Békés Megyei Népújság, 1978. július (33. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-09 / 160. szám
1978. július 9., vasárnap IJHílUkfíTcl AZ ÉLET ÚTJA NÉHA MÁSFELÉ VISZ... Néhány dolgot tudok rólad. Több más mellett, hogy szerény, csendes természetű ember vagy. Munkahelyeden és azon túl is szeretnek, tisztelnek. Azt is tudom — és ez gondolom legalább any- nyira fontos, mint előző tulajdonságaid bármelyike —, hogy nemcsak sokat tudsz dolgozni, hanem megyénk hátáéin kívül is elismerést szereztél. Mint mondani szokták: szakmái berkekben is neved van. Kedves Boros Béla, beszélj magadról: hol kezdted, mit csinálsz, merre tartasz?... * * » — Inkább rajzolok, kirakatot rendezek,, mint magamról beszélek. Ügy érzem, mindennapi munkámban, szerény alkotásaimban tudom magamat kifejezni. De, ha muszáj, megpróbálok valamit elmondani magamról. Már gyermekkoromban nagyon szerettem rajzolni. Ma is nehezen tudnám megmagyarázni, hogy a grafika iránti ragaszkodásom ellenére is bensőmben miért a szobrászatnak hódoltam. Mert úgy igazán mindig szobrász szerettem volna lenni. Ma is azt tartom, a szobrászatban tudtam volna magamat legjobban kifejezni. Több összetevője van annak, hogy ez az álmom nem valósult meg. És bár nem lettem szobrász — noha volt ilyen irányú sikeres próbálkozásom, amiről később említést teszek — azért úgy gondolom, nem kallódtam el. Én sok mindent köszönhetek annak, hogy sorkötelesként a néphadsereg katonája lettem. A „mundérban” eltöltött jó két évre mindig szívesen gondolok vissza. Most is vallom: ott ízleltem bele a szobrászatba, de még- inkább a grafikába. Akkoriban a néphadseregen belül meghirdettek egy szobrászati és grafikai kiállítást. Én is beneveztem egy tizenhárom darabból álló plakátsorozattal, továbbá „A figyelő járőr” szobrommal. Kimondhatatlanul boldog voltam, amikor megtudtam, hogy alkotásaimmal én lettem az első. Örömöm tovább nőtt, amikor közölték velem, hogy az általam készített szobrot a Honvédelmi Minisztérium magasrangú főtisztjeiből álló delegáció magával vitte a Német Demokraikus Köztársaságba, ajándékként. Díjnyertes grafikai plafcátsorom pedig — mert témája nevelő hatású volt — egy vándorkiállítás részeként az ország valamennyi alakulatához eljutott. Nos, ez volt életem első nyilvános szereplése, amely bátorított és egyáltalán elindított. Igaz, hogy nem a szobrászkodáshoz jutottam el, de a grafika megszereléséhez mindenképpen. A már említett kiállítás után — szintén a honvédségnél — a néphadsereg lapjában jelent meg első karikatúrám, melyet nagyon sok követett. Szakmai körökben azóta is azt mondják, én a karikatúrában vagyok igazán otthon. Ezek a ' kezdeti sikerek adtak bátorítást ahhoz, hogy — jóllehet dekoratőrként — élethivatásként válasszam a grafikát. Hogy hol élek ma és mit csinálok? Idestova tizennégy évvel ezelőtt, vagyis miután búcsút vettem a katonaélettől, Mezőkovácsházára kerültem, az ÁFÉSZ dekoratőre lettem. Hogy jól érzem magamat a szövetkezetnél, azt az itt eltöltött évek tanúsítják a legjobban. Nem vágyom el innen. Ügy érzem, vezetőim számon tartják munkámat, értékelik azt, amit csinálok. Sőt, lehetőséget, mi több, ösztönzést kapok az egyéni alkotáshoz