Békés Megyei Népújság, 1978. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-10 / 214. szám
NÉPÚJSÁG 1978. szeptember 10., vasárnap A népművelés mérhetetlensége... Beszélgetés egy kitüntetett népművelővel — Gyakran olvasok életpályákról az újságokban. Néhány vallomás olyan különösnek tűnik: „hogy gyerekkoromtól erre a pályára készültem”, vagy „másként el sem tudtam képzelni az életem”. Elgondolkoztam azon, vajon én mit válaszolnék, ha engem kérdeznének a munkámról. Hogyan lettem népművelő? Teljesen véletlenül. Életem első munkahelyén, a Megyei Művelődési Központ filmtárában szerződéses adminisztrátorként kölcsönöztem a filmeket, ismerkedtem az emberekkel. Decemberben lejárt a szerződésem, de csak februárban vették észre. A további maradás feltétele: végezzem el a tanítóképző népművelő—könyvtáros szakát. Sikerült, maradtam. Ez a hétköznapi véletlen indított el a népművelői pályán. A filmtár után a Megyei Művelődési Központ előadója lettem, majd a módszertani csoport különféle munkaterületeit próbáltam végig. 1973-ban kaptam feladatul a különböző továbbképzések szervezését, vezetését. Tavaly végeztem a Kossuth Lajos Tudomány- egyetem népművelő szakán. Dióhéjban ennyi a történetem. Milyen könnyű a száraz tényekre csupaszítva soksok év örömét, sikerét, vagy időnkénti keservét így elmondani. Pál Miklósnét, Ancit, mindenki ismeri me- gyeszerte, akinek csak valami köze van a közművelődéshez. Régi barátai gyakran mondogatják: tíz év után ezen a rázós pályán kevés embernek marad ilyen mindig nevetős a szeme, ilyen készséggel segítő, közvetlenül tárulkozó az emberekhez fordulása. Amikor a nyári bentlakásos népművelői tanfolyamokon évről évre 5—600 ember sorsát intézi, tanulásáról gondoskodik, olyankor úgy is emlegetik, ő a tanfolyam lelke-mo- torja. — Másként lehet ugyan, de nem érdemes összecsalogatni, együtt tartani az embereket — komolyodik el a mosolygós tekintet. — Amikor 8—10—12 szakterület csoportvezetőit akarjuk tanítani, hogy még jobban irányítsák az irodalmi színpadokat, a Röpülj páva-köröket, a néptánccsoportokat, vagy éppen a bábosokat, a díszítőművészeket, akkor a megye öntevékeny művészeti csoportjainak jövőjét alapozzuk. A sok-sok tanulás hatására gombamódra sza 41 porodnak az ilyen öntevékeny kis közösségek. A legsikeresebb ma is a díszítőművészeti mozgalom, már 4 —5 ezer ember hímez a megyében. Igazán kötetlen, családias egy-egy ilyen foglalkozás, amikor 50—60 asz- szony hajol a hímzés fölé, és közben folyik a szó errőlFotó: Gál Edit arról. Sajnos, még így is kevesen hasznosítják tudásukat, a különböző területeken képzett csoportvezetők közül. A miértre régen keresem a választ: családi ok, munkahelyi fogadtatás, vagy a környezet közönye az oka egy-egy lelkesen tevékenykedő amatőr visszahúzódásának? Amikor először jártam a Népművelési Intézetben a továbbképzések dolgában, megkérdezték tőlem : minden csoporthoz értek, akiknek a tanulását szervezem? Nagyon kétkedve néztek rám, amikor kijelentettem, hogy nem. Segítenek a bázisok, a művelődési házak. Minden megye kísérletezik a módszertani munka javításával, nálunk a bázisrendszer alakult ki. Minden fontos népművelési területnek gazdája valamelyik művelődési ház, például a fotózás a gyulaiaké, a képzőművészet az orosháziaké, a munkásművelődés sok megoldatlan kérdésére Medgyes- egyházán keresik a választ. A bázist a művelődési házak felénk nyújtott karjának képzelem, segítségével adunk és kapunk tudást, segítséget, információt. Ez a bázisrendszer sem válthatja meg azonban a megye köz- művelődését, hiszen ennek a munkának vége soha nincs, befejezni nem lehet. Nehezen mérhető, kevésbé látványos munka a