Békés Megyei Népújság, 1978. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-03 / 208. szám
WTSj^sz^^eniber^jj^asárnap «nauKfttti A békési alkotótábor négyéves. Igencsak gyermekkor még, bár a hasonló találkozók, táborok életét mégsem így mérik. Ez a négy esztendő már komoly, figyelemre méltó múlt, és történt is a négy alkotótábori időszak alatt sok minden, ami bizonyítja életrevalóságát, és azt is, hogy Békés amatőr festőművészeink jó otthona lehet, jó tanulóhelyévé válhat. Az idén szervezettebb, tudatosabb vállalással kezdte a tábort az a 15 résztvevő, akik közül a legtöbben már a megelőző három évben is itt voltak, és éltek a lehetőséggel, amit a város nyújtott számukra. A mostani nyáron Lóránt János festőművész vezette a tábort, inspirativ tevékenysége az ünnepi kiállítás anyagán is tükröződik. A békési múzeum két termében, augusztus 20-án nyitották meg az alkotótábor résztvevőinek számvetését. Első tekintetre is érezhető, hogy gazdagodott a tematika, hogy a közös munka számos lehetőséggel kecsegtet. A modell után rajzolás •órái, a témagyűjtő séták, krokialkalmak jó néhány kiérlelt, szép alkotással vannak jelen a múzeum kiállításán. Dicséretes dolog, hogy az ember és világa egyre közvetlenebbül fogalmazódik meg ezeken a képeken, és az is, hogy az alkalmazott technika köre, a monotípiától az olajfestményig gazdag a választék. Nem könnyű a válogatás, még nehezebb a kiemelés. Nyilván azért, mert a táborozok között szakmai képzettséget tekintve is igen nagyok a különbségek. Mégis, végső soron a falon látható műalkotás dönt, és nem az, hogy a festő miféle diplomával rendelkezik, vagy mifélével nem. A két terem jó hangulatú kiállítás otthona. Kár viszont, hogy egy-egy kiállító képei nem együtt, egymás mellett láthatók (bár az erre törekvés felfedezhető), ez zavar kissé. Ahhoz, hogy a bemutatkozók művészi arcát összegezze, a látogató állandó mozgásra kényszerül a két terem között. Ettől függetlenül is szembetűnő, hogy Várkonyi János képei a legváltozatosabbak és a legegyénibbek. Lassan tovább lép a paraszti világ nosztalgiáin, és az itt és most paraszti világának művészi megjelenítésére is törekszik. Kombájn című képe persze nem attól korszerű és izgalmas, mert kombájnt láthatunk rajta; a kép megfogalmazása, a technika sajátos alkalmazása és az a sugárzás emeli, a többi fölé. ami az esztétikum kétségtelen jelenlétét bizonyítja. Nagyon szép még Laci bácsi című pasztellképe is, nemcsak a színek finom, lazúros vezetésével ragadja meg a szemlélőt, hanem azzal a sugallattal is, mely a portré sokat megért, bölcs arcáról sugárzik. Meglepetésszámba megy Csuta György két monotípiá- ja, az Erdélyi emlék I. és II.; a nem könnyű technika biztonságos birtokbavételéről tanúskodnak. Feldmann Tibor mozdulat- és akttanulmányai, krokijai érdekesek, F. Varga Mária akttanulmánya tisztaságával vonzza a tekintetet; hasonló mondható el az olajtechnikát kedvelő Horváth János Maris című képéről, míg Kőműves című képe az élet dolgairól mond sokat az értő szemlélőnek. Azt hiszem, egyre jobban oda kell figyelni a békési kosárgyárban dolgozó Bellus Ferencné képeire is, közülük a Virágoskert mesevilága, kristályos ragyogása, harmonikussága a legjobb példák közé sorolható. Más képein még keresettség érződik, de a táborozás időszakában bizonyára segítő szakmai ismeretekre tett szert ő is. Említésre méltó még Bánlaki András Férfi portréja, Hevesi Ferenc két míves, hangulatos akvarellje, Hégely László két tanulmányrajza, Nagy Imre Napsütés című olajképe, Párasa János két pasztellje, Penyaska László érdekes kifejezési módot kutató Külváros és Történelem című festménye, Szlotta András fölényes biztonságú két toll- rajza, Takács István Ablaknál című olajképe. A kiállítás megnyitóján többen elismerő díjat kaptak. Ezek a díjak nemcsak az alkotókat dicsérik, hanem a felajánlókat is: Békés városát, a Start szövetkezetét, a kosárfonó háziipari szövetkezetét. a KISZ városi bizottságát és a MEZŐGÉP gyárát. Jó lenne, ha ez utóbbi példák jövőre újabb követőkre találnának. Sass Ervin Bellus Ferencnél Virágoskert Várkonyi János: Kombájn F. Varga Mária: Békési ház Úgy látszik máshol is...? A Heves megyei Népújság írja Márkusz László „Hogyan és merre tovább?” címmel összefoglaló, értékelő cikket írt az Egerben megjelenő Heves megyei Népújságban. Cikkében az egri várszínház negyedik évadján meditál, és von le következtetéseket, melyek sajátságosán érvényes