is. Ennek tulajdonítom, hogy az évek során tizennégy esetben lettem országos első különböző kirakatversenyeken. Az országos második helyezések számát nem is tudom, mint ahogyan a különböző országos és megyei lapokban megjelent grafikáim számát sem tudnám megmondani. Több helyre hívtak az évek során. Köztük olyan városokba, ahol talán nagyobbak lettek volna lehetőségeim, mint Mezőkovácsházán és környékén. Én azonban maradtam. Nem csupán családi okok és megszokásból való kötődés miatt. Azt hiszem azért maradtam ezen a vidéken, mert még nem éreztem hátrányát a legjelesebb versenyeken, de az újságoknál sem annak, hogy én, Boros Béla — aki az ország e távoleső részében él és dolgozik — csak egy dekoratőr vagyok. Meg aztán én nem érzem, hogy csak a nagyobb városok csillogó villanyfényei alatt lehetne szépet, nemeset, emberit, egyáltalán figyelemre érdemeset alkotni. Nos, ezért nem forgatok a fejemben távozásra ösztönző gondolatokat. — Valamit azonban mindenképpen akarok, hiszen még csak harmincnégy éves vagyok. S ez nem más, mint általános és szakmai ismeretekben tovább gyarapodni, a közvetlen környezetem és a nagyobb közösség javára, hasznára. De mindezt itt, szűkebb pátriámban, Mezőkovácsházán akarom elérni. * * * Engedd meg, hogy a benned megfogalmazott vágyak teljesüléséhez sok sikert kívánjak. Balkus Imre TÓTH BÉLA: Legendák a lóról 59. Ez a Zámbó egyik Észter- házi mellett hadakozott valamelyik háborúban, ahol el" maradt a bal lába. Hűséges szolga lehetett, bizalmas állásban, alsószámtiszti minőségben tette dolgát Alcsuton. Hét lányt teremtett. De azok voltak olyan aranyból cseppentettek, hogy- a napra lehetett nézni, rájuk nem. Zámbó nem kereshetett sokat. Kilenc szájnak kellett összegereblyézze a betévő falatot, de éltek olyan szép szerénységben, hogy azt a magunkfajta messziről jöttek egészen megkívántuk. Én ugyan a magam mezőhegyesi neveltségével nem mertem volna közéjük kéredzkedni, bár kedvesek voltak egytől egyig bárkivel, fejősgulyástól a kanászbojtárig, de magahordásuk, öltözékük azt első látásra is kizárta, hogy akárki odadörzsölődjön hozzájuk. Zámbó elözvegyültsé- gében maga marékolta egybe a családot, s olyan aggodalmasan vigyázta életüket, hogy még engem is beavatott. A legkisebb lány, Paulina már négyéves korában fölkéredzkedett egyik grófi gyerektől kinőtt, elfelejtett pónira. öreg volt, szelíd. Nem is kötöttük jászolhoz soha. Ment, ahová kedve tartotta. Nem tudtuk igazi nevét, talán sorsa miatt mindenki Kegydíjnak titulálta. Lina összeszokott a Kegydíjjal. Zámbó meg nem ügyít" hette örökösen legkisebbik Linkáját, hát az én legényeim kísérgették, ha fölkéredzkedett a hátasra. Ahogy Lina nődögéit, úgy magasodott közöttünk a barátság. Tízéves korában már fcikunyerálta az apjától, hogy a lovagláshoz huszárruhát csináltasson. Inkább lemond évi három másikról egy huszárosért. Amikor abba bele tette magát, csuda szép kis arcocskájával, .pattant belőle olyan kedves kis kölök, hogy mindenki beleszeretett. Nem urizált, nem hányta, vetette magát. De iskolába nem járt volna, ha mi nem muszájítjuk. Csak a lovak, meg a lovak! Kifogtunk rajta. Addig nem jöhetett se istállóba, se jártatásra, míg