítani. Egy kicsit javítottam a cikken, jobb is lett. Hála istennek — úgy látszik, legyőztem emberi becsvágyamat. Tegnap éjjel nagyon nem jól voltam, de igen kellemes érzés fogott el, ahogy vártam a halált, nem kívántam, de a legkisebb ellenállást sem tanúsítottam, úgy tekintem, mint bármely természetes és ésszerű lépést vagy eseményt. Ügy érzem, hogy mindenesetre közel van a halál, néhány hét, ha sok, akkor néhány hónap választhat el tőle. Ma egész reggel passziánszot raktam, de nem fogtam munkához, mert éreztem gyengeségemet. Témáim pedig nagyon jók, nem akarom őket elrontani. Eszembe jutott egy új téma. Mégpedig : hogyan tekinti az újságot, azt, ami ott ki van nyomtatva, a szabad ember, vagyis a valóban vallásos ember. Meg kellene mutatni az emberek eltorzulásának, rabszolga voltának, gyengeségének minden fokozatát — az emberi méltóság elvesztésének fokozatait. Nagyon jól végiggondoltam. Nem tudom, hogyan sikerül majd megírni. Talán holnap. Most este van. Csertkovot várom. Semmit sem kezdeményezek. 1909. október 2. Betegen ébredtem. Jártam egyet. Kellemetlen északi szél. Semmit sem jegyeztem fel, de éjszaka nagyon jól, tisztán elgondoltam, milyen kitűnő művészi ábrázolást lehetne adni a gazdagok és a hivatalnokosztályok, illetve a paraszt dolgozók életének egész sekélvességéről. és itt is, ott is megmutatni legalább egy, a lelke szerint igazi embert. Esetleg- egy asszonyt és egy férfit. Milyen jó lehetne! És hogy vonz ez a gondolat. Milyen nagy mű lehetne. És már el is gondolom, anélkül, hogy a következményekre gondolnék, amelyek pedig minden igazi műben, így minden igazi műalkotásban is olyan jelentősek. Milyen nagyszerű is lenne. Tegnap Maupassant novelláját olvastam, és ettől kedvem támadt, hogy ábrázoljam az élet sekélyességét, amilyennek ismerem, és éjszaka eszembe jutott, hogy ebben a sekélyességben el kellene helyezni egy eleven lelkű embert... Talán lesz is belőle valami... Oroján István: Tél Tolsztoj, a jóra termett ember bizonyítéka Lev Tolsztoj, a nagy orosz író derűre hangolt, boldogságra vágyó ember volt. Rendkívül fogékony a szép — „isten világának szépsége” — iránt, s a természetben a tökéletesség megvalósulását látta. A tökéletesség, az összhang és a bölcsesség, ami lehetővé teszi a boldogságot. Vagy egyben maga a boldogság is. Harmonikus, szép gyermekkora és heves ifjúsága — húsz-harminc esztendő — telt bele, míg rádöbbent, hogy boldogság, szerencse, sőt maga az élet sem méretik mindenki számára egyforma mértékkel. Érzékeny lelkiismerete, részvétre hajló természete ekkor kezdte kutatni a világon — a gyönyörű és tökéletesen megalkotott világon — kétségtelenül létező szenvedések, bajok, bűnök okait. S ez az, amit írói kérdés- felvetésként, tolsztoji alapkérdésként egész életművében megtalálunk. A tolsztoji műben a jó, a szép, a harmonikus, a szerencsés, a természetes és a rossz, a szegénység, a csúnyaság, a boldogtalanság az, ami magyarázatra szorult, ami az írói gondolatmenet szerint elkerülhető lenne, kellene, hogy elkerülhető legyen. Kis túlzással, vagy leegyszerűsítéssel fogalmazva, Tolsztoj egész életében azokat a pontokat kutatta, melyeket kívül re- kesztve az élet az emberi boldogság határain belül maradhatna. Azt mondanám tehát, hogy „recepteket” keresett az emberi boldogságra? Nem. Természetesen, a világirodalom egyik legnagyobb teljesítményét nem akarhatom ilyen kisszerűnek tetsző cél köré szűkíteni. De vallom, hogy Tolsztoj minden emberi és írói törekvésének mozgatója az a makacs hit volt, hogy az ember és a világ természetes állapota a boldogság, a jó és a szép ki- teljesedése. És ennél a pontnál meg is állnék egy pillanatra. Mert ha ez a tolsztoji kiindulási pont, meg kell kérdeznem magamtól, most, 150 évvel születése után, hogy nekem, az emberutódnak érvényes-e ez a kiindulási pont? Hiszek-e benne? jyieg merjem kérdezni? És ha igen, merjek-e rá válaszolni? Kitérek. Azért térek ki, mert az, aki, erről a szép és naiv tolsztoji hitről lemond — saját élete boldogságáról is lemond. Erről ember nem mondhat le. De, hogy a világ ezt a kiindulási pontot nem veszi komolyan, és nem eszerint rendeződik, ezt már Tolsztoj előtt is, utána is tudta az emberiség nagyobb, kár- hozottabb része. Tudom én is. De ő, Lev Nyikolajevics Tolsztoj, a riadtszemű fiatal tiszt, és a nagy szakállú, parasztinges öreg író csaknem 100 életesztendőn át makacsul kitartott e hite mellett. És egy világot teremtett bizonyítékul rá. Könyveket írt száz és ezer oldalakon át, melyekben mindent újra megalkotott, mint az isten — csak jobban, mert ebbe, az ő világába beleírta a makacs, megható tanítást: hogy az élet célja a boldogság és a bölcsesség. Ezért tűnik sok írása — elsősorban novellái — példabeszédnek. Ezért hasonló életműve sokban a régi prófétákéhoz, vallásteremtőkéhez. Mert nemcsak írói tehetségének vulkánját, hanem jelentékeny vagyonát, fáradhatatlan munkaerejét is ennek a hitnek a bizonyítására fordította. Vajon hiába-e? Bizonyosan nem. Bizonyosan nem, mert könyvei — míg csak olvasni tudó ember lesz a földön — kézben lesznek. Bizonyosan azért sem, mert hosszú életében sok emberen segített, sok keserves sorsot fordított jobbra, iskolákat alapított, tanított. De legfőképp azért nem volt hiábavaló az erőfeszítése, mert ez az erőfeszítés monumentálisán összegezte azt, amit Tolsztoj a természet, a világ lényegének tartott. Azt hitte, hogy az emberi tökéletlenség, a természet lényegének meg nem értése teszi boldogtalanná az emberiséget, és megkísérelte önmagában megalkotni azt a jóságot, bölcsességet, ami a boldogsághoz vezet. A világ nem változott meg — nem is változhatott meg Tolsztoj tanítása nyomán —, de Tolsztoj művészete és tanítása a boldogságra termett, jóért küzdő ember lényegének maradéktalan kifejezője — és bizonyítéka lett. Mezey Katalin Oroján István: Velence, 1976
