Békés Megyei Népújság, 1978. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-20 / 222. szám
1918. szeptember 20., szerda MNílUMTcl Gyermekek világnapja Értük Huszonnégy esztendő telt el azóta, hogy az UNICEF (az ENSZ Gyermeksegélyezési Alapja) kezdeményezésére szeptember 20-át a gyermekek világnapjává nyilvánították. Azóta minden évben világszerte megemlékeznek erről a napról, mintegy kifejezve a fejlődő országok gyermekeiért érzett szolidaritást, felelősséget. Az UNICEF feladata, hogy különböző akciókkal segítsen az ezekben az országokban élő tizenöt éven aluli gyermekek egészségügyi, táplálkozási, oktatási és szociális helyzetén : évente mintegy 50 millió dollárt költ erre a célra. Érdemes ezt az összeget összevetni még néhány adattal. A föld jelenlegi népességének csaknem hetvenöt százaléka él jelenleg a fejlődő országokban, a világ összes jövedelméből azonban csak tizenegy százalék az övék, népességük nyolcvan százaléka nem táplálkozik kielégítően. A segítség tehát nagyon is indokolt. Hazánk 1970 óta vesz részt az UNICEF tevékenységében, jelentős részt vállal a fejlődő országok gyermekeit érintő egészség- ügyi, élelmezési, oktatási, gyermek-, családvédelmi gondok enyhítéséből. A magyar kormányszintű gazdasági segítségek, a különböző hosszú lejáratú hitelek, a szellemi export mellett a Vöröskereszt is hathatós segítséget nyújt a fejlődő országok gyermekeinek. Az UNICEF — és ezen belül hazánk — tehát igen jelentős erőfeszítéseket tesz a fejlődő országok gyermekeiért. Csakhogy amíg az UNICEF évente 50 millió dollárt szán erre a célra, addig a világ 120 milliárd dollárt költ fegyverkezésre, ugyanennyi idő alatt. Ügy tűnik, amíg ez az aránytalanság létezik, aligha lehet alapvetően javítani a fejlődő országokban élő gyermekek sorsán. Az ENSZ 31. közgyűlésén 1979-et a gyermekek nemzetközi évének nyilvánította. Ennek keretében jövőre Budapesten nemzetközi, kormányszintű tanácskozást rendeznek, amely a világ gyermekeinek jogait vitatja meg. Ez a tanácskozás hivatott arra, hogy megszabja további teendőinket a gyermekek érdekében, jövőjük érdekében, hogy mély fele- sősségérzettel fordítsa a figyelmet elsősorban a fejlődő országokban élő gyermekek felé. B. F. Görbereklám Néha frenetikus hatások érik az embert. Példának itt van a reklám. Beülök a moziba és a nagyfilm vetítését megelőző képsorok máris arra ösztökélnek: szomszédom lábát letaposva, a saját körmeimet rágva rohanjak kánikula idején forró zsírban sistergő hurkát venni. Amikor a televízióban meglátom a Vasedény nagyfülű figuráját, azonnal me- hetnékem támad evőeszközt, lábast beszerezni. Emiatt a családi béke is megbomlott nálunk. A feleségem a hirdetések sugárzása előtt kikapcsolja a készüléket, nehogy az a merész ötletem támadjon, hogy felugorjak az óbudai Flóriánba■ habverőért. Persze, ez nem tetszik nekem, el is határoztam: ezután azért sem vásárolok LATEX-szőnyeget. De úgy látszik, hiába türtőztetem magam. A múltkor egy csodálatos plakátra lettem figyelmes a forgalmas utcán. A szeplős kisgyerek pohárral a kezében arra csábított: igyák minél több üdítő italt. A lábam ismét gyorsulni kezdett: irány az italbolt. Az ismerősöm azonban gunyorosan a szemembe nevetett és kioktatott. Egyáltalán mit képzelnek ezek a hirdetők, hogy ő egy gyerek invitálását elfogadja? Miközben magyarázott, elővette a lapos pálinkásüveget, s jócskán meghúzta. Már-már reménykedtem: végre sikerül kigyógyulnom ebből a túlbuzgóságból. Ekkor robbant a reklámbomba. Szombaton délben hazafelé bandukolva „rámköszönt’’ néhány sárga cédula Békéscsabán, az Ifjúsági Aruház kirakatában, amely a kedvezményes pijamavásárra hívta fel a figyelmem. Heuréka! — kiáltottam és máris kiforgattam a zsebeimet, pénz után kutatva. Közben eszembe jutott, hogy rengeteg a tennivalóm. Az ABC- ben vennem kell egy üveg jamot, a bistróban meg 20 deka párisit. És