Békés Megyei Népújság, 1978. június (33. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-25 / 148. szám
1978. júnins 25., vasárnap NÉPÚJSÁG Egy vasas család kiváló tagja Huszonhárom évvel ezelőtt, 1955. június 27-én nevezte ki a Munkaerő-tartalékok Hivatala Békéscsabán, a 611-es számú intézet függetlenített üzemi mesterének Nagy Károly géplakatost. Azóta hűséggel ragaszkodik munkahelyéhez, hivatásához. Mint szakoktató neveli az ifjú szakmunkás-generációkat, s hogy nem is akárhogyan, azt az idei pedagógusnapon ' átvett „Kiváló Pedagógus” kitüntetés is bizonyítja. Felettesei, kollégái éppen lelkiismeretes, hullámvölgyektől mentes, egyenletes teljesítményéért becsülik. Az összes szakmáról jó áttekintése van, úgy mondják, érzi a feladatot. Beszélgetés közben öröm hallgatni tempósan kiejtett, rövidre szabott mondatait, s lehetetlen nem észrevenni a gondolatokat súlyos mozdulatokkal alátámasztó erős kezét. Az asztalon piros vizsgakönyv. — Nem azért tettem ki, hogy dicsekedjek. De szeretném megmutatni az igazgatómnak. Tegnap vizsgáztam a marxizmus—leninizmus egyéves középiskolájában „jól megfelelt” eredménnyel. Mindig tanulnom kellett. Először a gépipari technikum, aztán a hároméves szakoktatói tanfolyam, majd újabb három év a pedagógiai tanfolyamon. Míg a nyári gyakorlatot töltő tanítványai közül az egyik valamiféle kulcsot kér, nézem a többi elsőst. Komoly arccal reszelnek, méricskélnek, eszükbe sem jut, hogy jó diákszokás szerint, míg a tanár beszélget, ők rendetlenkedjenek. Meg is említem ezt Nagy Károlynak, aki csöndes mosollyal nyugtázza dicséretem. — Nagyon szeretem a gyerekeket. Tudja, a szakmunkásképzőkben a gyerek igazi gazdája a szakoktató. Heti 21 órát vagyunk együtt. Velem még sosem volt szemtelen egy gyerek sem. Volt. aki ficánkolt, de felkerestem a szüleit, szépen megbeszéltünk együtt mindent. — Az biztos: mindig el kell foglalni őket, s mindig értelmes feladattal. Most másképp kell a gyerekhez nyúlni, mint 25 évvel ezelőtt. Akkor még lehetett hatalmi szóval is nevelni. Most már nem. Mindegyikhez más kulcs kell. De én 23 év alatt egy gyereket sem ütöttem meg. Egyszerűen nem kellett. Csak türelemmel, megértéssel, biztos szakmai tudással szerezhetünk előttük tekintélyt. Itt nem lehet íróasztal mellől utasítani. Együtt kell dolgozni, s a sikeren örülni a gyerekkel. — Ha már itt van, bizony elmondom azt is, hogy sajnálom a mai gyerekeket. Alig törődnek velük a szülők. Ha én nem mennék hozzájuk, hát sose ismerném meg őket. Nem jól van ez így. — És a család? — Itt dolgozik a feleségem, s a fiam is itt tanul. Nagyon jó eredménnyel végezte a nyolcadikat, máshova is mehetett volna. De tőlem csak a szakma becsületét tanulhatta meg. Az ükapám is gyógykovács volt, aztán is mindenki a vasas szakmában dolgozott. Mondtam a fiamnak, addig tanulhat, ameddig akar. A technikusi vizsgáig segítem, aztán álljon meg a maga lábán. Az emberek ma nem értik meg, hogy egy jó szakma különb egzisztenciát adhat, mint egy ímmel-ámmal végzett íróasztali munka. A hozzánk jutó gyerekek, lehet, hogy gyengén tanultak, de szorgalom, munkaszeretet van bennük. Mindig meghatódom, mikor felismerem munkájukban az én mozdulataimat, viselkedésükben a szoíkásaimat. Igyekszem beléjük nevelni hitvallásomat: csak azt ismerjék el, ami becsületes, komoly munka eredménye, és megbecsülést maguknak is csak ezen az úton vívhatnak ki. B. S. E. Színpadi néptánckultúránk változásai A felszabadulás után új, tömegeket megmozgató művészeti ág jelent meg, s indult fejlődésnek: a néptánc. A magyar tánckultúrának ez az ága az elmúlt évtizedekben két vonulatban is folyamatos társadalmi hatóerő: ismerjük mint pedagógiai hatóerőt, az ifjúság közösséggé kovácsolásának eszközét, s a nemes szórakozás módját (ki ne hallott volna a táncházmozgalomról), s ismerjük mint