Békés Megyei Népújság, 1978. június (33. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-11 / 136. szám
1978. június IL, vasárnap O Az én apám Natalja Zalka emlékezése édesapjára 1976 áprilisában, Zalka Máté születésének 80. évfordulóján a Szovjetunióban rriegjelenő „Junoszty” munkatársa felkereste az író lányát, Natalját, akit arra kért, hogy meséljen édesapjáról. Az interjút Zalka Máté (Lukács tábornok) hősi halálának 41. évfordulója alkalmával teljes terjedelemben közöljük. Zalka Máté és leánya 1925-ben Tudósító: Az ön édesapjának életrajza, könyvei és harci tettei széles körben, ismertek. Szeretnénk, ha beszélne édesapjáról, mint emberről, mint apáról, arról, hogy milyen volt ő a családban. Mondjon néhány konkrét dolgot például arról, említette-e önnek, hogy Spanyolországba készül? Natalja Zalka: Igen. Beszélt nekünk erről. A családunkban kialakult őszinte és nyílt kapcsolatok közt nem is tehetett volna másként. Bár ez akkor államtitok volt. De hát Jurij Gagarin is feltárta feleségének, Valjának az előtte álló utazás titkát. Minden a körülményektől függ. Apa képtelen volt bennünket megsérteni azzal, hogy bizalmatlan legyen hozzánk. Emellett meg volt győződve arról, hogy minden titkot megtartunk. T.: Hogyan fogadták ezt a hírt? N. Z.: A mama mesélte, hogy apa szavai után: „Spanyolországba utazom” — először megdermedtem, majd valahogy így kiáltottam fel: „Jól van papa, üsd a fasisztákat !” Ez a felkiáltás akkor teljesen időszerű volt, mind történelmileg, mind belső tatalmát illetően — hiszen mindenki a szívéhez nagyon közel állónak tartotta a spanyolországi eseményeket. Igaz, ezekre a szavakra én nem emlékszem. Arra viszont emlékszem, hogy belül valahogy minden megfagyott és kihalt. Emlékszem apám elsápadó arcára, merev-figyelmes tekintetére: elhatározásának támaszát kereste. Lehetséges, hogy ezért kiáltottam azt a „jelszót”. Emlékszem, a mama is valami helyeslésfélét mondott. De ettől a pillanattól kezdve félelem költözött az életünkbe. Az elutazásig maradt napokban egyetlen percre sem hagytam el apát. Együtt jártunk ügyeink után: a kiadóba, az Írószövetségbe, és együtt mentünk arra az estére is, melyet a hős Spanyol- ország asszonyainak és gyermekeinek szenteltek. Emlé- kezetembe vésődött, ahogy a Tudósok Házában apa lejött az emelvényről, és én a teremben ülve magamban gondoltam: „Senki nem tudja, hogy elutazik ,oda’, csak én! Micsoda titok birtokában vagyok!” A bűnrészessség tudata büszkeséggel töltött el. Házunk küszöbéről búcsúztunk el apától. Ahogyan ő kérte: minden erőnket ösz- szeszedve mosolyogtunk, míg be nem csukódott mögötte az ajtó. T.: Megmaradtak-e önnél a Spanyolországból küldött levelek? N. Z. : Természetesen. Mind megmaradt. Sőt, azok a levelek is, amelyeket mi írtunk neki. Visszakerültek Moszkvába, a személyes tárgyaival együtt. Alekszej Ejszner hozta vissza. ön apámról kérdez engem: milyen ember volt és milyen apa? Ügy gondolom, erre a kérdésre mindennél jobban válaszolnak az ő levelei és a mi válaszleveleink. Gyakran írt nekünk. Sőt, az oda utazás során hat levelet kaptunk tőle. Szovjet földről, Leningrádban kelt levelében ezt írja: „Nem új vizsgák elébe utazom. Az egyszer már megtett utat kell