Békés Megyei Népújság, 1978. július (33. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-02 / 154. szám
o1978. július 2., vasárnap Szabadtéri rendezvények Gyomán Gazdag program várja ezen a nyáron a fiatalokat a gyomai Katona József Művelődési Házban. Júliusban és augusztusban három fővárosi beategyüttes tart koncertet a művelődési ház udvarán kialakított szabadtéri színpadon. Elsőnek a Hungáriáék látogatnak el ide, és tartanak előadást július 13-án este 17 óra 30 perces kezdettel. A Piramis együttes július 27-én, az Illés-együtes pedig augusztus 11-én mutatja be műsorát. Nagy hagyománya van a községben a népzenének és a néptáncnak is. Ezt az igényt szeretnék kielégíteni a július 29-én megrendezésre kerülő folklórtalálkozón, amelyen a Körösmenti Szövetkezeti Táncegyüttes felnőtt- és utánpótláscsoportján, valamint a helyi Röpülj páva körön kívül egy csehszlovák vendégegyüttes is fellép. Júniusban Csehszlovákiában vendégszerepeit a gyomai csoport, s ezt viszonozza most az érkező Kassa megyei együttes. 1975. június 17-én egy nagy vihar döntötte le a kondorosi templom tornyát. A közelmúltban indult meg a helyreállítás, már csak a bádogosi munkák vannak hátra, s előreláthatóan augusztus végére elkészül az új torony. A csalóka látszat ellenére — most, a munkák ideje alatt kisebbnek tűnik — a régi tervrajz alapján készített új torony ugyanolyan lesz, mint az eredeti volt Fotó: Gál Edit A színház nagyszerű játék WÊÊmmÊÊËÊmiÊm Munkatársunk évad végi beszélgetése Jurka Lászlóval, a Jókai Színház igazgatójával Tavaly, a színházi évad elején beszélgettünk Jurka Lászlóval, a Békés megyei Jókai Színház igazgatójával. Bizonyára úgy volt azzal a beszélgetéssel, mint mi: hittünk abban, hogy az új évad újat hoz, hogy a színház rendezi sorait, és erőteljesen hat majd az egyetakarás érzése. „Ügy látom — mondotta akkor —, hogy a társulat néhány hiányzó szerepkör betöltésével képes lesz arra, hogy hagyományaihoz és híréhez újból méltó legyen, és a színházkultúra iránti itteni, igen széles körű érdeklődést egyrészt tovább fokozza, másrészt igényesebben elégítse ki.” Ha csak erről beszéltünk volna most, az évad végén, azt is órákig tehettük volna. Beszélgettünk azonban másról is, melyek — a dolog természetéből adódóan — szervesen és lényegi módon kapcsolódnak a színház életéhez, feladataihoz, hatásához. Köztudott, hogy az igazgató nagy elszántsággal vállalkozott feladatára, és most, egyetlen évad után már jó lelkiismerettel veheti sorba mindazt, ami azóta történt. Mégis azt kell mondanunk, hogy a magyar színházi életben jelentkező középszerűség Békéscsabát sem kerülhette el. Nem véletlen, hogy a békéscsabai színház elmúlt évadjából sem említhetünk igazán kimagasló előadásokat, inkább néhány emlékezetes színészi alakítást. Ilyen volt például a Cseresznyés Rózsáé Bodnárné szerepében, Bicskey Károly kiemelkedő erejű Sartoriusa Shaw-da- rabjában, ugyanott Körösz- tös István nagy ívű, pompás Lickcheese alakítása, vagy a komáromi vendég, Ropog József telitalálat Sganarelle- je, Ats Gyula botcsinálta doktora ugyancsak a Férjek iskolájában, Felkay Eszter és Gálfy László elegáns, sokszínű, a lehetőségeknél mindig többet nyújtó alakításai, végül a Nem bánok semmit sem című, Edit Piaf élettörténetét feldolgozó színpadi játékban Gyurkovics Zsuzsáé, aki vendégként érkezett haza szülőföldje vidékére. — Az alkotóműhelyekben nem lehet egyetlen évad alatt elérni olyan változást, mint szeretnénk — mondotta Jurka László igazgató. — A színház nagyszerű játék, a színház jelenlétét nem nélkülözheti a társadalom, de a színház sem nélkülözheti a ■■■■aaaiiitu TÓTH BÉLA: Legendák a lóról 53. Mondom magamban, háta fene se nyugtalankodott, csak hát okostól kérdezzen olyant az ember, amit maga nem tud. De amúgy is jó volt Prokoppal a barátság, mert ő pásztorlevelekben kapta azt, amit