Békés Megyei Népújság, 1978. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-03 / 208. szám
1978. szeptember 3., vasárnap o BH2EES A szó-votűzs költője EMLÉKSOROK DSIDA JENŐRŐL „Emberek barátja vagyok. Közöttük élek és szívem kézről-kézre jár." — vallja Dsida Jenő, a költő, aki immáron negyven esztendeje nyugszik Kolozsváron, a Há- zsongárdi temetőben. Az a költő volt, akinek életlángja rövid ideig világolt, harmincegy esztendeje volt mindösz- sze, hogy élje a világot, megteremtse a maga világát, megénekelje önmagát, megénekelje az embereket, megénekelje a szerelmet, a halált, a félelmet, a magányt, a betegséget, s keresse ő is, mint annyian, a történelem szabta forgatagban az új helyet. Hullócsillag volt vagy inkább üstökös, akiről ritkán ejtünk szót. Érdemtelenül. Szatmárnémetiben született, életét mindvégig súlyos szervi szívbaj árnyékolta. A betegsége, amely egyfajta kíméletet is kivált ismerőseiből, barátaiból, tisztelőiből, elkísérte rövid életén, s házassága első esztendeje után elviszi. Jeles ember volt, hiszen a 20-as, 30-as évek romániai magyar irodalmi életének egyik kiválósága, elismert író, neves közéleti ember. szerkesztő, és ragyogó tollú újságíró. Alighogy a serdülőkorba lép, amikor felismerik tehetségét. Benedek Elek ifjúsági lapjában, a Cimborában, amelyet a baconi kúrián szerkesztett, egymás után jelennek meg versei. Az ifjúsági lapot aztán követi a többi : Hírnök, Jóbarát, Pásztortűz. Amikor joghallgató, akkor már a Brassói Lapok, az Erdélyi Helikon, a Keleti Újság közli írásait. Szemlér Ferenc írja költészetéről: „Dsida világképét és magatartását döntően e földi valóságos élet és az emberi sors feltételei határozzák meg.” Dsida Jenő a természet imádója. Verseiben minduntalanul ott van a reneszánsz emberre leginkább jellemző áhítat a természet iránt. A látás gyönyöre, a hangok, a színek, a természeti tünemények élvezete az, ami összeolvad nála az élet határtalan szeretetével, imádatával. Mindez felfokozott formában jelenik meg nála: „Csodaszép, csodaszép ez az élet, / semmi se múlja jelül. Légy csonka, beteg, nyomorult bár, / mégis öröm szippantani fényt, levegőt...” Dsida Jenő korai költészetére Szemlér szavaival élve, észrevehető bizonyos transzcendentális, agnosztikus, a dolgok lelkét valahol a látszat mögött keresgélő szándékosság. Jellemző példa erre a Túl a formán című verse. Ez a költői világ azonban illanó, és az érzékelhetőbbet, a mindennaposabbat emeli költőivé. A világ reális mozzanatait használja fel. Költői fejlődésének útját, amelyen a két világháború közötti Erdély magyar irodalmának legnagyobb költői tehetsége bontakozik ki, a Leselkedő magány (1928), a Nagy csütörtök (1933), és a halála után megjelent Angyalok citeráján (1938) kötetek jellemzik. Ez utóbbiban már ott kísért halálának elő- érzete, régi derűjét, életörömét talán csak a Viola-ciklus (Miért borultak le az angyalok Viola előtt) őrzi, és egy lírai riport, a Kóborló délután kedves kutyámmal. Kevesen írtak a halál előtti lelkiállapotról olyan megrázó erővel, őszinte részletességgel és szembenézéssel, ahogyan ő. Dsida Jenő a szó-varázs költője, a légies röppené- kenység költője, de a mindennapok csodáira is figyelt. Negyven éve halott. Több száz verse szunnyad még a kéziratokban, a sárguló újságok lapjain. Hiányzik az átfogó, teljes Dsida-kiadás, hiányzik egy elemző monográfia. Legátfogóbb gyűjteménye 1966-ban jelent meg, Dsida Jenő: Versek címmel. Ez az ötszáz oldalas kötet tartalmazza Réthy Andor kiváló bibliográfiáját is Dsida Jenő