Békés Megyei Népújság, 1978. május (33. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-07 / 106. szám
1978. május 7., vasárnap o BUQHiS"" Tamási István: JÓ REGGELT! Rózsa Sándor Újkígyóson Az álomkép, mint széttört, színes mozaiküveg, darabokra hullva, csörömpölve zuhogott alá. Aztán rájött, nem tört szét semmi, csak az ébresztőóra riadóztatja. Megfordult, belefúrta újra a fejét a párnába. Ismét az éktelen csörömpölés; mintha a fülébe mászott volna az a nyomorult vekker, és ott rázná őrjöngve magát: felült. Nem, persze, hogy nem az óra, hiszen az nem ismétli meg a csörgést. A telefon! Anélkül, hogy odanézett volna, nyúlt a kagylóért. Dünnyögő, rekedt hangon mondta: tessék. — Jó reggelt! — hallott egy tiszta csengésű női hangot, s vele az ébren levők, a megmosdottak, a felöltözöttek világa süvített be a sötét, hajnali gyűröttségű, kihűlt levegőjű szobába. — Hat óra van... — Na és? — mormogta kedvetlenül, s mord ráncok torlódtak össze a szemöldökén. — Ki maga? — Hat órára kért telefonébresztést. Már elmúlt két perccel. — Én? Ja, persze, hogyne... — Ásított. — Hogy aludt? — Kösz. Hülyeségeket álmodtam. — Újabb sóhajtáshoz hasonló ásítás. — Rettentő ökörségeket... khmm. Egy szőke kislányról, pedig már tíz éve, hogy... na, hogy Is mondjam. .. — Félbehagyta a szavát, ébredező tekintettel bámult maga elé. — Folytassa csak, hallgatom — csendült a hang a kagylóból, pedig meg volt győződve róla, hogy már nincs senki a vonal túlsó végén. — Maga ismer engem? — kérdezte gyanakodva. — Nem. Csak annyit tudok, hogy ön a 18-528-as. — Hát akkor meg ? Vagy érdekli tán, amit beszélek? — Hallom, hogy most már ébren van. — Parányi szünet, a kábel diszkrét, elektromos háttérzenéje vibrált. — Elnézést, de kötelességünk a csengetésen túl néhány szót beszélgetni is az előfizetőinkkel-, hogy meggyőződjünk róla : felébredtek-e. — Furcsa — derült fel borostás ábrázata. — Ez szabály? A női telefonhang nevetett: — Igen, szabály. — Majd kissé csúfondárosan, hivatalosan: — Az előfizető, ha az ébresztés után ismét elalszik, esetleg... — Esetleg letagadja, hogy felébresztették, ugye? — Pontosan. De ez az ön esetében már nem áll fenn. Jó reggeli! Jó munkát! — Várjon... ! Elkésett. Valami kattant, és siketté . Î-, Ili Koszta Rozália: Olvasó vált a kagyló. Az imént elkergetett morózussága most visszasomf ordáit. Előkotorászta cigarettatárcáját, öngyújtóját; a füst fojtogató kék kígyóként tekergőzött néhány pillanatig a torka körül, aztán a magasba kúszott. Rögtön rá megkívánta a kávét is: a termoszból csészébe töltött fekete parányit gőzölgött, de forró már nem volt. A fürdőszobába ment, megengedte a meleg vizet. Visszajövet félrevonta az elsötétítő függönyszárnyakat, miközben fohászkodott: Bárcsak kisütne mára, igazán, végre, annyi pocskos, ronda nap után! Legalább ma! De zuhogott az eső. Komoran, csatakosan, szürkén csillogtak a háztömbök. A szoba sarkában, a bolyhos subaszőnyeg mellett a padlóvázában egy csokor szegfű virított. Marhaság, gondolta, novemberben szegfű, hülye allűr, s hozzá ráadásul Márti hűvös, üvegmosolya. De azért a harminc szálból egybefogott szegfűcsokor ebben a természetgyilkoló őszben, hogyne... ! Mindenképpen méltó lesz. Illő, konvencionális, ugyanakkor elegáns, nagyvonalú. Persze. Maga az eljegyzési ajándék és a gyűrű már csak szerény, szolid, mindennapi, sőt, kötelező melléklet. Az kijár. De a szegfűcsokor! Nahát, Péter, igazán... Hiába, te utánozhatatlan vagy. Lágyan duruzsolt állán a villanyborotva. A fürdőszobából dallamosan sustor- gott a zuhogó víz. „Jó lakás, de hidd meg, százszorta csinosabbá lehet tenni. Ezeket a képeket majd leszedjük a falról, s valami nevesebb festő képét rakjuk fel helyettük... Jaj, ne ijedj már meg, bemész a képzőművészeti