hozzánk a kóbori szelek hordtak el hírül, ha elhordták. ö mondta aztán el bizalmasan, hogy öröm ez a gyász, hisz II. József erőszakos politikáját a németek se tudták mindenestől lenyelni, nem is beszélve az örökösen rebelliózó magyarokról. Azok válogatás nélkül egyetértettek, úr és jobbágy abban, hogy ami Józseftől jön, azt tagadni kell! Sose gondoltam én Pro- koppot hazudósnak, de most hamarosan meggyőződtem, hogy nagy igazat mond. Tudta, hogy az uralkodó a halálos ágyán visszavonta minden parancsoló törvényeit. Gondoltam, mit zavar az éngem. Hanem egy hét se tellett belé, szólít engem Buxbinder kapitány, hogy az aranymedaliont, amit a császártól kaptam, de lóhalálában az ő kezeihez szolgáltassam, mivel az uralkodó visszavonta minden cselekedeteit. Hát pislogtam, mint akit lőccsel kongatnak fejbe. Hát éppen engem vert le lábról ez a halálos ágyon való visszavonás? Tudtommal Buxbindert is ő nevezte ide, ő parancsolta létezni Mezőhegyest ! Azokkal mi történik? — Na, mit vakaródzol? Vagy eladtad, mi? így bö- csülted az uralkodó kitüntetését. Majd azt hazudod, hogy nem tudod, hová hányták el a gyerekeid, mert te- nálad aranyfityegőkkel lyuk- raverőcskéznek a puják? Az asszony radnai porcelán Szűz Máriát örökölt az öreganyjától, annak lyuk volt a talpazatában, ott lakott az én aranyfityögöm. Nem akartam a családom szomorítani, hogy most ettől megválunk, mert nem tudnak másképp végigvágni rajtam az urak. Csak ballagok vele a Buxbinder elé, az meg úgy várt, mintha egyéb gondja sem volna. Hogy be tudott annak is súgni ez a majom Hantos, hát az mar engem is fölháborított. Hogy- nem ismeri Buxbinder a környezetét? Hogy lehet ilyen tehetetlen, minden haszon nélkül való embernek jól élni ott, ahol egy mákszemet munka nélkül nem teremthetünk. A pofája, árulkoda- sa után. Megcsöndíti Buxbinder a Lovazási aranyérmet, hiszen olyan nem járt még a kezében sem, hát kocogtatja, nem-e hamissal cseréltem ki, mert a csikóstól, attól a marhától minden kitelik. Egyszer olyan isten barma, ami alatt nyög a föld, már a mundérosok eszejárása szerint, másképp meg aranyérmet tud hamisítani. — Amúgy sem böcsülted te ezt, csikós, hát az esküvődön sem látták az ünneplős lajbidon! Vagy zálogba csaptad, hogy az újasszonynak... — Ne gyalázkodjon a kapitány úr, mert én úgy ne- veledtem, hogy a szegénységhez nagy türelem kell, de hát annak is csak határa van, lehet valahol. — Na, tán fenyegetőzöl?! — Fegyvereseket hogy is fenyegethetne a fegyvertelen. De hát talán ember vagyok magam is! Buxbinder felfortyant az ember szóra: — Ember, az isten annak teremtett. De az alja! — Nem akarok én a kapitány úrnak hízelegni, de hiszen, ha a mundért leveti, csak egy kupac szemét marad, még nem jön valami pusztai szél. — Ezt aztán nem tűröm, őrség, ide, kurta vasra azt a piszok felséggyalázó. lótoltársadalom jelenlétét. A társulat játékstílusának egységét még ezután kell megteremtenünk. Ehhez jó erőkre van szükség, kiváló művészekre, olyanokra, akik nélkül nincs alkotómunka. Vallom, hogy csak építkező, átgondolt színházvezetéssel lehet elérni azt, amit ideérke- zésemkor önmagam és a színház elé tűztem. Igaz, hogy többen távoztak tőlünk, közöttük Bicskey Károly Já- szai-díjas és Cserényi Béla is, viszont az új évadban 16 új taggal szaporodik a békéscsabai színház, olyan tagokkal, akik számára a közönség máris előlegezheti a bizalmat. Újból hangsúlyozom: nyilván általános jelenség, hogy színházi világunkból hiányzik vagy csak fehér holló az olyan előadás, amelyben az önmaga teljes kifejeződéséért megküzdő együttes lenyűgöző hatással lép elénk. Van-e kiút? Merre kell for- dulni-indulni, hogy az alkotás láza, a többet-akarás varázsa a nézőteret is betöltse? — A színház jó színház legyen, említettem az évad elején. Most nem mondok mást, hiszen ebben a meghatározásban — ha úgy tűnik, leegyszerűsítve — benne van minden, amiért tennünk kell, amiért érdemes erőt, tehetséget áldozni. Nagy előadásokhoz fegyelmezett, egyet akaró közös munka kell. Ez még nem alakult ki nálunk. A jelei azonban már az elmúlt évadban is megmutatkoztak. Rendezőinkkel egyetértésben arra törekszem, hogy művészeink megmutathassák magukat, hogy olyan feladatokat kapjanak, amelyekben művészi ambícióik kiteljesedhetnek, amelyek alkotó elmélyülést, teljes odaadást kívánnak. Ha ez egyre inkább így lesz, mind több „nagy előadást” tarthatunk majd számon, az ezeket magasba emelő, kitűnő alakításokkal egyetemben. A közös gondolkodás, közös nyelv már kialakult, és ez a kiindulópont. Hacsak ennyit értünk volna el egy évad alatt, az is öröm lenne. A jó színház a közös gondolkodásmóddal, az egy nyelven beszéléssel kezdődik. Most már arra kell törekednünk, hogy a helyes irányú folyamat , felgyorsuljon, ne stagnáljon egy pillanatig sem. Senkiben ne stagnáljon: rendezőben, színészben, műszakiban, díszlettervezőben sem. Hogy az legyen a kézenfekvő, hogy egyformán gondolkozunk. A színház és a közönség kapcsolata színházunk számára már a hatvanas években nélkülözhetetlen volt. Akkor kezdődtek a művészközönség találkozók, melyek azóta is rendszeresek. Mégis felvetődik a kérdés: nem merevedtek-e ezek formalitássá? Mert ez, ha akarjuk, ha nem, és ha mindig ugyanúgy csináljuk, előbb vagy utóbb bekövetkezik. — A mi közönségünk sokkal értőbb és nyíltabb, mint másutt. Ez nem dicséret vagy behízelgés, ez egy év tapasztalatai alapján, meggyőződésem. Figyelem az emberek arcát az előadások alatt és érzem, mennyire együtt vannak a színpadi történéssel, a színészek játékával. Tudatos törekvésem, hogy színházunk az érzelmekre is hasson, nem hiszek a csak sokkoló színház üdvözítő voltában, mert az ilyen színház nem színház. Ha az ember érzelemvilága elszürkül, ha nem érik ma- gasizzású élmények — például színházi élmények is! —, akkor közömbössé válik, akkor a közösség dolgai sem érdeklik, akkor befeléforduló, önmaga világába zárkózó lesz. Előadások előtt, a színház előcsarnokában nem ezt érzem, és ennek örülök. Annak is. hogy sok a fiatal nézőnk, hogy egyre többen megszeretik a színházat. Ez tükröződik az ankétokon is, ' a művész-közönség találkozókon, különösen akkor, ha kapcsolataink egy-egy adott közönségkörrel már régebbiek. Hogy új formákat kell keresnünk, tudjuk. Igyekszünk is megtalálni ezeket, habár ez erősen kétoldalú dolog. Mi lépünk előre, de szükséges, hogy felénk is lépjenek. Kétségtelen: mi vagyunk a kezdeményezők. Egyelőre. Az lesz a jó, ha majd a kezdeményezés a közönség oldaláról indul. A színház műsorpolitikája a műsortervben ölt testet. Időről időre sokan és rengeteget beszéltek arról, hogy a vidéken játszó színház arculatát a tájhoz kell igazítani. A táj történelméhez, hagyományaihoz. Mindezt egy időben sikeresen eltúloztuk, de a reá következő reakció sem volt jobb: sikeres darabok újrajátszásának tumultusába veszett az önálló, jellegzetes arculat. Illyés Gyula azt írta az Új Aurórában, hogy az egészséges, alkotó szellemiségű provincializmus nagyszerű dolog. Hogy előbbre járhat korszerűségben a pesti divatsikereknél, áramlatoknál. Színházunk kezében ott a lehetőség, hogy újra és igazabban felfigyeljen rá nemcsak a szakma, hanem az egész ország is. Úgy, ahogy ez a hatvanas-hetvenes évek fordulóján volt, vajló, lázadó, betyárokkal cimborás zsiványt! Aggatta aztán vég nélkül rám a rangokat Buxbinder, amíg a kápánok nagy üggyel, gonddal rám drótozzák a rozsdás lóbéklyókat, aztán siettettek az áristom felé. A kapitány meg a nyomomban, velem csukatja magára a cella ajtaját, gondolom azzal a szándékkal, hogy ott ellátja a bajomat, amihez nincs szüksége tanúkra. A császár a tíz év alatt azért megtanította a kicsike királyokat, hogy a törvény az törvény. S minden ember a maga