Békés Megyei Népújság, 1978. július (33. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-16 / 166. szám
NÉPÚJSÁG 1978. július 16., vasárnap r Bertalan Agnes: MÍG ÁTJÖN A KOMP... A Duna itt folyik a falu alatt, s örökkön mesél. Az öreg Födi Gáspár bácsi szerint: ha jó kedve van az embernek örömöt, ha bánata van, szomorúságot. Ezen a délutánon itt ácsorog az öreg a vízszélben, és várja a kompot. Előtte folyik a víz, mellette talicskája, benne holmija, s egy zsák. És csodálatos: néha felemelkedik a zsák, mintha lélegzetet venne. Körülötte a kompra várók gyülekeznek, kerékpárosok, kocsik jönnek és a komp a túlsó partnál, a falu felől készülődik. — Hogy vannak az „irtószaktársak?” — hangzik a kérdés az öreg háta megett. Megfordul és látja és hallja: mindenki kacag és a zsákra néz. Az öreg, mintha meg akarná védeni, kiterjeszti karját a zsák felett. — Nem bántottak ezek a macskák senkit! — mondja, mert macskák vannak a zsákban, bizony. Méghozzá hat. Ezek az öreg „munkatársai.” — Méghogy nem bántottak! — nevetnek az emberek. A nevetésben elvonul az öreg előtt a tavasz, a nyár, a június, de- érzi még az augusztusi forró mezők illatát is ... hogyan is történt aratás előtt? Rebeka, az öreg sárga macska, Födi Gáspár egyetlen élő társa a düledező házban, öt vinnyogó .kismacskával lepte meg. Sárga volt mindmegannyi, mint az irigység. Mit tegyen ennyi macskával? Elpusztítja, csakis. Kiskosárba tette őket, s ballagott lefelé az Érhez velük. De nem tudná megmondani miért, előbb halkan, aztán egyre vadabbul valami irgalomféle zengett fel a szívében. Hiába, öregszik az ember! — A fene essen belétek! — ezt mondta, aztán visszavitte őket az anyjukhoz. Rebeka a Gáspár bácsi lábához dörzsölődött, s remegett tépett, sárga bajusza. Ki gondolt volna arra, hogy felneveljen öt kismacskát és aratáskor beállítson „maszek” létére a téesz-irodába? Ez . csakis egyedül neki, a munkában megvénült, magános özvegy embernek, Födi Gáspárnak. — Elvtársak, hajjátok ... — mondta. Én azt gondoltam, hogy... a Hosszúháti dűlőben igen elszaporodtak a férgek, az egerek, a pockok, aztán... itt van nekem ez a hat macskám ... Az irodában összenéztek az irodisták, aztán mosolyogtak, aztán ‘ kacagni kezdtek. Csak a végén mondta Bódog Károly, az elnök, megenyhülve: — Nem is olyan bolond beszéd ez. Csakugyan sok a féreg ! — Na látja. Ezek a macskák lennének az „irtómunkatársaim”. — Ajánlotta a bátorító szó hallatán macskáit és saját magát az öreg. — Menjen, bátyám. Vigye a munkatársait! — nevetett végül is biztatóan Bódog Károly. Így költözött hát ki Gáspár bácsi a Hosszúháti dűlőbe, áll ott egy régi présház és onnan minden reggel elindult hol erre, hol arra a széles határban. Tolta talicskáját, talicskáján zsákját, zsákban macskáit. Megállt egy fa alatt, vagy árokparton, széjjelengedte a puha talpú kis jószágokat, aztán várt, högy néhány óra múlva visszatérjenek hozzá, egerektől, pockoktól jóllakottam Mert Rebeka az olyan macska, hogy még az öregnek is hoz egy-egy egérdarabot. Leteszi a lába elé, néz rá, nyávog, aztán dörzsölődik, dorombol. Okos jószág. A várakozásban, a csendes szemlélődésben sokszor elgondolta az öreg, milyen szépen meglesz nemcsak a kenyere, de még a bora is a „macskabérekből”. Negyed liter bor holdanként, az annyi, mint... százharminc liter. De micsoda bor terem itt, teremtő isten ! Mert tudni kell, hogy az egész dűlő szőlő ! De nem otelló, meg nova, nem. Nemesszőlő! Olyan jó bora van hát, mint azok az ízek, amik az ember szájában