színpadi és esztétikai hatóerőt, hiszen az egykori néphagyomány, majd ifjúsági mozgalom az idők során számos együttesben, alkotóműhelyben valóban művészetté nőtte ki magát. Hadd szóljunk most csupán az utóbbi formáról, jelenéről és kilátásairól. A néptáncmozgalom kezdetei Megyénkből: a gyomai „Körösmenti...” Országos fesztivál előtt Július 1—3. között rendezik meg Balatonfüreden, Siófokon és Balatonlellén az országos szövetkezeti néptáncfesztivált. A kétévenként megrendezésre kerülő fesztivált területi döntők előzték meg, amelyeken eldőlt, mely együttesek kerülnek a meghívottak közé. Megyénk szövetkezeti néptánccsoportjai közül a kecskeméti területi döntőn a gyomai Körösmenti néptáncegyüttes szerepelt a legjobban, s így ők vesznek részt az országos fesztiválon. A rangos találkozót külföldi együttesek fellépése színesíti majd. Huszonöt-harminc évvel ezelőtt a néptáncmozgalom az adott körülmények közt azt a természetes célt tűzte ki maga elé: egyszerű formákban, de minél lelkesültebben, az ifjúság hajtóerejétől fűtve célszerű néptáncainkat színpadra transzponálni. A néptánckutatás mai állása szerint azt is mondhatnánk, hogy a „jól- rosszul megismert” táncok kerültek így színre — de hiszen akkor még a néphagyomány megismerésének csupán kezdetén tartottunk. (Nos, a temrészetesség, a spontán lendület igényét ma sem adhatjuk fel, csak már nem tekinthetjük egyedüli követelménynek. Időközben a célok, alkotói módszerek TÓTH BÉLA: Legendák a lóról 47. Szedi az asztal szerelését, de perdül, de fordul olyan pipiske módra, egész megállítom. Az agyam is meg- sugárolódott, hát én barom, nem veszem észre, hogy bizonyságot akar. Kitanítják az asszonyok egymást. Bizonyságot, bizonyságot! Segíts, bizonyság! Segített. Hanem, ahogy gombolom a lajbim, nem állta szó nélkül Piros. — Olyan bazsalikomszagú a hajad te, milyen ágyban keltél? — Csupa másodvirágzás a mezőség, asszony, hát a bazsalikom megtölti a határt! Szépen csurgott az életem, kicsi bűn meg Piros között. Egy tavaszi napon csak nagy kurírral szólítanak én- gem Gyulára. Nem voltam sáros, hát mentem jó hitem bizodalmával. Mondják aztán a kincstárnál, hogy állami ménes alakul Mezőhegyesen, ami II. Józsefnek, az új uralkodónak az óhaja. Hívnak, hogy menjek. Van itt, aki tudja már a lovat. Én már semmi se vagyok. Fölbukhatok a saját árnyékomban. Ne vegyék gyalázatnak, hogy a saját kölkeimet ajánlom, de hát ott van a Bálint gyermekem. Én abban úgy bízok, mint magamban. Ha ő megfelel, hát boldoguljanak. Gyurkát nem ajánlom, ott él évtizede a Körös között, ugyan a kincstár hóna alatt. Ott a Jani gyerek. Szárnya nő a lónak, ha nyeregbe pattan. De a Kokora sarja- dékai is épp olyan mesterek a ló körül, mint az enyémek. Magam helyett tízet beajánlok, magamat meg kiveszem a lóval bánni tudók közül. Bajnak, kolonc- nak, más terhének minek mennék én oda láb alá. Pircsi pártfogolta a véleményemet. DÉDAPÁM, ESZES LINT! BÁHuszonöt éves, nőtlen ember voltam, amikor a szülői házat odahagytam. Nem mentem messzire. Világos reggeleken hazaláttam lóhátról, ha képpel fordultam Végegyháza felé. Ügy ismertem, akár a vakondtúrást Egy tekintettel beláttam zege-zugát. A Magyar Királyi Állami Ménesbirtoknak nem volt nehéz megtalálni ezt a lótermő tájékot, hiszen már apám nevelőapja is itt teremtette a nyergest. Csak mostan, ahogy mondódott, éveken át hallatszódott, maga a kalapos király veszi kezébe a hajtószárat. Ügy, hogy aki oda besoro- zódik, az mindenestől a király katonája. Nékem pedig a mundértól borsózott a hátam. A katona nem a maga esze után járkál. Megparancsolják neki, mikor keljen, feküdjön, egyen, öltözzön. Még a jármódokat is. Most vágtában, most lépésben. Most szeressen, most gyűlöljön, mostan öljön! Hanem, amikor egy vasárnap reggel a rezesbanda megfújta falunkban a verbuválót, hát