megismételnem. Nincs bennem az „ismeretlen előtti” nyugtalanság. Azzal a nagy meggyőződéssel utazom, hogy hasznos leszek és ez az érzés időnként büszkévé tesz, amitől meleg, szilárd és harcos a lelkem. De ti vagytok — otthon — az én „hátországomban”. Szeretném, ha hátországomban minden rendben lenne, és akkor képes leszek arra, hogy erőmet összeszedjem, és becsülettel véghez vigyem a rámbízott megtisztelő feladatot. Ezért, drága, szent kedveseim, nagyon köszönöm nektek a búcsúzás mosolyait. Nos, a mielőbbi boldog viszontlátásra. Egész szívemmel a tiétek vagyok drágáim, kedveseim. A ti, csak a ti M-tok.” 1937. januárjában hosszú és nagyon érdekes levél érkezett apától, december 27-i keltezéssel, melyben részletesen beszámol első spanyol- országi benyomásairól, mesél az internacionalista elvtársakról, a súlyos ütközetekről és arról a sok nehézségről, amelyet tapasztalt. Ez az őszinte levél megrázott bennünket. Féltünk, hogy a hasonló levelek idegen kezekbe is kerülhetnek. Ezért Raisza Azarh közvetítésével, aki akkoriban utazott Spanyolországba, levelet küldtem apámnak, figyelmeztetve arra, hogy óvatosabb legyen, vigyázzon magára és nevesse el a konspirációt. „Intelmeimre” így válaszolt: „Minden utasításodat igyekszem teljesíteni” — de a továbbiakban már komolyan: „Ez a boldogító tavaszi nap teljes ellentéte annak, ami körülöttünk történik. De ezek a robbanások, ezek a géppuskasorozatok... történelmi szükségszerűségei annak, hogy újjászülethessen Cervantes hazája. A Don Quijote-ok utolsó illúziói omlanak szét ezekkel a robbanásokkal... Hát ezért van itt a te apád. Segíteni kell barátainkat: tapasztalatainkkal, határozottságunkkal — nincs ennél fontosabb a számomra és mindannyiunk számára...” Levelezésünk két úton folyt: egyenesen, hivatalos és titkos, konspirációs úton. Most, amikor újra átolvasgatom ezeket a rejtjeles leveleket, úgy érzem, a konspiráció valamiféle megnyugvást ad nekem, íme, egy ilyen levél: „Kedves, drága barátom! A tél is véget ér, de mi mégis mindnyájan unatkozunk, szomorkodunk, és csak azok a hírek éltetnek bennünket, amelyeket öntől kapunk. De ezek a hírek nagyon ritkák. Házunkban azok a napok az igazi ünnepek, amikor sikerül hallani az ön hangját. (T. i. Lukács hangját Madridból, a Mihail Kolcov által szervezett „Pravda”-adón keresztül. — A szerk.) Bárcsak megörvendeztetne még így bennünket ! Tanulok és igyekszem mindent úgy csinálni, hogy az önnek is tessék, önt is megörvendeztesse, mikor majd végre eljönnek a várva várt napok és körünkben viszontláthatjuk önt. Az ön T.-je.” Gera Katalin: Mártír T.: Különböző emberek — Hemingway, Ehrenburg, Kolcov, Batov tábornok, O. Sza- vics, Zalka Máté adjutánsa, az író Alekszej Ejszner — észrevették édesapjában a tulajdonságok ritka ötvözetét: elszánt hősiességét, kötelezettségérzetét és különleges gyöngédségét, szeretetét az emberek iránt. A levelek, melyek közül később többet publikáltak, elénk rajzolják Zalkát — az embert, a hőst, az okos katonát és állampolgárt. De sehol sem bontakozik ki teljesebben az ember szíve, mint a rokonokhoz írt levelekben. Nincs igazam? És leveleinek „intim” hangvétele természetesen szintén sokat mond el róla, mint személyiségről... N. Z.: Apa hozzá volt szokva ahhoz, hogy mindenben osztozzék velünk. És ő — mint az az ember, aki sokak számára volt az állhatatosság és a hősiesség példaképe — nem félt attól, hogy a hozzá legközelebb állók előtt gyengének mutatkozzék. 