népművelőké. Ezért váltanak gyorsan más pályát azok, akik nem bírják erővel, kitartással. Pál Miklósáé minden munkaterületnek megtalálta a szépségét. Szerencsés ember, mert szereti, amit dolgoznia kell. Nap mint nap otthon hagyja a kora reggeli mosás-vasalás fáradtságát, a két gyerek gondját, de munkahelyi töprengéseit hazaviszi, hiszen a férje is népművelő. Augusztus 20-án megkapta a Szocialista Kultúráért kitüntetést. Bede Zsoka Kezdődik a közművelődési évad A vakáció elmúltával ismét gazdag programmal várja a mezőhegyesieket a művelődési ház. Szeptember elején a szegedi Fortuna együttest látta vendégül az ifjúsági klub, s elkezdődött a táncos, discó-estek szezonja is. Szeptember 18-án a szakmunkásképző intézettel és a általános iskolával közösen a képzőműszeti világhét keretében környezetesztétikai előadást hallgatnak a fiatalok. Szeptember 23- án a Magyar Televízió és a Magyar Nemzet külpolitikai munkatársát, Avar Jánost várják, hogy a közel- keleti helyzetről tájékoztassa a hallgatókat. A hónap végén fotókiállítás nyílik a klubban Utcák és terek kultúrája címmel. A békési városi művelődési központ megrongálódott épülete helyett a város különböző helyiségeiben találkoznak az öntevékeny kis csoportok, baráti körök, az értelmiségi és felnőttoktatási klub tagjai. A Jantyik Mátyás Múzeumban szeptember 20-tól a képzőművészeti világhéten Takács Győző grafikusművész kiállítására készülnek, amelyet október 29-ig látnak az érdeklődők. 41. Sokáig kotorászott, úgy tetszett, sohase hagyja abba. Meddig szuszog még? — gondolta az öreg, s már csaknem abbahagyatta. A fiatal gúnyosan mosolygott eközben, s egy újságot forgatott önmaga fékezéséül. S ekkor az öreg felfigyelt a gyerekre. Egyszerre nagyon nyugtalannak látta. S lóm, az első és egyetlen szó kibukott belőle, önkéntelen: — A bicskám ... Kifordított üres zsebei, afféle csalódott szamárfülek, ruházatától mereven elálltak. A bicska sehol. A nyomozók meglepetten összenéztek a tanácselnökkel. — Ennek is a kése. — Biztos kiesett a zsebedből — mondták a gyereknek. S a gyerek szó helyett fejét rázta újra. Mintha egy kötélen száradó, agyonmosott ing csattogna fehéren a szélben. A nyomozó felállt, sétált kicsit a szobában. S intet a bányászoknak, menjenek a gyerekkel, legjobb, ha mindjárt hazaviszik az anyjához. Mikor maguk maradtak, a nyomozó a tanácselnökre emelte a szemét. — Mit csinál az a bicskás mostanában ? — A Zsabka? Idehívjuk — mondta a tanácselnök, máris szalasztotta a hivatal- segédet. — Nekem is eszembe jutott — fűzte még hozzá. Hallgattak. Az öreg nyomozó tűnődő mosolya egy pókhálón függött. — Azt hiszem, túl komolyan vesszük ezt a dolgot. Maximum egy tréfás kedvű alak szórakozik az erdőn. — Bántódása egyiknek sem esett — jegyezte meg a fiatal, s ásított. Amire az elnök így szólt: — Rémlátomásokban nincs itt hiány. — S ha tényleg volt valaki, erre alapozott — tette hozzá az öreg. Megjött a hivatalsegéd, s hitelesen tanúsította, mert a maga szemével látta, hogy a Zsabka gyerek beteg. Az anyja ott tördeli a kezét, a fia tegnap este hazajött, s azóta mozdulatlanul fekszik az oldalán, a falnak fordulva. Nem eszik semmit, s még a fejét sem emeli fel. — Magam szemivei meggyőződtem — vallotta a hivatalsegéd, mintha a hivatal pecsétjét ütné rá. Az öreg nyomozó nem kívánta ezt a pecsétet. Legyintett. — Tehát este óta otthon fekszik, ez meg reggel volt, a hetedhét határban. — No, jól van, Pista bácsi — szólt az elnök is —, hozzon át egy kis bort. Leültek hát egy pohárka erejéig. S a pohár mellett a fiatal nyomozó is feloldódott. — Egész idő alatt azt éreztem, mintha összejátszanának — mondta. — A Két szünet között Iskolások