el ne felejtsem: a fiam megbízott, hogy a boutiqueban nézzem meg: lehet-e kapni a farmerjához márkás övét. Addig járkáltam, míg bezárt az áruház és ott álltam megfürödve, lehangoltam Kár, hiszen tényleg venni akartam pizsamát. Ügy görbüljek- meg, mint az a bizonyos „j” betű a csillogó üvegablakon. —s—s Tapasztalatcsere-látogatások Békéscsaba HNF városi és város környéki tisztségviselői szeptember elején tapasztalatcsere céljából kétnapos látogatásra Debrecenbe és Nyíregyházára látogattak. A csaknem 40-tagú csoport a békéscsabai Városi Tanács autóbuszával tette meg az utat. Az idegenvezetői teendőket Vozár Imre mérnök, a HNF-bizottság tagja vállalta, aki a két megyeszékhely építészeti sajátosságairól tartott nagyszerű előadásokat. Debrecenben a vendéglátók beszámoltak arról, hogy az elnökségi és bizottsági üléseket nem a népfrontszékházban, hanem különböző üzemekben és intézményekben tartják. Nyíregyházán a Békésből érkezett tisztségviselőket a megyei és a városi párt-, állami, valamint társadalmi szerve^ képviselői fogadták. Az ottani népfrontvezetők részletesen ismertették a helyi célkitűzéseket. A Taurus Gumiipari Vállalatnál dr. Ördögh János gyártásvezető beszélt a vendégeknek a gyárban folyó munkáról, majd bemutatta az egyes üzemrészeket. Szeptember 15-én Győrből több mint 60-tagú népfrontküldöttség érkezett kétnapos látogatásra Békés megyébe. Banadics Antalné, a békéscsabai HNF-bizottság titkára köszöntötte a vendégeket, és tájékoztatta őket a mozgalom feladatairól. Délután a győri népfrontosok megtekintették a megyeszékhely nevezetességeit, s ellátogattak a II. kerületbe, ahol Nyikó Tibor, a HNF körzeti bizottság titkára részletesen ismertette a kerületi aktívák munkáját. A győriek a következő napot Gyulán töltötték és szeptember 17-én, vasárnap tovább utaztak Kecskemétre. nmi megszépíti a magányt Két asztalnál römiznek, s a jó bemondások közben fel-felnevetnek a partnertársak. Kint a folyosón pohár és kiskanál-csörömpölés, a benti harmadik asztalt kö- rülülők várják a feketét. Itt élénk beszélgetés folyik, mígnem valaki kintről jelenti : — Megjött Elza, a színházjegyekkel! . — Mennyit hoztál? — Huszonötöt, mint tavaly. — Csakhogy szegény Ősi azóta meghalt... — Valaki csak átveszi a jegyét. — Átveszem én. Szóval akkor holnap megyünk Gyulára ? — Persze. Találkozás a szokott helyen és időben. — Elza. Volt itt a TIT- előadó, de sajnos akkor még kevesen voltunk, elment. — Kár. Hétfőn Zahorán János tart élménybeszámolót franciaországi útjáról. — Tudjuk. Itt leszünk. Megcsináljuk a berekfürdői kirándulást? — Már szervezem. A tanács ideígérte a buszt. — Reméljük jó időnk lesz, és sikerül úgy, mint a szo- boszlói, vagy a kecskeméti. —- Rajtatok is múlik. Itt nem kell három hónappal előbb bejelenteni magunkat, mint amikor Pestre akartunk menni a koronaékszerek meglátogatására. Eddig csak ez az utunk nem sikerült ... — Ki jön a moziba?! Ketten, hárman felemelkednek a székről, s bejelentik menetelüket. A többiek élénken beszélgetnek tovább, osztják a színházbérieteket, s az újságíróhoz fordulnak mondanivalójukkal. Hol vagyunk? Az olvasó több variációt tételezhet fel a fenti párbeszédek alapján. KISZ-megbeszélésen, szocialista brigádtanácskozáson, szakszervezeti összejövetelen stb. Egyik sem fedi a valót. Ahonnan ellestem e mondatokat, az a békéscsabai művelődési ház magánosainak vegyes klubja. Itt gyülekeznek délutánonként azok a munkából „kiöregedett” asszonyok, férfiak, akik éltes korukra egyedül maradtak, és itt találták meg újra kapcsolataikat embertársaikkal, a világgal. Klubjuk szervezésében nagy érdeme van Priboly- szki Györgynek, a veterán csabai volt köztisztségviselőnek, aki 72 éves kora ellenére ma is aktív mozgatója az összejöveteleknek, s emellett a. békéscsabai dalkör énekese, elnöke. S annak, aki közvetlenül szervezi a klubtagok