1937. március 7. (A levelet anyámnak címezte) : „Drága Verocska! Most beteg vagyok. Úgy tűnik, meghűltem. A fejem szaggat és csúnya a világ. De hiszen tudod, képtelen vagyok betegeskedni... ... Elégedetlen vagyok magammal. Dolgozom, mint egy állat, de nem tudok az emberekkel összhangba kerülni. Nyom az az átkozott intel- ligencizmus... Kimondhatatlan az unalom. Az utóbbi időben nem érkezik tőletek levél. A posta — ostoba dolog. Mint minden gépezet, szív nélkül dolgozik, számba sem véve az emberi érzelmeket és hasonló apróságokat. ... Üdvözlet minden barátomnak. Ha egyáltalán vannak még ilyenek ! Tiszta szívből csókollak, M.” 1937. április 30.: „Drága Verocska ! Élek az alkalommal, hogy ismerősökkel küldhetők neked levelet. ... Sok mindenről akarok írni neked. Először is bevallom, kedvesem, hogy az eltompulásig, az elfásultságig kimerültem. Szinte . beteg vagyok a fáradtságtól, és ami a lényeg, nem látom ennek az egész ügynek a végét, és ez az érzés, meg kell vallani: sok keserűséggel tölt el. Bánatom legfőbb oka az, hogy jómagam és barátaim érezzük izoláltságunkat és magányunkat... Miért írok ezekről neked? Hiszen sehogyan sem tudsz rajtam segíteni, hacsak azzal nem, hogy meghallgatod a kiáltásomat! De hiszen ez így van jól! Jól van, jól van, nem fogok siránkozni! Ez nem nekem való! Csak úgy... kikívánkozott belőlem — majd elmúlik!” Egy levél 1937. április 24-i dátummal — közvetlenül a születésnapja után: „Kedveseim ! Remélem, hogy ahogy megígértétek, tegnap este összegyűltetek és ittatok egy pohár pezsgőt az egészségemre. Én tegnap egész nap nyugodt voltam és egy kicsit talán szomorú. A sorsomra, az életem visszásságaira, az elmúlt évekre gondoltam, és elégedetlen vagyok magammal. Keveset vittem véghez, kevés sikerült, keveset értem el. Ez a nap nálunk csodálatosan csendes volt. Azokban a percekben, amikor elcsitultak az emberi zajok, a tavaszi bokrok körül szálló madárdal szinte elviselhetetlen volt örök kontrasztja miatt. De ez csupán semmiség, mikor tudod, hogy azok, akik számodra a legkedvesebbek, távol vannak az élet viharától, mely körülötted zúg-zeng. A szíved könnyű lesz, és bár életedben keveset értél el. mégis minden rendben. Csend és nyugalom van a telkedben. ... Nem kell a zaj ! Bőven elég volt belőle. ... Élni fogunk és győzünk! A ti Mátétok.” Apa e levelével kapcsolatban írta Ehrenburg: „Nem tudom, mi a több ezekben a vallomásokban: a becsületesség, vagy a bölcsesség.” De én a fiatal, nem voltam elég okos. Apát csak erősnek akartam látni. És 1937. május 21-én ilyen levelet küldtem neki: „Apácska Kedves! Mi van véled? Leveleidből csak bánat érződik, sőt, mi több — elkeseredettség. Úgy tűnik, hogy beteg vagy, rettenetesen elfáradtál és valami miatt nagyon bánkódsz. Drága apuskám, szedd össze erődet, már nincs sok hátra. A munkád nem vész kárba sem ott, sem itt, és ezt te is érezheted. És mi téged úgy szeretünk, úgy tisztelünk. Ha haza térsz, minden jó lesz, mint régen, sőt még annál is