helytörténeti szakköre Mezőhegyesen Gyermekzsivajtól hangos a mezőhegyesi általános iskola előtti hatalmas park. Szünet van. A kisebbek, mint a zabolátlan csikók futkároz- nak, kergetőznek a fák között. A nagyok már csendesebbek, csoportba verődve, vagy sétálgatva cserélik ki nyári élményeiket egymás között. Csengetnek. Szemmel láthatóan, nehezen szokják meg újra az iskola rendjét: a sorakozás lassan megy aztán indulnak befelé. Kezdődik az óra. A parkban már csak a madarak hangja hallik. Kiss Jánosnénak most épkor abból az 5. osztályból került ki, amelynek Kiss Já- nosné volt az osztályfőnöke, ök már leérettségiztek, ám a tanárnő máig is szeretettel emlegeti régi tanítványait. —• Akkor voltunk a legjobbak, amikor ezekkel a gyerekekkel dolgoztunk együtt. Nyolcadik osztályig egyikőjük sem maradt ki, s a folyamatos, közös szakköri munka eredményeként kétszer is elnyertük a Mező- gazdasági Múzeum által meghirdetett pályázat harmadik helyezését. 1973-ban nagy sikerrel szerepeltünk a Emlékkép egy régi kiállításról.,. pen „lyukas órája” van, a tanári szobában kettesben vagyunk, ö vezeti az iskola helytörténeti szakkörét, amelynek jó híre már a község határán is túljutott, hiszen Mezőkovácsházán hallottam először elismerő szavakat a jól működő kis kollektíváról. A tanárnő kissé csbdálkozva fogad, s ennek hamar megadja a magyarázatát. — Voltunk már jobbak is. Éppen az elmúlt évben, valahogy nem volt ideális a gyerekek összetétele. Tudásuk és érdeklődési körük között túl nagy volt a különbség, így a korábbi eredményeket nem tudtuk elérni. Szerencsére, nekem is hobbim a helytörténeti kutatás, így nem törtem le. A bajon úgy próbáltam segíteni, hogy inkább tárgyi munkát végeztünk. Tablókat állítottunk össze, térképeket rajzoltunk, gyűjtögettünk. A szakkör 1970-ben alakult, a gyerekek zöme akgyerek, meg ezek a bányászok. Volna valami a fülük mögött. — Hát van — nevetett az öreg. — A fantáziadús agyuk például. Igaz, elnök elvtárs? Az elnök hümmögött. — Elég babonásak. — Mi az, hogy elég? Fürtösen terem a fejükben az ostobaság, akár a novájuk. A hódító, zavaros lötty... S a gyerekeket is azzal mérgezik! — harsogott az öreg a pohár bortól. — A nová- val, meg a rémtörténetekkel. — Hát... — hümmögött az elnök — körülbelül erről van szó. Egy katonát szoktak beszélni, aki az erdőn kóborol, s az ördöggel cimborái. Ezzel rémftgetik egymást ... Szomorkás, megértő mosoly úszkált az elnök szemének szelíd kék vizén, kitöltötte ajka szélén a gödröket. — Mondják ám, mindegyik tesz hozzá, ki mindenkit támadott meg, csak éppen megfogni nem lehet a dolgot. Amelyiket meg lehet, az ilyen. Meg mint a múltkori. Az öreg nyomozó megkopogtatta a homlokát. — Nyomor az agyban. (Folytatjuk) mezőhegyesi napokon megrendezett helytörténeti kiállításon. Kár, hogy mostanában nem volt hasonló, hiszen akkor sokan megismertek minket és volt, hogy teljesen idegen ember jött el hozzám: lenne egy gyertyatartója, amellyel gyarapít- hatjuk gyűjteményünket. El is hozta... Hogy a helytörténeti kutatás mennyiben jelent segítséget az iskolai tananyag elsajátításában, s a nevelőmunkában, azt nem firtatom, hiszen ez beszélgetésünk külön fejezete lehetne. Ám óhatatlanul szóba kerül, hogyan lehetne teljessé tenni ezt a hatást? — Rengeteg tárgyi emlékünk összegyűlt már, régi mezőgazdasági eszközök, étkezési felszerelések, iskolai emlékek — egyik legnagyobb kincsünk egy palatábla — és sorolhatnám még ki tudja meddig. A tablókról, a képekről, s az újságkivágásokról nem is beszélve. Ha lenne egy állandó helyünk, ahol mindezt kiállíthatnánk. .. Egy helytörténeti szobánk, amely csak a miénk. az lenne csak az igazi! Ide elhívhatnánk az