Békés Megyei Népújság, 1978. június (33. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-25 / 148. szám
NÉPÚJSÁG 1978. június 25., vasárnap Takács Tibor: A történelem játékai Várkonyi János: Erdélyi táj Zden'ka mama csókjáról-öleJátszottak-e már a történelemmel ? Csodálatos játékai vannak a múltnak, véletlenszülte, majdnem hihetetlen történetei. Amit most elmesélek, az éppen másfél évtizede esett meg fent Árvában, Szlovákia legszebb vidékén. Akkoriban Thököly Imre fejedelem nyomában jártunk a Felvidéken, kezdtük az ismerkedést Eperjessel, ahol iskolába járt, folytattuk Késmárkkal, ahol született, álmélkod- tunk is a vár pártadíszes falai között, s azután Árvába is el kellett mennünk, merthogy Árvában volt főispán Thököly István, s ott volt nyaranta gyermek 13 esztendős koráig Imre gróf. Innen szökött meg apjaura halálát követően, romantikus, izgalmas körülmények között, miközben a várat bekerítették Heister generális csapapajtásával, Pavol Csaplo- viccsal, meg Tardi hadnagy- gyal, de jaj, most látom csak, hogy máris Thököly- regényem témáját mesélem, amit pedig nem kívánok újra elmondani. Mindegy, ez eddig történelem: átszöktek Likava várába, s onnan Husztra, hogy úgy legyen megírva a sors könyvében, hogyha valaki egyszer az elnyomottak, a szenvedők élére áll, az senki más ne legyen, csakis az ifjú Thököly Imre. Hát ezért mentünk mi Árvába, ezért kopogtattunk a nehéz várkapun, hogy az kinyíljon, s beeresszen, megfogjon egy egész életre. Mert megfogott az árvái vár, nem, nem azért, mert nincs hozzá hasonló az egész Felvidéken, hanem mert ilyen fantasztikus formájú hegyen ülő várat még sohasem láttam. Álltunk a vár alatt, a folyó partján, s néztük a 11 méter magasban trónoló fellegvárat, a nagy lakótorony reneszánsz ablakait, s az alsóvár barokk bástyáit, snem is hittük volna, hogy este már mi is a várban hajtjuk fejünket puha tollpámára. Olyan volt minden, mint a mesében, mert turistaként kopogtattunk be, és barátként feküdtünk le este tíz után, amikoris immár személyes vendégei lettünk a kései várúmak, Pavol Csap- lovics múzeumigazgatónak, akivel könnyen ment a ba- rátkozás, s ki maga is fent lakott a várban, az oroszlánlépcsős feljáratnál, a hajdani papi lakásban. Mi pedig a szakállszárítóban szállásoz- tunk, bizony, a szakállszárítóban, ahol a restaurálás során csodálatos lakosztályt rendeztek be a várépítők, fent laktunk az első kapu fölötti lakásban, ahol hajdan halálrafagyott alabárdosok, havas-jeges-zúzos szakállú katonák szárították szakállukat. Mi csak a fordulatokon álmélkodtunk, a váratlan meghíváson, s azután a háromnapos vigasságon, mert mienk lett egyszeriben a vár a pincétől a padlásig, ha már éppen Thököly Imre sorsáról kerekedett kedvem regényt írni. S megjártuk a fellegvárat is, onnan integettünk a Kárpátoknak, a Besz- kideknek, s alant, a bukdácsoló, alacsony vizű Árva folyónak, a múltnak, amely minduntalan elénk állt a vártemplomban, a lovagteremben, a mélyvízű kútnál, és az oroszlános lépcsőn. Így lettünk mi vendégei az árvái várnak, így szőttük-fon- tuk a barátság szálait erős fonalból, ahogy eleink is, hajdan, mondjuk éppen Thököly Imre idejében. Mert jól tudtam akkor már a krónikákból, hogy Thököly Imre kuruc seregében először is az árvái szegények seregeitek, s azután a más vidékek szegényei, akik. egyrészt nem felejtették el Thököly István jóságát, másrészt épp eleget szenvedtek már a zsoldosok kegyetlenségétől. Hanem a történelem játékai még csak ezután következtek. Tibor-András fiam, aki akkoriban még csak első nevére hallgatott, kilencesz- tendős lévén, itthon maradt e nagy útról, s nem is sejtette, hogy mit szőnek háta mögött a szülők. Az indulásunk, mármint a hazaindulásunk előtti utolsó estén, miközben pozsonyszentgyör- gyi rizlingre magunkkal hozott egri bikavért ittunk, arról beszélgettünk vendéglátóinkkal, hogy mi lenne, ha a mi frissen kötött barátságunkat nemcsak borral pecsételnénk meg, hanem fiainkkal. Mi adnánk szlovák szóra, barátságra, vár-látásra a mi fiúnkat, s jönne helyette világváros látására, Vidám Park és cirkusz