az uradalmi mester lecke- szabatát le nem tudta. Neveltük. Jött nagy irkalobog- tatva naponta, kész a penzum, leírta, megtanulta. \ Mondott német verseket, dalolt franciául. Huncütkodott. Ha nem volt türelme az új leckét lovaglásig megtanulni, a két héttel korábban tanultakat hadarta elő. Mi nem tudtunk incigvancigolni, nem ellenőrizhettük. Kacagott rajtunk. És mindig veszedelmesebb lovakra vágyódott. Megülte a frissen idomítot" tat, és kezesítette a pányván táncoló szilajt. Ha estefelé, míg az etetés-itatás közötti szünetben kiültünk az istálló elé, Lina úgy telepedett közénk, mintha velünk együtt keresné a kenyerét. Szelidkés nővérei jöttek érte, ránk is mórikál- tak, mért nem kergetjük már haza ezt a lányt. Száz tennivalója akadna, főzni, varrni szoktatnák testvérei. Varrt-e, főzött-e, mink azt nem tudtuk. De szerettük, hogy szeret bennünket. Jelenlétében soha nem beszéltünk a magunk szája szerint. Egy fenét, egy árokparton termett szót el nem gurítottunk. A puszta ottléte béklyózott bennünket. Nő volt, fiúnak öltözve. S nemcsak a lovakról szóló legendák, tulajdonságtörténetek, családfa-históriák érdekelték. A híresebbek születési adatait is tudta. Számon tartott százig való lovat, színével, szokásával, fajtájával együtt. Gyakran átmentünk a csa- naki méneshez. Addig kun- csorgott, jött velünk. De nem a Kegydíjon, arról leért volna már a lába. Ismerte a hartai csikósokat és lovaikat éppúgy, mint a csákvári idomítókat. Ablak nyílt Jugoszlávia népeire A zrenjanini amatőr művészegyüttes megyénkben Hanem, ahogy nagy havakkal ránkszakadt az 1789- es év januárja, s vele az urakra a borzalmas hír: jön Napóleon !, szedelőzködtünk mi is a parancsolatok szerint. Beköltözünk Tatára, egymás hegyén-hátán ember, állat. Nem jött Napóleon. Vissza régi fészkeinkbe. Már nem jön, már nem jön, pedig igaz izgalommal vártuk mi, csikósok és hasonszőrű uradalmi parittyafenekűek, hiszen annyiszor vert róla a história éveken át, hát nagyon szerettük volna a magunk szemével is látni. Létezik ő, vagy csak a nevében riogatják az errevalósiakat. Közöttünk az súgódott, hogy az nekünk jót hozna. Megszüntet robotot, úrdolgát, füst-, por- és szakálladót, derest, börtönt, katonaszolgálatot. Az olyan Napóleont mi pedig akármilyen titokzatosan, de vártuk. A világért nem mondtuk volna Tusi előtt a nevét, se a tiszttartók bármelyike előtt. Hiszen nem ült ám el jöttéről a hír. Ahogy tavaszodott, újra fújták a szellők, hogy jön Napóleon! Nemesi katonaseregek gyülekeztek a Duna belső oldalán. Sátortáborok, tüzek, vidám muzsikaszavas rukkolások, várakozások. A föld meghajolt már, annyian voltunk. Linával nem győztünk eleget nézelődni. Sorozták a gróf méneseit, porcióz- ták széjjel szénakazlait. Zsákolták el az abrakraktárakat. Majd fizetnek érte a győzelem után! Adtak az utolsó lóról is blankettá• Jelenet a ruszén pásztortáncból Fotó: Martin Gábor j Mai tévéajánlatunk: NAGY SÁNDOR Valóságos sztárparádé ez az 1956-ban készült, magyarul beszélő amerikai film; a televízió 20 óra 10 perckor kezdődő műsorában Richard Burtont látják. Filiposz — Frederic Maréh, Olümpiász — Danielle Darrieux. Alek- szandrosz, a világhódító Nagy Sándor alig élt