alaphoz, ott megmondják, kitől érdemes vásárolni, és részletre megkapod a hat—nyolcezres vásznakat. Buta. Azt hitted, Szinnyeit vagy Benczúrt akarok? És ezek a könyvek? Péterkém, olyan csodás ez a sok-sok könyv, de így, ilyen összevisszaságban? Így szivecském akár ne is lennének! Egy elegáns, dióbarna, mennyezetig érő polcrendszert csináltatunk, és sorba, szépen, rendezetten... Impozáns lesz, meglátod! Bárki belép, azt rögtön lenyűgözi majd. Aminek pedig kopottas, rongyos a kötése, azt szépen kidobod a kukába. Tessék? Ja, az más. Ha szükséged van azokra is, akkor beköttetjük, de így nagyon csúfak. A szőnyeg sem valami szerencsés, pláne a bútor színéhez, aztán a csillárt is kicserélhetjük. Ez sajnos nem antik, hanem inkább divatjamúlt... Meglátod, drága, csodás kis otthont varázsolok neked. Na, ne bámulj már rám ilyen ellenségesen! Te montad, emlékezz, az ízlésem, az igen!” Az órájára pillantott: már fél hét. Persze, igaza van Mártinak. Az idő elfolyik a keze közül. „Pedig abból van a legkevesebbünk. Ki kell használni minden percet. Neked pláne, ^ hiszen minden másodpercedet takarékbetétre válthatod, olyan fejed van.” Mélybarna öltönyét vette fel. Nem, semmi esetre sem feketét. Már régóta el akarja vinni a bizományiba. Úgysem használja. Bármilyen alkalomra tökéletesen megfelel ez a mélybarna is. „A színházba! — Márti szenvedélyesen rázta hátra kékesfekete sörényét. — Hogy is lehetsz ilyen nemtörődöm? Föltétien kell a bérlet. Mondd már, kibírod azt a két-három órát, ha rossz a darab. Különben sem az a fontos, hogy jó-e, vagy rossz. Istenem, te buta. Mozi? Csak nem gondolod komolyan? Jó, jó, esetleg a premiermozik, mondjuk .. Amikor meglátta a tükörben a nyakkendőjét, már nyúlt is, hogy kioldja, s lecserélje: túlságosan porolt a zakó színével, s már hallotta Mártit : „Péterkém, drága, te vásárba készülődtél s nem hozzám! Ô, te ügyetlen, éppen, ideje, hogy a kezembe vegyelek. Ne ráncold a homlokodat, azt akarod, hogy negyvenéves korodban vénembert lássak benned?” Legyintett, mégsem cserélte ki a nyakkendőt. Rágyújtott megint, a füst vé- gigkarcolászta torkát, s erről eszébe jutott, hogy harapnia kellene valamit. De aztán elfelejtkezett róla, s már nyúlt az ernyőért, hogy lemenjen a garázsba, és útra készítse az autót. De ez a szándéka is gellert kapott : megszólalt a telefon. — Tessék. A kagylóból a sebes, siránkozó női hang hadarása úgy záporozott rá, mintha máris kinn állna a zuhogó, novemberi esőben. — Bocsánat, asszonyom, de én ... — A panaszos szó félresöpörte. Kénytelenül megemelte a hangját: — Értse meg, asszonyom! Én nem vagyok semmiféle doktor ... Nem hát. Bizonyára ... Igen, téves ... Kérem .... Igen-igen, tessék újra tárcsázni. Kérem szépen ... nem történt semmi... Helyére tette a kagylót, de kezét rajta felejtette. A telefonasztal fölött, a falon függött egy tusrajz. Rávetődő tekintete elgondolkodó- ból visszaemlékezővé vált. Tíz éve — nézte a rajzot, a szőke lányportrét, s most is látta a vonalak bizonytalanságát, a kép apró hibáit, s tudta azt is, hogy csak azért van a falon rtiert ő rajzolta. S talán azért is, mert annak a szőke lánynak a profilját őrzi. Tíz éve. „Két forintból? Még egy kávét sem ihatunk. Együnk fagyit? Egyet persze.” — Összeölelkezve mentek az emberáradattal szemben. Felváltva nyalták a tölcsé- res fagylaltot. Bámulták őket felvont szemöldökök, megmosolygó arcok. — „Hideg a nyelved ... — Többen kikerülték őket. — Hidegebb az emberek tekintete, de a nevetésed meleg. Nevess, nevess !” A tusrajz csak ügyetlen, s ráadásul hamis másolat. Felemelte a telefonkagylót, tárcsázptt. Búgás, kattanás. Csendülő, női sz'ó: — Tessék! — Az előbb nem hallgatott meg. , Itthagyott. — Várt, az elekromos hangösvény apró zizzenései