irodalmi hagyatéka címmel, amely a további kutatásnak nyújthat segítséget. E verskötetbe már bekerült több mint száz olyan vers is, ami itt látott első ízben napvilágot. Fülöp Béla Dsida Jenő A sötétség verse Ö, virrasztások évszaka! Vastagon fog a tinta, zordul. A rozsdalevü éjszaka már hatkor a kertekre csordul. Reves fák nyirka folydogál, s te arra gondolsz: mennyi éved van hátra még? Jaj meg-megáll a láb, mert fél, hogy sírba téved. ... Mondd, kissé mártottál-e már hófehér cukrot barna lébe, egy feketekávés pohár keserű, nyirkos éjjelébe? S figyelted-e: a sűrű lé mily biztosan, mily sunyi-resten szivárog, úszik fölfelé a kristálytiszta kockatestben? Így szívódik az éjszaka beléd is, fölfelé eredve, az éjszaka, a sír szaga minden rostodba és eredbe, mígnem egy lucskos, barna esten az olvadásig itat át, hogy édesítsd valamely isten sötét keserű italát. Csuta György: Erdélyi emlék, I. Békés József:, Kisfiam, te mindent összekeversz Részlet a „Várj egy órát” című kisregényből — így bizony. Szabadlábat csak az elnök rendelhet el. — Nem is az ülnök! — Még annyira se az ügyész ! — Jó, hogy nem a védőtől kéri ! — Vagy a teremőrtől! — Sajnos, te még az alapfogalmakkal se vagy tisztában. Mindent elölről kell kezdenünk. Óvodás fokon — mondta Simakezű Kishajónak. Feri nézte őkét, és arra gondolt, ha még egy hónapig itt maradnak, az isten se fogja megkülönböztetni Kishajót a Piaci Légytől. Igen, Kishajóban erős hajlam van a vagányságra. Ez megmutatkozott már a téri telefonnal folytatott játszadozásainál is. Az otthonban pedig, mint spongya a vizet, úgy szívta magába kezdetben Piaci Légy, később pedig Simakezű oktató célzatú szavait. Még szerencse, hogy ő is itt van, gondolta Feri és némileg ellensúlyozza Sima- kezűék hatását. Ennék volt köszönhető az is, hogy Kishajó viszonylag tisztességesen tanult és sikerült levizsgáznia nyolcadik általánosból. Feri hálásan gondolt Dombaira, aki naponta foglalkozott vele is, és így simán tette a vizsgát harmadikból, az egyik külső kerületi gimnáziumban, mint magántanuló. Állítólag ezt is Dombai honosította meg az otthonban. Hogy azokat a fiúkat, akik még tanulnak, azonnal beíratta valamelyik iskolába magántanulónak; bármint alakul is a sorsuk a tárgyalás után, lehetőleg ne veszítsenek évet. Feri kitűnően vizsgázott. Dolgozott benne a dac; azért is megmutatja, jobb eredményt ér el, mint az előző év végén. Persze, ehhez az átlagosnál többet kellett tanulnia, de Dombai kieszközölte, hogy ha szükségét érzi, takarodó után is fennmaradhasson. Nemegyszer még a szobáját is rendelkezésére bocsátotta, és Feri számára ezek voltak a legszebb órák az Intézetben. Körülötte minden elcsendesedett, meggyújtotta Dombai íróasztalán a kis olvasólámpát, halk zenére állította a rádiót. Kezdeti álmossága hamar elmúlt, nemsokára úgy érezte, teljesen világos, friss az agya, mindent gyorsan megért, és befogad. Ilyenkor néha arra gondolt, le kellett buknia, és idekerülnie ahhoz, hogy életében először nyugodtan tanulhasson. Hiszen otthon csak a konyhában tudott este tanulni, de a vékony falon keresztül csaknem mindig áthallatszott a televízió. És még azt se mondhatta, hogy halkítsák le. A készüléket ugyanis nem a nagymama miatt állították hangosra — ő hetven éven túl is úgy hallott, mint a macska. Anyja kedvéért szólt hangosan. Akinek hallását a szövőgépek csattogása több mint harminc éven át lassan, de megállíthatatlanul rombolta, tompította. Ferinek összeszorult a szíve, valahányszor az anyjára gondolt. Vajon mikor látja ismét? És milyen