jobb. Ne légy szomorú apuska, vigyázz magadra, ne betegeskedj. Miattunk ne aggódj — úgy élünk, mint régen, csak mindennap egyre jobban unatkozunk nélküled. De ez semmiség, csak minden jól végződne.” Ugyanebben a levélben írtam apának a pályaválasztásomról is. Nyáron befejeztem a tízosztályos iskolát és főiskolára kellett jelentkeznem. Nagyon hiányzott apámnak, az én legfőbb tanácsadómnak az ittléte. Ezért ez a probléma tette ki a levél nagy részét: „A főiskolával kapcsolatban még tétovázom. Semmi határozottat nem választottam. Sőt, arra gondolok, ne hagyjak-e ki egy évet, várjalak meg téged — és veled együtt választunk. És addig nyelvekkel foglalkozom, képzem magam. Írd meg apukám, mi a te véleményed ezzel kapcsolatban. A te Taljád.” Egy másik levélben azt közöltem apával, hogy a filmrendezői pálya foglalkoztat. „.. .Lehet, hogy neked, Taljuska jobban megy a nyelv és az irodalom? Hasznos és nagy dolog ez. Országunkban az ilyen tudással mindig megtalálod a helyedet, és elégedett leszel az életeddel. Tudod, az én álmom az, hogy boldog légy. Ez az álom teljes egészében meg is valósulhat. A megvalósulás kulcsa: a teljes megelégedettség az életben a szeretett munka által. Egyébként én semmi mellett sem tartok ki. Neked még elég időd van ! Még menet .közben is lehet változtatni (bár ez a hadászatban a legveszélyesebb és nem ajánlatos!). Írj nekem, kis okoskám!” T.: Valamikor Hemingway így beszélt Ehrenburgnak Lukácsról : „Nem ismerem őt, mint írót, de hallom, látom őt és minduntalan elmosolyodom. Csodálatos ember!” Az emberség volt természetének alapja. Egy sor hatalmas ütközet győztese — Haramánál, Guada- lajaránál, Madridnál, és azelőtt —, a polgárháború hőse, egyike azoknak, akiket elsőként tüntettek ki a Katonai Vörös Zászló érdemrenddel és aranyfegyverrel. Zalka-Lukács — Kolcov szavaival — soha sem tudott hozzászokni az emberek pusztulásához. Átölelve egy öreg spanyol asszonyt, aki fia holtteste felett sírt, így szólt A. Ejsznerhez: „Látja, micsoda aljasság a háború? Hát ez az, ami miatt én egész életemben harcolni fogok!” Az ön humanista internacionalista édesapja az új ember, a céltudatos jellem példaképe, aki képes érezni a világ és az ember baját, kész feláldozni magát az emberiség eljövendő boldogságáért. .. A humanizmusnak és a nemeslelkűségnek ez a kis fonala nem szakadhat el... N. Z.: Most, amikor már sok év eltelt, és már nekem is gyermekeim vannak, sőt, unokáim is, gondolatban sokszor visszatérek apám tanácsaihoz, bölcs gondolataihoz és tetteihez. És bár más idők járnak, a gyerekek is mások, a jóság, a bizalom és a tisztelet — amelyek az ő családunkban gyakorolt pedagógiájának is az alapjai voltak — megmaradtak, és szerintem örök értékűek. Fordította: Zana Zoltán Katona Judit Dicsérő Kicsiből nagyot neveltél befogadtál és kivertél dúdolgattál és énekeltél, hogy semmitől ne féljek. Magadat szülve szaporodtál s mindig sorsomnál tolongtál értem nagyon megfogyatkoztál érthetetlen a vétked. Csípőm háncsát lehántottad gyöngyös mosolyba mártottad koszorús arcom megváltottad újra járok, beszéli . Amit bírtam szívemmel bírtam magamat sokszor kisírtam már ragyogok otthoni pírban és szüntelen dicsérlek. Cs. Pataj Mihály: Kék szuszék