összeszaladnak októberben, halódó fényekben, a siető, soroló vizek mellett, míg várja a kompot. — Tavasszal háromnak fia lesz, biztosan. Hű, micsoda héthatárra szóló irtást csinálnak majd jövőre! •— gondolja. — Na, jön már! — mondja valaki mellette, s nézi a túlsó parttól elbillent kompot. Izgalom remeg át a várakozókon, már nem törődnek a macskákkal, az öreggel, mindig érdekes, ha jön a komp. Az öreg sort fog magának legelői. Birkanyáj folyik mögé, mert hazafelé tart a juhász is. Ám egy megőrült puli, szőrét borzolva előbb bizonytalanul, majd nekibátorodva, vicsorítva és nekivadulva kerülgetni kezdi a talicskát. — Nye te, nye! — rémüldözik az öreg, mert a macskák iszonyú fúvással, kétségbeesve ugrálnak a zsákban, menekülnek a láthatatlan rém elől. De nincs irgalom. Ebben a veszett zsivalyban a nyáj megrettenve visszafelé rohan, a komp megbillen. Himbálózik, mintha jó kedve lenne, vagy incselkedne. A talicska elébb ide billen, oda billen, az öreg ide kap, oda kap, de csak a semmit markolja, mert a talicska, jaj ! Belekarikázik a Dunába. — Nézzenek oda! Nem beleesett ! — szörnyülködnek az emberek. Mert a talicska zsákostól bizony, beleesett. Valameddig úszik a víz tétjén a zsák, az öreg térdre bukva könyörög utána, a macskák őrülten rángatóznak, az öreg meg elsírja magát, hangos, vádoló sírással : — Puli te! Mit csináltál vélem ? Az emberek köréje állnak. Sajnálják az öreget, ahogyan elárvult két kezét teregeti a siető vizek felett. A révész horoggal próbálja menteni... A talicska megvan, itt van, de a macskákat elvitte a víz. Elvitte a jövő évi bort, a hét határra szóló irtást, s még hangok sem buborékolnak felfelé utána és a kis örvénylő karikák is egymás után belesietnek a sodrásba... megy a Duna, ez a hideg folyó .. . Ahogy hanyatlik a Nap, halódó fények bukdácsolnak lefelé a hátán. S lent, valakinek, valahol csuda dolgokat mesél... V. Goliskin: A SÚGÓ Pávka még soha nem szerepelt színpadon, sőt az énekkarban sem énekelt. Szeretett volna énekkaros lenni, de nem sikerült a felvételije. Jól emlékszem az esetre. — Énekelj — mondta a karvezető. — Mit? — kérdezte Pávka. — Amit akarsz ... Pávkának semmi sem jutott az eszébe, és szokás szerint rám nézett. Várta a súgást. — Szívünk könnyű... — suttogtam szájmozgás nélkül. — Szívünk könnyű — kiáltott Pávka. — Rendben van, énekeld — mondta a tanár, és fejét balra fordította. — Szívünk könnyű a vidám daltól! — ordította Pávka. — Egy pillanat — szólt a karvezető, és a fejét most jobbra fordította. Pávka azt hitte, hogy a karvezető süket, és még hangosabban ordított: — Nem unatkozunk sohasem ... — Ami igaz, igaz — szólt a tanár. — Nem unatkozunk sohasem — és kihúzta Pávka nevét a listáról. — Miért? — kérdezte Pávka, aki sohasem adta meg könnyen magát. — Mert nincs hangod. Pávka elcsodálkozott: — ön hallott engem? — Sajnos, hallottam — felelt a karvezető, és hívta a következő jelentkezőt. Ez én voltam. Engem felvettek. Pávka nem mutatta, mennyire kellemetlenül érintette az ügy. Tudott parancsolni az érzéseinek. Én viszont jól ismertem, tudtam, hogy nem nyugszik addig, amíg valamiben le nem főz. Így is történt. Egy alkalommal Pávka közölte, hogy felvették a színjátszók közé. Én nem tudtam úgy uralkodni az érzéseimen, mint Pávka és irigykedve néztem rá. Ezt Pávka nagyon elégedetten vette tudomásul. — Akarsz velem dolgozni? — kérdezte. — Mit akarnék? — néztem rá értetlenül. Pávka türelmes volt. — Dolgozni — felelt leereszkedően. — Szerepet tanulni. „Hogy akarok-e?” Szememből