vitt a lábam éngemet is a sorozók elé. Nemcsak katonának valót soroztak ott, hanem civili népeket is. A katonaéletet olyan szépen kínálták muzsikaszó mellett, hogy magamnak is megbicsaklott az eszem ina. Aki katonacsikósnak állt, lökték fejére a csákót, de akkorát, mint a harci dob, és kéket, meg pirosat. Adták a csizmát, a piros nadrágot, sujtásos zubbonyt. Nyújtottam a kezem utána. Apám ott nézte, hogy tömegeinek az oda- valósiak, kapkodnak, mintha ingyen osztogatnák a gúnyát. Ránézek apámra, látom a szemén: neki nem kellene ! Megembereltem magam. Nem léptem a ka- tonasorúak közé. Jó lesz nékem a saját lajbim, csizmám. Orvos elé álltam. Nagy, piros orrú valaki volt. Rechtenwaldnak hívták, amit a mieink örök életükben Rögtönbajnak formáltak, mert hirtelen ember létére nagyon sebesen végzett a katonának valókkal. Lemeztelenedek én is előtte; kocsányon jár Rögtönbajnak a szeme. Olyan volt, mint az öreg csődöröké, csak rámrikkant: — Te, bolondos lónevelő, katonának álljál! — Jaj, nem gondolom magam odavalónak. — Van valami bajod? — Tudtommal nincs. igen nagy mértékben differenciálódtak, s hovatovább differenciálódik a közönség igénye is.) A változásokról szólván elsőül a magyar színpadi néptánc két „nagy öregjének , az idén hetvenedik évébe lépő Molnár Istvánnak és a tragikus koraisággal elhunyt Rábai Miklósnak célkitűzéseit és eredményeit kell említenünk. Mindketten szerelmesei voltak a néptáncnak, mindketten tudták, hogy bizonyos eredeti néptáncok önmagukban is teljes értékű esztétikai élményt nyújthatnak a színpadon. De mindketten felismerték azt is, hogy a ki“ alakult színreviteli formák egy része veszélyt is hozhat, a néptánc konzerválásának és kiüresedésének veszélyét, az üres dekora- tivitásba torkollást. Felismerésük teljesen eltérő alkotói porgramokhoz vezetett, s ez talán épp így jó, így gazdagodott igazán művészetünk. Molnár — bár sokszor tragédiaterhesi színekkel — elsősorban a lírai táncok, a nemzeti tánc- szimfonizmus műfajában munkálta ki saját nyomvonalát, s nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy ugyanazt alkossa meg táncban, amit nemzeti zeneköltőink valósítottak meg a zenében. Liszt, Kodály és Bartók műveire komponált tehát nagyívű táncfeldolgozásokat, a magyar néptáncból sarjasztott nemzeti formanyelven, gondolataiban azonban nem egyszer az egyetemes emberiség problémáit tükrözve. (Két különösen jelentős darabját, a Marosszéki táncokat és a Magyar képeket nemsokára ismét láthatja a közönség, a Budapest tánc- együttes felújításában.) A mindig is játékos vénájú Rábai a táncjáték, a táncdráma útját választotta, s így alkotta meg népi zsánerképeit (Este a fonóban, Ecseri lakodalmas), majd népi ihletésű egyfelvonásos táncdrámáit, balladáit (Barcsai szeretője, Kádár Kata, Jóka ördöge. Latin- ca ballada). Utolsó nagy alkotása, az Utak már a nemzeti egységről tesz vallomást a néptánc nyelvén, nem hallgatva el 1956 megrázkódtatását sem. : — Bolond! Neked a jó se kell? Neked a napi öt krajcár kell, kenyérporció, saját gúnyádban? Az utolsó ostoros kocsis nyolc krajcárt húz! Szomorodtam én ezen. A magam ellensége legyek életem elején? De, ha egyszer azt mondtam, nem állok, akkor nem állok. No, bemaradtam a civilek közé. Jó hátúira lökdöstek, ha nincs magamhoz való eszem, hát akkor..., csak maradjak ott, ahová kívánkoztam. Nálam gyöngébb lovas gyerekek csákóban feszítenek már az első vasárnap délután. Sétálnak olyan végegyházi leányokkal, akik eddig egy szempillantásra nem vették őket, amíg zsíros gatyákban jártak. Most meg — magasodtak. Olyan értékük lett, amit csak annak a cifra maskarának köszönhetnek. Nem is tudtam hirtelenében eldönteni, hogy a lányok hitványságára nézek csúnyán, vagy a katonamundérra. Hétfőn aztán betömegelünk Nagymajorba, ahol glédá- ra lökdelnek bennünket a