végig- áramlottak benne. — Kérdezte: hogy aludtam? De már nem volt kíváncsi rá : mit álmodtam? — Nem értem, ki beszél? — Akit az előbb ébresztett. — Kereste a számot, a telefonszámot, mert a neve úgysem mond semmit, de nem találta. — Azt mondta, jó reggelt, s várta, hogy felébredjék ... Tényleg nehezen ébredek. Ráér ? Elmesélem, hogy ki volt az a szőke lány. Tudja, tíz éVe, mikor még diák voltam ... — Egy szót sem értek. Mit akar, kérem? — A kimért, hivatalos hang parányit megrendítette, de azért folytatta : — Persze, most már minden más. Az ember tíz év alatt megváltozik. Nem nyalja az utcán a fagylaltot kettesben, és nem csó- kolózik a járókelők szeme előtt, de azért... — Legyen szíves abbahagyni! És tessék megmondani, mit kíván?! — Nem is tudom. Csak így most olyan minden, mintha égy furcsa, hülye álom lenne az egész... Bárhogy akarná is az ember, nem bír felébredni belőle, s csak hánykolódik, izzad ... Amikor maga hatkor felcsengetett ... — Én, kérem — felelte a hangrezgés —, öt perce vagyok itt. S megfoghatatlan, hogy miről beszél. — Nem maga ébresztett? — Bizonyára a kolléganőm. Hét órakor váltjuk a szolgálatot. Az órájára nézett: hét múlt öt percei. Letette a kagylót. Az idő, persze az idő! Ehhez sincs semmi érzéke. Igaza van Mártinak, épp ideje, h >gy a kezébe vegye... Kiemelte a szegfűcsokrot a vázából. Újkígyós népének gazdag folklórhagyománya van, azt lehet mondani, a legutóbbi időkig élő tradíció. Valóságos kincsesbányára lelt itt több mint húsz éve Bálint Sándor néprajztudós, s magam is sok népballadát, hiedelemmondát, igaz történetet gyűjtöttem. Egy részüket a Békési Életben, ill. az Új Aurórában tettem közzé. Az újkígyósi folklór kedvelt alakja Rózsa Sándor. Aligha valószínű, hogy Rózsa. Sándor valaha is járt volna a nagyközségben vagy a határában, de ha járt," úgy a néphagyománynak „epikai hitele” is van. Nem véletlenül van ekkora ázsiója, hiszen az újkígyósiak közül sokan szegedi eredetűek, másrészt Békés megyében számtalan történet kering a nagy alföldi betyárról, erről tanúskodik Gunda Az újkígyósiak szerint a községtől 5—6 kilométerre levő Imris-csárda volt kedvelt tartózkodási helye Rózsa Sándornak. A csárda — egyesek szerint — egy nagy füves pusztán volt, amelyet úgy lehetett elérni, ha a gyulai úton haladva elhagyták a hármas útelágazást, s ott nem tértek el egyik irányba sem, hanem egyenesen folytatták útjukat. Ettől a csárdától alagút vezetett a szabadkígyósi kastélyhoz. Az alagút akkora volt, hogy Rózsa Sándor a lovával együtt végig tudott menni rajta. Amikor veszélyben volt, csak lement az alagútba, s itt senki sem találta meg. A megyében a szájhagyomány szerint több helyütt is volt Rózsa ,Sándornak alagútja. A csa- nádapácaiak szerint Gerendástól a Szalay-csárdáig, a szarvasiak szerint Kondorostól Kamutig, a békéscsabaiak szerint pedig a csabai Fiala csárdától a kondorosi csárdáig húzódott. Szabadkígyóson azt az utat, amelyen Rózsa Sándor a betyárjaival sokszor végigment, ma is betyárútnak nevezik. De Nagy Józsefné újkígyósi adatközlőnk szerint TÉKA Az NSZK aktuális politikai eseményei az elmúlt év végén szinte meghatványozták a Modern Könyvtár sorozatban megjelent regény időszerűségét. Az „Üszkös terep” dokumentatív jellegű, politikus írás, kitűnő keresztmetszetet ad a jelen Nyugat-Németországról. A szerző, F. J. Degenhardit, 1931-ben született. 