többet harminc évnél, csatái, győzelmei mégis öreg hadvezérekével vetekednek. Tanító- mestere Arisztotelész volt. A film a hadvezér fiatalkorában indul, innen követhetjük útját, amely a perzsa, majd az indiai birodalom egy részének meghódításához vezetett. ; Pénteken este nagy sikerű hangversenyt adott a Tátrai-vo- i nósnégyes Békéscsabán, az ifjúsági és úttörőházban. Zongo- : rán Szabó Csilla, bőgőn Farkas J. Ferenc játszott. A hang- : versenyen Schubert műveit mutatták be a művészek Az együttes énekesei, s főként táncosai osztatlan sikert arattak. Szebbnél szebb népviselettel tették még hitelesebbé tánckompozícióikat, amelyek közül a török hatást mutató vranjei tánckoszorút (szólót táncolt Vru- zsica Murgulo), s a műsort záró orosz népi motívumokban gazdag ruszin pásztortáncot követő taps bizonyította, hogy igen szívesen nézte a kétsopronyi közönség a zrenjaniniek összeállítását. Milivoje Résztics, a szőnyeggyár képviselője segített még nekünk, hogy közelebbről is megismerkedjünk a zrenjanini táncosok életével: — Ezerhatszáz ember dolgozik, 1971-ben épült gyáPénteken délután érkezett Békéscsabára jugoszláv testvérvárosunk, Zrenjanin Proletár Szőnyeggyárának művészegyüttese. Az együttes vezetője, Sövényházi Ferenc a zrenjanini kulturális érdek- közösség elnöki tagja mutatta be a csoportot: — Harminckilencen érkeztünk most Békés megyébe, runkban. Évente 3 millió négyzetméter szőnyeget szövünk, főként magyarországi exportra. A dolgozók fele nő, de szinte mindenki 30 éven .aluli. Szívesen vesznek részt művészeti csoportok munkájában, úgy érzik, hogy így nemcsak élvezői a kultúrának, hanem alkotó részesei is. Ebben a táncegyüttesben a legtöbben a gyár munkásai, után a kétsopronyi művelődési házban táncolt pénteken este a zrenjanini amatőr együttes. Műsorukban felvonultatták a Jugoszláviában .élő nemzetiségek pergő ritmusú, színpompás népviseletű táncait. A magyar fülnek különös hangzású, vérpezsdítő dallamú macedón muzsika, a vajdasági kólók, a hóra, a kazacsok és az ismerős csárdás zenekari előadása hivatásos zenekarok színvonalán szórakoztatta a közönséget. Sőt Branislav Po- povics klarinét- és Ivan Mecsavin harmonikaszólója technikai tudásával, improvizáló készségével ritkán hallott tehetséget idézett a hallgatóknak. Az együttes férfitagjainak csoporttánca hogy a Balassi táncegyüttes tavaszi vendégszereplését viszonozzuk. A szőnyeggyárban nemcsak ez a művészeti csoport működik, de a tánc nemzetközi érthetősége miatt mégis ők jutnak el fellépéseikkel a legmesszebbre. Az elmúlt évben is rendkívül sok időt töltöttek próbával, hogy 56 táncestjükön megfelelő színvonalon mutatkozzanak be á közönségnek. Megfordultak már országunk sok vidékén, de külföldön is, nemrégiben például Ausztriában jártak, magyarországi fellépésük után pedig ősszel Romániába mennek. de vannak diákok közöttük és más munkahelyeken dolgozó fiatalok is. A hosszantartó autóbuszutazás és a rövid pihenő Tegnap, szombaton este pedig Békéscsabán, az ifjúsági és úttörőházban léptek fel a vendégtáncosok, majd ma, vasárnap, egy gyulai kirándulás után, a délutáni órákban indulnak haza Zrenja- ninba. Bede Zsóka (Folytatjuk) Fotó: Orbán Káaoly