megtekintésére, s nem utolsósorban magyar szóra Csaplovi- csék nyolcesztendős Falója. Ezt bizony jól kitaláltuk, annyira jól, hogy az ötletet borral pecsételtük, majd útleveleket váltottunk, s hogy a két gyermek ne érezze magát egyedül, úgy szólt a csereszerződés, hogy előbb menjen a mi fiúnk, s azután jönnek majd mindketten Pestre. És itt kezdett játszani fiammal a történelem. Mert bizony forgott a szobában, amikor megtudta a jó hírt, csöppet sem félt a távolléttől, a nagy úttól, a nyelvtudás hiányától, semmitől sem félt, hacsak attól nem hogy egyetlen feltételt szabott az én apai szigorom: naplóírási kötelezettséget. De ezt már okosan rábízva, hogy mikor, hány sor kerül abba a naplóba, mindig annyi, állapodtunk meg itthon, amennyi élmény megírásra vár. Most bizony egyszerű elővenni a naplót, amely persze hogy elkészült a szülőknek és az utókornak, és amelyet fiam nagyvonalúan nekünk hagyott, amikor szeretett Yvette-jéhez költözött az ifjú férj jogán, nem is olyan régen, de majd kéri egyszer, ha máskor nem, akkor bizonyosan, amikor ő kíván naplót elsőszülött gyermekétől. De hol vagyunk még ettől,, egyelőre fiam az árvái várban, de egyáltalán nem árván, hiszen mellette van Palika, azután ott van Csaplovicsék meleg baráti, családias otthona, meg az első napokban kapott fehér angóra nyúl, s a magával hozott játékok, meg az a nagy kíváncsiság, amit itthonról vitt magával, s ami apai örökség. & az én kilencesztendős fiam egy hónapra birtokába vehette a várat a pincétől a padlásig. Egyébként, ha nem akart,a volna, akkor is kellett volna, mert Palika jogos büszkeséggel mutatta meg már első nap a várat, felvitte a meredek, nyaktörő fellegvárt ideiglenes lépcsőn is, amelyet csak a kőmívesek és a pallérok használtak. Ügy mutatta meg Árvát a kis szlovák fiú, mint legszebb kincsét, s úgy ismerkedett meg Tibor fiam a magyar múlt ékszerével, mint váratlan ajándékkal. És játszottak is egymással, bújócskát és fogócskát, ehhez persze társakat keresve, és játszottak a történelemmel is, lévén egy múzeumigazgató fiának mindenhová szabad bejárása, s talán még a vérteket is magukra öltötték, ha Palika ezt akarta. Erről nincs tudomásom, de arról igen, hogy ,a második héten — a napló tanúsága szerint — ünnepre készültek az árvái várban. Az előkészületekről nem igen írt a fiam semmit, különben is azt tartotta, hogy minden írásban a lényegre kell törekedni, hát ő aztán nem fecsérelte az idejét, se a tintát, csak a tényeket rögzítette, miszerint: „ Csapi ovics bácsi a lovagteremben engem lovaggá avatott...” Igen, így játszott a történelem az én Tibiké fiammal, kilencesztendős korában, s mint azt utóbb elmesélte, féltérdre ereszkedett a vári nép szeme láttára, s gondolom, ámulatára, s aztán Pavol Csaplovics direktor lovagi kardjával vállára ütött, latin szavakat is mormolva az aktus emelésére, igen, így lett lovag az én árvái kenyérre adott fiamból, s hozta magával haza e délután édességét, mint soha el nem múló mazsolás örömöt. Mondom, e délután rendkívül részletességgel került a naplóba, élveztük is itthon, mikor olvasói lettünk a nem titok rejtésére készült naplónak, amelyben még any- nyi-annyi élmény került, hogy elsorolni most mind lehetetlen. Amit átmenthettem a jelenből a múltba, azt beleírtam két Thököly-regé- nyemből az egyikbe, bele bizony a kedves Csaplovics családot, apát is, fiát is, ha már segítettek a fiamnak visszaszállni abba rég eltűnt, hajdani, legendás, historiés korba. S ettől a naptól kezdve egy ifjú lovag vezette a várba tévedő magyar turistákat, lévén még másfél évtizede gyér az idegenforgalom, s a kedvesebbeknek még a fellegvárba vezető titkos utat is megmutatta. S ráadásul a zajacot, vagyis a fehér angóra nyulat, amely örök bánatára ott maradt Árvában, mert nem hozhatta haza, de helyette fényképen hozta el azt a tündérien ragyogó egy hónapot, emlékeit: a fürdést p folyóban, csónakázást az Árva gyors vizén, persze mondani sem kell, hogy csak teknő volt az alkalmi ladik, még horgásztak is, bejárták a környéket, a hegyeket, s amikor hazajött az én szerelmetes