1966-ban jogi doktori címet szerzett. Legelőször politszong-dalo- kat publikált: maga írta a szövegeket és a zenét egyaránt. Első önéletrajzi regénye „Gyújtózsinór” címen jelent meg. A most megjelent könyv második műve. A regény főhőse Bruno Kappel, aki ügyvédként dolgozik. Munkáját rutinszerűen végzi, magánéletét rosszkedvű élvetegség jellemzi. Ebből a luxus-közönyből szakítja ki a váratlan esemény: szülővárosában — a Ruhr- vidéken — a munkások üdülőterületét katonai célra akarják kisajátítani. A környezetvédelmi harcok — meBéla, Szabó Ferenc, Miklya Jenő, Rindó József gyűjtése. Az interetnikus kapcsolat révén eleven a megyebeli szlovák néphagyományban is, egyik könyvemben közzétettem változatukat. Az újkígyósiak mai emlékei részint a község határához kötik Rózsa Sándor egykori ott-tartózkodását, részint az ország különböző részeiből hozták magukkal a mondákat és a történeteket. Hiszen nem a népi kultúra motívumai, elemei vándorolnak, hanem azok. akik ismerik, s messze földeket bejárván hazahozzák és meghonosítják őket. Így szerették meg az újkígyósiak azt a népballadát is, amelyet a magyar folklórban számos betyár nevéhez kapcsoltak ; itt, a Délkelet-Alföldön természetes, hogy Rózsa Sándorhoz. Zsótér Ferencrié e szöveggel énekelte : Rózsa Sándor Szilvásváradon is járt. Adatközlőnk nagyanyja ott cselédeske- dett egy uradalomban. Itt néhányszor meglátogatta őket. Húst vitt a nagyanyjának, s megkérte, hogy estére’ öt—hat társának készítsen belőle vacsorát, ö meg is főzte, s a betyárok jó étvággyal nála vacsoráztak. Fizetségül a fel nem használt húst és pénzt adott Rózsa Sándor. De mindig meg- ígértette az asszonnyal, hogy nem szól a grófnak. Nem is merte elmondani a nagyanyja, mert félt, hogy baja, lesz belőle. Korcsog Mátyásné a férjével egy ideig Nagyfán élt. Onnan hozta haza Újkígyósra ezt a történetet: „A Nagyfának a területén van egy nyárfa. És én azt láttam is. Rózsa Sándor neve van belevésve: Itt járt Rózsa Sándor! A tanyai bácsik mondták, hogy az igaz vót, hogy ott járt. Az véste bele a nevét.” Úgy látszik, Rózsa Sándor alakja és tettei a kor szelleméhez igazodnak: ő is úgy hagy maga után emléket, mint a mai kirándulók, és jeles fába vési nevét. dr. Krupa András lyek végül túllépik a keretet —, és egy váratlan, újszerű szerelem kimozdítja Kappelt megszokott életéből, és eljuttatja a közösségi sors válla.- lásáig. Hatalom, osztályuralom, nagytőke, jóléti kapitalizmus, világválság, válságterror: e kérdések körül bontakozik ki a történet. A regény remekül fogalmazza meg a tanulságot: a túlzott balol- dalisággal párosuló terrorizmus— az „egyén forradalma” — legalább olyan ellensége a munkásmozgalomnak, mint a kapitalizmus maga. Degenhardt regénye nem tökéletes példája a politikus szépirodalomnak. Itt-ott nem nélkülözi az eszmei zavarosságot sem. De ha figyelembe, vesszük, hogy egy imperialista országban élő író müve, akkor feltétlenül meg kell állapítani: nagyon jelentős. S nem utolsósorban: fordulatos, izgalmas, számunkra érdekes világot megjelenítő olvasmány. Tomka Mihály Kovács György : Mi nem handabandázunk öreg barátaimnak Temettek volna egyszer-kétszer minket: a gödörből is csak a napba néztünk. Minden hajrában lábujjhegyre álltunk, s vidoran lestük, sírásónk mivé tűnt. Most szomorúan, lopva egymást lessük: mivé tűnt gyönyörű, vad ifjúságunk... ? Homlokunkon gondok ránc-glóriái, s tán nincs is miért lábujjhegyre állnunk. De nyugodtan nézünk egymás szemébe, mert nem voltunk léhák, s minket ez büntet: mi tenni szoktunk, nem handabandázni. Férfiak vagyunk, nehézéletűek. Esik eső, szép csendesen csepereg. Rózsa Sándor a kocsmában kesereg. Kocsmárosné, bort hozzon az asztalra, Legszebb lányát állítsa ki trázsára. Én a lányom nem állítom trázsára. Amott jönnek a fegyveres zsandárok. Rózsa Sándor nem vette jezt tréfába, Felugrott ja kesely lábú lovára. Kesely lábú lova viszi messzire, Egyenesen a bakonyi erdőbe. De jútközben megbotlott a ló lába, Itt fogták el Rózsa Sándort halálra. Rózsa Sándort viszik akasztófára, Édesanyja jaz ablakba siratja. Édesanyám ne sirasson engemet, Van még otthon három árva, neveljed. ÜSZKÖS TEREP