tanulsággal szolgálhatnak úgy is, ha a gyulai várszínház immár másfél évtizedét tesszük mérlegre, és visszagondolunk az idei nyár vitáira. A szerző „Kísérlet vagy kaland?" alcím alatt többek között ezeket írja: „A legnagyobb színhely az évek óta kipróbált várudvar. Tulajdonképpen ez az a nagyszínház, ahol esténként ezres közönség figyeli az előadást. Az idei nyáron azt a két produkciót, amely bizony nem érdemli meg a beléje fektetett szellemi energiát, még inkább nem az ilyen nagyszámú közönség érdeklődését.” E néhány sorból is kitűnik, hogy a gótikus palota előtt bemutatott játékért — Constantinus és Victoria — illetve a Simái Kristóf írta komédiáért nem tudunk lelkesedni. Elhamarkodott darabválasztás következménye mindkét bemutató. Nem beszélve arról, hogy a gyengécske művek hibáit a már-már giccsbe hajló rendezés és tálalás még inkább felerősítette, ily módon a jobb sorsra és jobb szerepekre érdemes tehetséges művészek — akik talán még a telefonkönyvet is élményszerűen tudták felolvasni — egymásnak ellentmondó stílusban igyekeztek elringatni, elszórakoztatni a közönséget. Nem valami mondvacsinált vesszőparipaként lovagolunk a nagyszínház műsorán. De tény, hogy éppen a gótikus palota előtt zajlott a nagy produkció, itt a legnépesebb a nézőtér — a tíz előadást több mint tízezren tekintették meg —, de a rendezés a közönség igényét mélyen lebecsülve, magához a kezdeményezéshez is méltatlan gyenge műveket állított színpadra. Rosszul. A közönség persze — ha nem is egészen, de azért irigylésre méltó sokaságban — megtöltötte a nézőteret. Am bármilyen fontos, sőt elengedhetetlen a közönség érdeklődése, a siker önmagában nem lehet esztétikai kategófta. A nyári hangulattal, a nézők ezreinek ragaszkodásával, a színészek tehetségével nem szabad visszaélni! A közönségre persze figyelni kell, ám nem elég kiszolgálni az igényeket, a művészet, a színház nem mondhat le az igények pro- vokálásáról, az ízlés formálásáról sem. Mindez követelmény, közművelődési, vagy ha úgy tetszik, politikai is egyben. Márpedig úgy tűnik, hogy a játékszín nagy színpada csakis a szórakoztatás igénytelenebb változatát vállalva eleve lemondott több ezer ember ízlésének formálásáról. fgy a szóban forgó két bemutató csupán annak bizonyítását szolgálta, hogy el- játszhatatlan gyenge műveket, töredékeket is színpadra lehet erőszakolni, ha van hozzá „sztár”-szereposztás. És ez már nem egyszerűen kísérlet, ez már olyan kaland, amelyet nem szabad vállalni. Első alkalom, hogy a mecénás felelősségéről is szólunk. Arról, hogy a várszínház anyagi erőforrásainak megteremtésével, felajánlásával nem zárulhat le a tanácsok, a közművelődési szakemberek felelőssége. A jó mecénásnak nemcsak azt kell tudnia, hogy mire adja a pénzt, hanem irányítania, befolyásolnia is kell a műsorválasztást. A mecénálás, a támogatás tehát nemcsak anyagi kérdés, hanem kultúrpolitikai is egyben — és elsősorban. S amilyen egyértelműen örvendetes a Vid- róczki-bemutató anyagi és szellemi támogatása — mert felemelően nagyszerű ügyet szolgált! —, oíy vitatható azoknak az energiáknak és forintoknak a befektetése, amelyeket a játékszín két nagy produkciója használt fel. Nem éppen a magasra tartott művészi igényesség oltárán. Az országos kritikai visszhang össztüze már többször is megkérdőjelezte az olcsó sikereket. A jó szándékú megjegyzésekre, a bíráló hangokra nem odafigyelni cseppet sem bölcs cselekedet. Annál is inkább nem az, mert sem Egernek, sem a várszínháznak, de a művészetnek, s a közönségnek sem tesznek jó szolgálatot az olyan produkciók, amelyek láttán az „igénytelenség végváraként” emlegetik nyári színházunkat.” * * * Színházművészetünk nyári alkalmai — úgy látszik — közel azonos gondokkal küzdenek. S a tanulság, mások munkájának, vitáinak figyelmes követése, csak hasznunkra válik. Az egész magyar színjátszás hasznára. Szénié Béla A kikiáltó a hangomat nem kérték számon csak a szót amit kimondtam sok névleges között egy ládán álltam fényes nagy csarnokokban óh én mindenkinek álmodtam valami jót édeset s így lettem a fényes csarnokokban minden hazugnál vétkesebb minden árnyéknál feketébb: hogy közelebb legyen az alkonyat s hogy az elnyúló árnyék — ha sírva is — máshová rejtse el arcomat megindul az éjszakám s tán nem tudja meg senki hogy elutaztam a szívemmel elmentem szeretni KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Alkotótábor, negyedszer Kiállítás a békési múzeumban