iskola minden diákját egy- egy helytörténeti kirándulás keretében. Milyen büszkék lennének a kis kutatók, hogy lám, ez mind az övék. Akkor talán nem kellene any- nyi összegyűjtött tárgyat visszaadnunk, hisz régi gazdái látnák, jó kezekben van, amit adtak. Sajnos, sok a magángyűjtő, s ők csak addig hagyják itt a tárgyi emlékeket, amíg idejár a gyerek. Amikor elmegy, fájó szívvel kell elbúcsúznunk a számunkra oly nagy értékű tárgyaktól is. Persze nem panaszkodhatok a szülőkre, hiszen inkább az a jellemző, hogy segítik munkánkat, s ők maguk küldenek be a gyerekkel ezt, azt. — Még örülnek is, hogy elhordjuk a lomot, némi mosollyal nyugtázva, mert „minek nekünk ez a sok régi kacat”? Mindezt már Mezőfi Attila meséli, a szakkör egyik oszlopos tagja, amikor szünetben Dénes Marikával együtt félrehívom. Mindketten hetedikesek, s egy éve tagjai a szakkörnek. Attilának a tablókészítés, Mariká*- nak az újságok átböngészése, s a községre vonatkozó cikkek gyűjtése a feladata. Hogy egy kicsit hazabeszéljek. megkérdem, a mi újságunkból is ollózott-e már valamit? A válasz nem egészen az, amit várok: —■ Azért vagyok én a felelős, mert a tíz szakköri tagból nekünk jár a Népújság. Sajnos, elég kevés azoknak a cikkeknek a száma, amelyek a mi községünkről szólnak. Amikor arról kérdezem, mit szeretnek legjobban csinálni a foglalkozásokon, egymás szavába vágva mesélnek. Alig értem, mit mondanak, kénytelen vagyok közbeszólni, menjünk csak sorjában. Marika kezdi: — Térképet rajzoltam, ez volt a mestermunkám. de hogy év végére idáig eljutottam, ahhoz sok mindent meg kellett tanulnom. Könyvtárba jártunk, böngésztük a könyveket, kutattuk Kossuth Lajos ittjártá- nak eseményeit. A régi hagyomány szerint Petőfi is járt nálunk, de ez csak fel- tételezés, így mondják az öregek. Balogh Gyuri bácsitól, a mezőkovácsházi járási könyvtár vezetőjétől is sok mindent megtudtunk ebből az időből, ö többször is ellátogatott hozzánk előadást tartani. Attila a gyűjtőmunkát, a tárgyakat szereti inkább. — Mikor kisebb voltam, elhatároztam, hogy régész leszek. Ez a vonzalom hozott a szakkörbe. Eljárok a rokonokhoz, ismerősökhöz, s ha valamit találok, hát el sem tudom mondani, milyen öröm. Nagymamáék padlásán favillát találtam. Volt ott köcsög is, hát nem eltörtem? — mondja őszinte megbánással. A pillanatnyi csendet kihasználva Marika szól közbe. — Azért én is találtam valamit a szomszédban, Mitykó bácsiéknál. Egy vasaló volt a zsákmány. Nagyapám meg ki tudja honnan, régi viharlámpát varázsolt elő. A mamám még zsörtölődött is, minek hurcolok össze ennyi lomot. Most már megszokta... Nem tudunk tovább beszélgetni, újabb óra kezdődik, sietniük kell vissza az osztályba. Utolsó kérdésemre, hogy az idén is jelentkeznek-e a szakkörbe, már csak a lépcsőről szólnak vissza: „hát persze”, így Marika, „ott a helyünk”, helyesel Attila is lelkesen. Nagy Agnes Klubfoglalkozás a kétegyházi nyugdíjasoknál Mozgalmas, változatos programokat szerveznek a kétegyházi nyugdíjas klub tagjai. Nyolc éve működik ez a klub a szakmaközi bizottság segítségével, az „örökifjú” klubtitkár, Sárvári György lelkes szervező munkájára támaszkodva. Gyakran indulnak kirándulásra a nyugdíjas klub tagjai, jártak már például Kecskeméten, ahol a város fejlődésével, múltjának emlékeivel ismerkedtek. Tervezik a Gyulai Húskombinát meglátogatását is. A nyugdíjas klubtagok a társadalmi munkából is kiveszik a részüket, s ha valamelyik társuk beteg, akkor sem feledkeznek meg róla, meglátogatják, virággal kedveskednek neki. Nemrégiben hangulatos disznótoros vacsorát rendeztek az idős emberek, ahol jóízű falatozás közben tervezték a nyugdíjas klub jövő évi programjait.