mivoltában köteles felelni előtte. Nem szaggathatják le csupa bűnüldözés közben mint gyanúsítottnak, a húsz körmeimet, nem verhetnek félholtra, nem ülhetek gyanúsított mivoltomban halálomig a kó- terben. Túl rövid ideje halt meg ahhoz a császár, hogy ezek az idomított rangos szemetek áthághassák a beléjük dresszírozott parancsokat. Ezek mindig annak hisznek, amit legközelebbi érdekük diktál. Ha éngem hűtlenséggel vághatott, akkor a király mellett állt. Akár a megyei urak. Föliratkoztak József törvényei ellen, de kutyának kellenek a törvényei, ha a legkisebb nemes érdekei ellen valók. Közteherviselés adóban, katanaállításban? Kell a kutyának a császár. A pór nem szeret katonás7 kodni, felségáruló! Amúgy, éljen a király! (Folytatjuk) mert így volt, kár lenne tagadni. Mi erről a véleménye•? — Az, amit a tavalyi beszélgetés során is mondtam: nincs olyan, hogy sajátosan Békés megyei arculatú színház, és nem lehet a vidéken játszó társulatokat eleve a fővárosiak mögé helyezni. Az az ideális, ha minden évadban van egy-két kiemelkedő, nagyon jó előadás, mert tudni kell és illik, hogy mind nem lehet ilyen. A nagyon jó előadás aztán mércét szab: ezeknek színvonalához kell közelíteni a többit. Hiszek abban is, hogy a jó hagyományokra építeni kell, és itt, Békésben, vannak ilyen hagyományok. Látványos, robbanásszerű változást azonban a következő évadtól sem várhatunk, ez meddő kívánság lenne. Legalábbis még nem jött el az ideje. A formálódás, az önmegtalálás korszakában élünk. És hiszek a törvényszerűen bekövetkező minőségi változásban is. Abban, hogy a békéscsabai színház túllép azon, amit bizonyos középszerűség dolgában jogosan emlegetnek egész színházi világunkat illetően. El kell mondanom azt is, hogy annyi lehetőséggel, jóakara- tú segítő szándékkal színházunk sohasem gazdálkodott, mint most. Ez felelősség és megnyugvás is egyben: nem vagyunk egyedül, alkotóműhelyünkre figyelmes szemek vigyáznak. Itt jegyzem meg, hogy jövőre lesz a színház felépítésének századik évfordulója. Belső felújítással várjuk az új évadban a közönséget, bár tudjuk, hogy a centenárium másra is kötelez bennünket. Arra többek között, ami a kérdésben szerepel, arra, hogy jó híreket hallassunk magunkról, hogy eseményszámba menjen minden bemutatónk. Nem lesz könnyű! A közönséggel való kapcsolat és a színház lényegéből fakadó feladat, minél többekhez eljuttatni a színpadi élményt. Közben sokkal kevesebb helyre járnak tájolni, mint még pár éve is. Nem érez ebben ellentmondást? — Feltétlenül. Igen magas ugyan az előadásszámunk, 410 volt az elmúlt évadban, a játszási helyek azonban szűkültek. Ennek több oka van és lehet, most nem részletezem. Az viszont elhatározott szándékom, hogy megsokszorozzuk a különböző klubműsorokat, hogy egyre több klubot keresünk fel színházművészeti összeállítással, vagy a klubszínház produkciójával, esetleg művészeink önálló estjeivel. A gyermekszínház falait is — képletesen szólva — szeretnénk kitágítani. Így történt, hogy egyik előadásunkat a Balassi együttessel, egy másikat a Napsugár bábegyüttessel közösen állítottuk színpadra. Szeretnénk további partnerekre találni. Színészeink szívesen játszanak gyermekdarabokban, és valamennyien örömmel veszünk részt olyan találkozókon, ahol kis nézőink kemény bírálatot és sok új ötletet mondanak el előadásainkról. Ilyen találkozónk volt a Békéscsabai 10. sz. Általános Iskola tanulóival, azt hiszem, mindkét részről sokáig emlegetjük majd azt a néhány hasznos, és kellemes órát. Abban a tavalyi beszélgetésben — szó szerint — ezeket mondta: ,,A jó színház a szocializmus ügyével összeforrott színház, és képes arra, hogy az embereket féltő, értük-haragvással is rávezesse önmaguk jobb megismerésére, életük igaz útjaira.” Mit tehet ehhez hozzá? — Semmit. Vagy talán csak annyit: most is szóról szóra ezt akarjuk. , Sass Ervin