körülmények között...? Lassan már hat hete lesz, hogy bent vannak. A napok, hetek kezdtek egymásba folyni. Miután levizsgáztak, őket is műhelybe osztották be, s az Intézet monoton rendje egymásba mosta a napokat. Még leginkább az esték voltak változatosak, mint a mai is, mely azzal kezdődött, hogy Simakezű vacsora után kijelentette, ma megoldja a helyzetüket. — Több variációt gondoltam ki, egyik jobb, mint a másik — közölte, miközben szokása szerint félig ülő, félig fekvő helyzetét elfoglalta ágyán. — Látott benneteket valaki, amikor benyomtátok a kirakatot? — Nem — válaszolt Kishajó, aki máris odahúzódott a közelébe, és úgy leste a szavát, mint az isteni kinyilatkoztatást. — Tisztázzuk! A kirakatot én nyomtam be — szólt közbe Feri. — Jól van, Doxa — végül is Sofőr ezt a nevet ragasztotta Ferire —, ezt már tudjuk. De a hősködés, abban a pillanatban, ahogy belépsz a tárgyalóterembe, megszűnt. Ezt vedd tudomásul. No, szóval nem látta senki. — Nem. Csak aztán jöttek arra. De akkor mi már spuriztunk. — Helyes. Akkor csak abból indulhatunk ki, hogy a kirakatot véletlenül törtétek be. — De hát... — Csönd! Koncentrálok. — Tőlem koncentrálhatsz, de akkor is... — Várj, Doxa! Mit türelmetlenkedsz! Végig kell gondolnom a koncepciót. Logikusnak kell lennie! Nem szabad, hogy bárhol is belekapaszkodhassanak egy logikátlan részletbe. — De már a kiindulásod is... — Nyugi! A kiindulás az, hogy a kirakat véletlenül tört be! Ezen nyugszik az egész elmélet. Várjatok! Már hallom a védő szavait! Felugrott, pózba vágta magát. — Elnök úr! Tisztelt bíróság! íme, ismét egy eset, mely vádlóan figyelmeztet bennünket, mindazokat, akik felelősek vagyunk az ifjúság sorsáért, tehát az egész társadalmat... — Figyeled, milyen cseles? — súgta Piaci Légy Kishajónak. — Már átdobta a felelősséget a társadalomra. Ez a legjobb trükkje. Simakezű közben egyre jobban belemelegedve folytatta: — ...Hogy többet kell tennünk azért, hogy a fiatalok megfelelő keretek között tölthessék el szabad idejüket. — Nofene! Azt se gondoltam volna, hogy ez szabadidő-probléma! — Figyelmeztetem az elsőrendű vádlottat, csendben hallgassa végig a védő urat, és megfelelő tisztelettel viseltessék a bíróság iránt — lépett az elnök szerepébe Sofőr. — Kérem a védelmet, folytassa ! — Mert vajon, és egyáltalán: előfordulhatott volna ez a sajnálatos, hogy . úgy mondjam szerencsétlen kisiklás, sőt mi több baleset, ha ezeknek a szegény fiataloknak, akik már százszor megbánták tettüket, van hol eltölteni szabad idejüket? Pontosakban : szabad estéjüket, hiszen nem gyerekek már, elnök úr, tisztelt bíróság, hogy este , nyolckor ágyba lehessen parancsolni őket. — Főleg nem a saját ágyukba — rikkantotta Piaci Légy. — Felszólítom a hallgatóságot, tartózkodjék a közbeszólásoktól, különben kiürít- tetem a termet, és a közbeszólónak adok egy akkora pofont, hogy kiesik a cipőjéből. — Már levetettem, elnök úr. — Azért van ilyen büdös! Egyébként pedig: kuss! A védelemé a szó! — Köszönöm, elnök úr! Tehát. Arra, hogy drága szórakozóhelyeket keressenek fel, pénzük nem volt... — Süket! Az Orchideából indultunk. — Egy frászt! — esett ki szerepéből Simakezű. — Erről egy szót se ! Bocsánat, elnök úr, védenceim kissé hülyék. — Nem baj, majd fejlődnek. Folytassa! — Mit tehettek tehát, elnök úr, hova mehettek tehát, tisztelt bíróság? Az utcára. Erre is, arra is. Szóval járkáltak. Ténferegtek. Igen, sétálták... — Ezt már hallottuk. Térjen a tárgyra. — Azonnal, elnök úr. Igen... Megvan! Tehát: más a séta egy hetvenéves és más egy tizenhét