hamarabb kiolvasta a választ, mint megszólalhattam volna, és betuszkolt az úttörőszobába Verához, a csapatvezetőhöz. — Nos, itt van — mondta. — Ez Szlávka. — Látom — szólt Vera, aki a színjátszók rendezője is volt. — Művész — jelentette ki Pávka. — Nem látszik — mondta Vera. — Mit tudsz csinálni? Még a gondolataimat sem tudtam összeszedni, Pávka máris kijelentette: ' — Súgni tud. Fenyegetően néztem a barátomra, de úgy látszik, válasza tetszett Verának. — Nagyon jó. Éppen nincs súgónk. Én viszont nem akartam súgó lenni. Másoknak súgni... ez nem volt ínyemre való dolog. — Akarsz súgó lenni? — kérdezte Vera. Vállat vontam. — Kételkedsz a képességeidben? — csodálkozott a rendező. Lehet, hogy ez pedagógiai ravaszság volt, én azonban beleegyeztem, ne kételkedjen senki sem a képességeimben. Megkezdődtek a próbák. Pávka azonban nem jelent meg egyszer sem. önállóan tanulta a szerepét, saját módszer szerint. Egyedül én ismertem a módszerét. Pávkát ugyanis egyetlen dolog érdekelte, a telepátia, vagyis a gondolatok átvitele. A szerep nem nagyon izgatta: elég a súgó arra, hogy a színész tudja, mit kell tennie a színpadon. Mindezt Pávka nagyapja mondta, aki egykor színész volt. Eljött az előadás napja. A színjátszók nagyon izgultak, egyedül Pávka volt nyugodt, bennem bizakodott Én is teljesen nyugodt voltam Pávka felől. Reggel ugyanis kiesett a fogam, és a nagymamám szerint e3 szerencsét jelent. Felment a függöny, kezdődött az előadás. Bent ültem a súgólyukban, alig tudtam mozdulni, olyan Romvári Etelka: Tengerpart Szozopol Neszebár szűk volt. Figyeltem a színpadot. Harcias, büszke kinézettel Pávka jelent meg. Robin Hood-ot játszotta. Felemelte a nyilakkal teli tegezt, és kinyitotta a száját. Olyan gyönyörű volt mindez, hogy egészen elbámultam. „Milyen pompás legény ez a Pávka” — suttogtam ahelyett, hogy a saját dolgommal foglalkoztam volna. Pávka, hogy nem hallott súgást, ásított, mintha ez lett volna a szerepben, közben egészen közel jött. Ekkor kaptam észbe, és máris súgtam: — Ide, hozzám! — Ide, hozzám! — kiáltotta Pávka. — Si... — kezdtem, és elcsodálkoztam: „sz” helyett „s” hang jött ki a számból. Az az átkozott fog! De mit tehettem? — Hozzám! — kiáltotta még egyszer Pávka, és kérdőn nézett rám. Lesz, ami lesz... — Silaj barátaim. Pávka egy pillanatra meglepődött. — S-s-silaj barátaim — súgtam ismét. — Silány barátaim! — harsogta Pávka vidáman. A terem felnevetett. Ez kissé meglepte Pávkát, aki bizalmatlanul nézett felém. Közben már taps is hangzott, ettől -Pávka megnyugodott, és ismét elkiáltotta magát: — Ide, hozzám, silány barátaim ! Még a hátammal is éreztem, hogy a teremben micsoda kacagás hullámzik. De Pávkát már semmi sem állíthatta meg. Körülvették a „silány barátok”, akik hívására a díszletek mögül előjöttek. Pávka felemelte a tegezt, kinyitotta a száját. A teremben mély csend lett. Belenéztem a füzetembe, és valósággal megdermedtem. „Szótlanul ne tűrj! A szó kevés, több kell!” — ezt kellett Pávkának súgni. Nem volt mit tenni. — Sótlanul ne tűrj! — suttogtam. — Sótlanul ne tűrj! — kiáltotta Pávka a terem kacagásától kisérve. — A só kevés, több kell! — folytattam most már teljesen elvesztve a fejem. — A só kevés, több kell! — mondta tovább Pávka elégedetten a sikerrel. Szerencsére a bevezető ezzel véget is ért. Az első felvonásban viszont már nem vehettünk részt, sem Pávka, sem én. Vera, az előadás rendezője mindkettőnket elzavart. . így ért véget — sajnos! — művészi pályafutásunk. Fordította : Sass Attila