káplárok. Pisszegnek, hogy pofa be, Maul halten! Jön a kapitány ! Németül beszélt. Aki Végegyházán tabuit, noha német oskolamestertől, mint én, csak azt érthette, hogy: elrendelem, megparancsolom, bezáratom ! Nézek körül a nagymajori pusztaságban, az ember szeme egy nyugalmas koro- nájú fába nem tud megkapaszkodni, egy lovat nem lát. Ugyan jó messzi földbe ásott kondérok gőze szállingál, mint téli disznóöléskor a tűz füstje, aztán megint csak ködöskés távolságok. (Folytatjuk) „A folklór szavaival közérdekűt mondani” A két olyannyira különböző alkotó életműve közös felismerésről vall, arról, hogy a néptánc gazdag formavilágát a kifejezés szolgálatába lehet állítani, s kell is ezt tenni, ha nem akarjuk, hogy a nemzeti mozdulati hagyomány csupán reprodukciókban öltsön testet a színpadon. Ez a felismerés — „a folklór szavaival közérdekűt : mondani” — már valóságos jelszóvá nőtte ki ma- : gát a koreográfusok kö• vetkező nemzedékében, • amely a hatvanas években ! lépett színre, s valódi al- : kotóműhelyeket alakított : ki a legjobb amatőr együt- : tesek körében. Sajátságos j jelenségnek tekinhetjük, ; hogy munkásságukban nem : egyszer jobban kiteljese- : dik a „szocialista tartalom, nemzeti forma” követelménye, mint a jelszó születésekor létrejött táncművekben. Akkortájt ugyanis az általános optimista hangvétellel szinte máris mindenki letudhatta a szocialista tartalom iránti kötelezettségét, míg a jelenkori táncművek egyre inkább „tartalmasak”, mert a valós társadalmi problémákat közelítik meg. Ugyanakkor — ezen sincs mit tagadni — az új koreográfus generáció, vagy legalább is jelentős része néptáncaink formavilágában is jóval tájékozottabb, mint az ötvenes évek elején alkotók többsége, hiszen már negyedszázados tudományos kutatás eredményeire támaszkodhat. Nemzeti táncművészet? Napjainkban kisebb vita zajlik arról, hogy mit is tekinthetünk nemzeti táncművészetnek. Nem tudni, hogy ezt a vitát nem kell-e akadémikusnak minősíteni, noha igazságtalan volna, ha kétségbe vonnánk lelkiismereti hátterét. De azért meddő egy kicsit a meditáció, mert a különböző színvonalon és szervezeti formák közt működő együttesek zöme gyakorlatilag eleget tesz a nemzeti tánc kritériumainak akkor, amikor műsorának anyagát a táncos anyanyelvből meríti. A kérdés inkább az, hogy ezt a nyelvet kellő gazdagsággal és színvonalon tudja-e képviselni? Nyilván nem sok köszönet van a felületesen megismert lépések lelkes, vagy langyos színpadi újratála- lásában; a meggyőző erőt épp a néptánc vibráló gazdagságának újraélése és közvetítése jelentheti. S amelyik együttes eleget tett ennek a követelménynek (nem kis követelmény!), már nem tehet szemrehányást önmagának, s ami legalább ilyen fontos: közönségétől sem kell szemrehányást elviselnie. A művészet követelményei azonban — s ezt a nemzett táncművészetről szólva is elmondhatjuk — sohasem állhatnak meg bizonyos formai jegyek körülhatárolásában. Ismét előbukkan tehát a hogyan mellett a mit kérdése, a tartalmi gazdagodás és a jelenkor tükrözésének követelménye ... Valójában nem állunk olyan jól, éppen együttesvezetőink alkotó- képessége dolgában, hogy ezt a követelményt hazárd és illúzionista módon mindenki elé kitűzhetnénk. De ahol alkotóképességben, előadói színvonalban, és odaadásban jók a feltételek, hadd váljék ez a követelmény jogossá, s a néptánc „szavaival” frisset, jelentősét alkotó koreográfusok hadd ne rekesztődjenek ki a nemzett táncművészet képviselőinek köréből. Sőt, aki ismeri Györgyfalvay Katalin, Kricskovics Antal, Novák Ferenc és Timár Sándor műveit, vallomásait háborúról és békéről, gonoszságról és emberségről, korunk gyötrő gondjairól és vigasztalódásairól — az jól tudja, hogy koreográfusaink műveivel a legszebb, s legfontosabb hajtások jelentek meg nemzeti táncművészetünkben . Maácz László