éves számára, akit feszítenek... Simakezű gondolkozott egy kicsit, aztán kivágta: — ...Fiatal élete energiái! Ezzel olyan sikere volt, hogy viharos tapsot kapott. — Tartózkodjunk a tetszésnyilvánítástól. Folytassa! — Tehát mit tesznek az ilyen fiatalok az utcán? Bolondoznak, heccelődnek... ugrálnak... verekednek... virgonckodnak. És eközben véletlenül, igenis, tisztelt bíróság, véletlenül betörtek egy kirakatot. Megijedtek, és futottak volna tovább, amikor meghallották az órák ketyegését a kirakatban. Mind azt tiktakolta: vigyél el bennünket! És ők csak egyet vettek ki! Holott kivehettek volna tízet! Húszat! Százat! De ők nem vettek ki csak egyet! Az a sok ott maradt óra mind egytől egyig védenceim mellett tanúskodik. Azok tanúsítják jóhiszeműségüket! Óriási taps honorálta a védelem nagyszerűen felépített érvelését. Simakezű minden irányban hajlongva köszönte meg. Aztán az ágyra dobta magát. — A többi már egyszerű. Jött az ijedtség, félelmetekben eladtátók, és a többi, és a többi. Milliószor megbántátok, és a többi, és a többi. Készek vagytok jóvátenni, és a többi, és a többi. Sír a védő, sír az elnök, sír a terem, és a többi, és a többi! — Édesapám, ha én újra kezdeném, csak jogász lennék. Nincs szebb dolog, mint amikor feláll a védő, benyal az elnöknek, az egész tisztelt bíróságnak, aztán hátulról belelő két-három nyilat az ügyész fenékébe, végül pedig megríkatja a termet. Akár hiszitek, akár nem, én a saját tárgyalásomon kívül is voltam már egy csomó- szor a Markóban. Mit akarsz itt fiam, kérdezte a teremőr. KISZ-aktíva, mondtam, társadalmi munka, ifjúságvédelem, erkölcsi őrizet. Ügy éljek, volt, amelyik szalutált, amikor bementem. — Állati! — sóhajtotta Kishajó mélységes elragadtatással. Aztán Sofőrhöz fordult: — Ügyész úr, helyezzen szabadlábra! — Hallottátok? Ügyész úr... — mondta Simakezű bánatos hangon. Sofőr is szomorúan csóválta fejét. — Kisfiam, te mindent összekeversz. Simakezű tízéves korában többet tudottá peres eljárásokról. — Így bizony. Szabadlábat csak az elnök rendelhet el. — Nem is az ülnök! — tódította Piaci Légy. — Még annyira se az ügyész ! — Jó, hogy nem a védőtől kéri! — Vagy a teremőrtől! — röpködtek a megjegyzések. Simakezű nagyon sóhajtott. — Sajnos, te még az alapfogalmakkal se vagy tisztában. — Szomorúan vizsgál- gatta Kishajót. — Mindent elölről kell kezdenünk. Óvodás fokon. Szóval, hogyan tanulnak az óvodások? — Nem tudom. Már elfelejtettem. — Na jó, akkor emlékeztetlek rá. Versikéban, kisfiam. Versikéban. Például: „Ha a lámpa piros, Általmenni tilos. Mikor zöldet mutat, Szabad lesz az utad.” — Remélem, erre még emlékszel? Ezt kell ugyanis tudni a közlekedésről — óvodás fokon. Na, a legalapvetőbbeket ugyanígy versikében fogod megtanulni. Figyelsz? — Piszokul. — Rendben. Akkor kezdem: „A rendőr: az elkap, A nyomozó: vallat. Az ügyész: a vádat képviseli, te állat!” Ez az első brosúra. Na, mondd utánam: A rendőr... Kishajó nevetett, mintha csiklandoznák, de buzgón mondta. A többiek úgy tettek, mintha nem nagyon figyelnének, de amikor ott tartott, hogy az ügyész a vádat képviseli, kórusban ordították: te állat! Amikor Kishajó már hibátlanul fújta a verset, Simakezű rátért a következő szakaszra, mely az elnökkel és a védővel foglalkozik. Ezt is megtanulta. Simakezű — most már prózában — a tárgyalás rendjét is el akarta magyarázni, de Sofőr leintette. — Elég volt, Sima. Hagyjál holnapra is. Simakezű nem tiltakozott, így aztán mindnyájan magukra húzták a takarót, és öt perc múlva mindenki aludt a nyolcasban.