kirándulásait, összejöveteleinek programszerű műsorát : Sebő Lászlónénak (tanárnő volt), akit mindenki csak Elzának szólít. Az ő érdemük, hogy naponta 45—50 nyugdíjas keresi fel a Ság- vári utcai magánosok klubját és tölti el kellemesen, jól szórakozva délutánjait, estéit, Aki akar, színes tv-t nézhet, aki akar kártyázik, beszélget a szabad „foglalkozások” napjain, vagy ... sokan vannak, akik itt ismerkedtek meg egymással, s azóta... — Már mi sem érezzük magunkat magánosnak — mondja Horváth Pálné. — Várjuk a délutánokat, hogy összejöhessünk itt, ahol nagyon jól eltelik az időnk, Elza gondoskodik arról, hogy ne unatkozzunk. Mi a heti programjuk? Hétfőn szabad program van, esetleg kisebb kirándulásra mennek. Múltkor Szabadkígyóson voltak, Gyulára sűrűn látogatnak. Kedd a vetítések napja, diákat néznek, szerdán TIT-előadások vannak, csütörtökön szabad foglalkozás, vagy kirándulás. Most lázasan készülnek Berekfürdőre. Hétvégeken is bejönnek, beszélgetni, kár- tyázgatni, ha nincs jó program a televízióban. — Legszívesebben orvosi előadásokat hallgatunk, ez már a mi korunkkal is ösz- szef ügg egy kicsit... De szeretjük a történelmi előadásokat is. — Minden magyar filmet megnézünk, bár van, amelyik érthetetlen, lehet, hogy csak nekünk? Itt volt például a Kétfenekű dob, se füle, se farka film volt. Meg is beszélgettük ... — Ahány ember, annyi gondolatvilág — mondja Sebőné. — Itt mindenki kifejti gondolatait a közös kis eszmecseréken és ezzel is tanítjuk egymást, hiszen a jó pap is holtig tanul — mosolyog. — Beszéljünk az újságírónak arról is, ami nem jó — mondja Császár Mihályné, aki az V. kerületben ma is a népfront nőtitkára, de rendszeresen idejár. — Hát... Adhatnának többször buszt. Én a Kulich telepen lakom, de még nem láttam a Lencsési úti építkezéseket, pedig nagyon érdekelne sokunkat. Városnézésre kértünk buszt, nem volt. A Volán meg 1600 forintot kért az autóért, amit saját kis nyugdíjunkból kéne összeadni. Elmaradt a városnézés... Joggal kíváncsiak városunk fejlődésére azok a tanárnők, asszisztensnők, gyermekgondozók, nyomdászok, gyári munkások, akik nyolc, tíz éve otthagyták másik családjukat, a munkahelyeiket, s magánosok maradván egy kissé elszakadlak életünk forgatagától. A klubélet most feltámasztottá bennük e tisztes érdeklődést. — Na, Juli, te hányas számot mondassz? — Mi van már? — 13, 21, 68 és 72... — Legyen akkor 70, az én életkorom, hátha szerencsét hoz... Lottóznak. Igaz, eddig kettesnél nem volt nagyobb nyereményük. De egyszer! Hátha így összegyűlik a pénz a buszra is... Bár mostmár nemcsak ez a remény szépíti meg a magányukat. Varga Dezső „Egérfogó” a Csaba Szálló előtt Az egérfogásban kevésbé jártas személyek kedvéért megemlítem, hogy olyan doboz alakú egérfogó is van, melynek csak az egyik oldalán van nyílás, ahol az egér besétál a csalira, de kijönni nem tud. Békéscsabán, a Csaba Szálló előtti parkolóban régebben történt velem az eset, de úgy látom, még ma is időszerű és tanulságos. Reggel fél nyolc felé járt az idő, mikor gyanútlanul befordultam az új parkoló hármas szelvényének középső állóhelyére, egy Skoda és egy Trabant gépkocsi közé. Fél órát voltam távol. Kulcs a kezemben, indulnék, úgy, mint máskor. Rövid idő alatt azonban rájövök, hogy ez a művelet nem lesz olyan egyszerű, mint gondoltam. Kocsim körül a kép megváltozott. A Skoda és a Trabant elment, elfoglalta helyüket egy új és egy régebbi Volga. Mivel egyik sem állt szorosan a parkolóhely szegélye mellé, kocsim és köztük lecsökkent a korábbi oldaltávolság. A remény ezért megmaradt bennem; lapjára fordulva meg tudom közelíteni az ajtót. Nem csalódom, befértem, kulcs a zárban. Örömöm nem sokáig tart. A keletkezett rés mindössze akkora, melyen a jobb lábam térdig befér. Minden autós előtt ismert, hogy ilyen testhelyzetben körülményes gépkocsit vezetni. Erre én is rájövök. Visszatolatok — természetesen kocsi nélkül —, és elkezdek gondolkozni. Megvan az ötlet! A vezetőülést a csomagtéren keresztül fogom megközelíteni ! Néhány pillanat, az ötletet megvalósítom. benn vagyok a csomagtartóban. Rövid tíz perc, és sikerül kibontanom a hátsó ülés támláját. Bemászok a kormány mellé. Bekötöm magam, indítom a motort, kapcsolok, maid mint ilyenkor szokás, hátranézek. Egy pillanatra nem tudom, mi történt, majd rájövök. Nem csuktam le magam után a csomagtér teteiét — hiába, „rutinhiány”. Kénytelen vagyok visszamászni a csomagtartóba. és megpróbálni lecsukni belülről a tetejét. Vissza a kormány mellé. Már van gyakorlatom! Indítok, tolatok. Valószínű tizenhat éves vezetői tapasztalatomnak köszönhetem, hogy már a másodszori elő- re-hátra menetnél rájöttem, a kocsim helyzete nem változik. A kormányt sem jobbra, sem balra nem tudom fordítani, mert meghúzom a mellettem levő kocsik valamelyikét. Ugyanis az történt, hogy a járdaszegéllyel párhuzamosan, mögöttem is állt egy kocsi, melynek, ha lökhárítóm még éppen nem érte az oldalát, a kocsim eleje a két kocsi közt marad körülbelül tíz centire. Rövid töprengés, kész a megoldás. Kiszállok, és arrébb tolom a szegély melletti kocsit. Szerencsém van, nem volt befékezve. Ezek után minden egyszerűnek tűnik, indulok vissza a kijárat felé, melyen éppen most jön be egy Wartburg. Integetek, menjen hátrébb egy kicsit, mert szeretnék kimenni. Megérti, tolatna vissza, de már mögé is besorolt egy másik kocsi. Űjabb integetés, újabb tolatás, és már kinn áll az országúton keresztben a jobb oldali sávban. A lámpa zöldre kapcsol, indul a forgalom. Azaz indulna, ha a leghátsó kocsi nem állna keresztben. Dudaszó, majd az ilyenkor szokásos nemzetközileg érthető integetés. Szégyen, nem szégyen, míg ők egymással vannak elfoglalva, magukra hagyom a miattam vitatkozó autóstársaimat, és félórás küzdelem után kiszököm a Csaba előtti egérfogóból. Az eset, és az azóta látottak alapján engedjék meg, hogy néhány javaslatot tegyek annak látszata nélkül, hogy okosabb akarok lenni a tervezőknél : a parkolószelvények közti füves részt — melyet a kocsik úgyis állandóan letaposnak —, szüntessék meg. Ebben az esetben lehetőség nyílik arra, hogy a várakozóhelyeket az ország- útra és járdaszegélyre ne merőlegesen fessék fel, hanem 45 fokos szögben. Így a kitolatás lényegesen egyszerűbb, és legalább 6—8 kocsival több fér el. Vagy létesítsenek kijáratot a parkolóhely túlsó végén, így elkerülhető az, hogy a beérkező és kimenni akaró kocsik összeütközzenek, torlódjanak. Amennyiben egyik gondolat sem elfogadható, és más megoldást sem lehet találni, úgy javaslom, zárják le a forgalom elől, és adják át a KPM-nek rutinpályavizsgáztatás céljából. Aki itt minden baj nélkül kitolat a kocsik közül, az megérdemli a jogosítványt. Ha ez sem megy, legalább írják ki a parkolótáblára: CSAK KASZKADŐRÖKNEK. Apponyi Lajos Vizsgáztak az önkéntes ápolónők Hétfőn délelőtt 28 fehér kendős, köpenyes asszony és lány várt izgatottan a békéscsabai városi kórház tanácsterme előtti folyosón. A megyei Vöröskereszt által negyedik alkalommal szervezett önkéntes ápolónőképző tanfolyam hallgatói vizsgáztak a betegápolás és elsősegélynyújtás alapvető elméleti és gyakorlati tudnivalóiról. Négy hónapig hallgatták az orvosok előadásait, és ismerkedtek a kórházi osztályok munkájával. A sikeres vizsga letétele után segédápolónői oklevelet kapnak. Visszatérve munkahelyükre az üzemi balesetek során alkalmazhatják az ez idő alatt szerzett ismereteiket. A kórház és a Vöröskereszt rendkívüli esetekben is számít az önkéntes ápolónőkre, akik — hogy tudásuk friss legyen — minden évben egyhetes továbbképző tanfolyamon vesznek majd részt. Dr. Sonkoly Kálmán, a városi kórház igazgató főorvosa, elnök és a vizsgabizottság többi tagja Lukovszki Erzsébet anatómiai ismereteit hallgatja Fotó: Demény Gyula