fiacskám, egyik szava szlovákul ragyogott, a másik magyarul tündökölt, azt kellett vklna azoknak hallani, akik mit sem tudnak a népek közötti barátságról. Mert barátság köttetett, egy életre szóló barátság Árva és Budapest között vékony, de eltéphetetlen szál, amelyet csak fonni lehet, sodorni, de sohasem elszakítani. És bezzeg Palika is tanult magyarul a budai lakásban, elsőnek azt, amit Tibor szlovákul tanult Árvában: „kezet mosni”, azután azt, hogy jó étvágyat, s utána még mennyi mindent, hiszen bogáncs se tapad jobban, mint a kenyérrel kapott szó, s különben is, egymás között a két fiú már amúgyis beszélte a maguk keverék nyelvén örömeiket-bánatai- kat. Persze inkább csak örömök akadtak, bánat nagyon ritkán. S mi fáradhatatlanok voltunk, a gyerekek pesti kalandjairól mozifilm is készült, amit Palika hazavihetett, bizonyságul, hogy merre járt, mit látott, minek örült. Cseregyerekek voltak sokak ámulatára, mert ahogy megcsodálták az én Tibor fiaimat az árvaaljai szlovákók, úgy Palikát a pestiek, budaiak ismerőseink, rokonok és barátok, s ha kellett, még alkalmi tolmácsot is szereztünk, ha már nem volt elég a kézzel-lábbal való mutogatás. Hanem egyszer, éppen a Margitszigeten járva, azt próbáltuk megmagyarázni a parkot, kertet sosem látott Palikának, hogy itt tilos fára mászni, virágot tépni, fü- vön futkosni, nem értette szegényke, már miért is értette volna, mikor ő a szabad természet fiaként nőtt fel a messzi Árvában. Nem értette meg. hogy különbség van fa és fa között, mint ahogy, azt is nehezen értette meg, hogy itt senki sem beszéli hazája nyelvét. Amíg egyszer csak abbahagyta a fűre szaladgálást, nem rohant a lepkék után1, hanem egy csoport kirándulóra figyelt. A nyelv dallama volt ismerős, nem lehetett tudni, hiszen mi sem tudtuk megállapítani, hogy kicsodák- micsodák, egyszer csak a mi Palikánk már futott is, ez a csöndes, szó ti an gyerek már ott is hagyott bennünket, kiáltozott, amit nem értettünk, s már ott is volt a sok szoknyás asszonyok, feketébe öltözött férfiak között. Mire mi is utána eredtünk, nem is hederített ránk az árvái kisfiú, aki dehogyis volt már árva, hogy is lett volna, hiszen a Békésből érkezettekben felfedezte az anyanyelv édességét, azt, amire azóta vágyott, hogy elhozta hozzánk a vonat, s aminek hiányától esténként szomorú lett a szeme, ö nem írt naplót, gyorsan bekapta a vacsorát, éppen csak megnézte az esti mesét, hallgatta a maci brummogását, s már feküdt is, húzta magára a takarót. A mindig jókedvű szlovák gyerekünk esténként Árva egével takarózott, fenyők suttogását hallgatta és leséről álmodozott. Itt, a szoros embergyűrűben nem ismertünk a mi Palikánkra. Vidám volt, nevetgélt, fürdött a szlovák szavak frisseségében, csobogott is szájáról, mesélte, miképpen lett átmenetileg budai gyermek, s mesélt Árváról, minduntalan kihallottuk szavából Orava emlegetését. Ez is a történelem játéka volt, csak éppen másmilyen játék. S ezen az estén, lefekvés előtt úgy játszottak hármasban Attilával, kisebbik fiammal rablót-pandúrt, mintha Thököly seregében szolgálnának, mint egykor, ama rég eltűnt világban, amikor egyek voltak magyarok és szlovákok a fegyver forgatásában. Ezen az estén jobb ízű volt a kenyér, édesebb a tej, mert az anyanyelv íze, a délelőtt hallott szavak megédesítették Pavol Csaplovics esti játékát. Csak ezt akartam elmesélni, hogy kezembe került most Tibor fiam naplója, amelyben ott lobog és tündököl két gyerek sosem múló barátsága. Hunya Márta Ha hazamentek Takarjátok el arcotokat a magányosság elől! Szomorú szemekkel haza ne menjetek. Növekedni jöttünk mi mindenképpen, otthon féltve boldogulásunk várják, összeszorított foggal másoknak kaparjatok, az elesett szemeket tűzzétek szerényen saját hajatokba. Nem magunkért vagyunk, lássuk be végre, akár ha nyár van is, gondoljunk a télre. Virágos mezőn egy pipacs a miénk, , virítson az a többivel a maga helyén. Gyémánt-szerénységü hajunkkal ha hazamegyünk, takarjuk el arcunk a magányosság elől. A fájdalom fájára ne kössünk pántlikát! tai, igen, innen szökött ki Várkonyi János: Nagyenyed
