Békés Megyei Népújság, 1978. május (33. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-07 / 106. szám

0 1978. május 7., vasárnap Honismereti tanácskozás Füzesgyarmaton Tegnap egész napos prog­rammal ünnepelte öteszten­dős, eredményekben gazdag munkáját a füzesgyarmati „Csánki Dezső” honismereti­helytörténeti kör. A TIT me­gyei szervezete történelmi szakosztálya éppen ezt az ün­nepi alkalmat választotta a honismereti tanácskozás meg­rendezésére. A község művelődési há­zában megtartott tanácsko­zást délelőtt 10 órakor Szőke István, a községi tanács el­nöke nyitotta meg, majd dr. Szabó Ferenc, a Békés megyei Levéltár igazgatója, vala­mint dr. Tábori György mu­zeológus tartott szakelőadást. A nap ünnepélyesebbé téte­léhez a füzesgyarmati Kos­suth Lajos Általános Iskola irodalmi színpada színes ösz- szeállítással járult hozzá. Délután Nánási János, a HNF községi bizottságának elnöke nyitotta meg a műve­lődési ház nagytermében megrendezett „Az úton végig kell menni” című helytörté­neti kiállítást. Ez alkalom­mal az eredményesen dolgo­zó honismereti- helytörténeti kör ötesztendős munkájáról és terveiről adott számot a kör vezetője, Borbíró Lajos. A rövid ideig nyitva tartó, egyrészt helytörténeti tárgyi anyagot és dokumentumokat bemutató kiállításon a füzes­gyarmati népi faragók és kosárfonók munkáit is lát­hatják. Tavaszi hangverseny Szarvason A szarvasi Óvónőképző in­tézet immár több esztendeje megrendezi hagyományos ta­vaszi hangversenyét az inté­zet tanárainál és hallgatói­nak részvételével. Idén április végén, az in­tézet nagy előadótermében került sor a hangversenyre, amelyen elsőként a gyakorló óvoda egyes számú nagycso­portjának óvodásai gyermek- játékokat mutattak be. A műsor további részében az óvónőképző első évfolyamá­nak igényes előadásában Ka­rai- és Kodály-művek csen­dültek fel, majd többek kö­zött Vivaldi, Weiner, Händel, Chopin és Seitz alkotásait szólaltatták meg hangszerei­ken az intézet tanárai és hallgatói. A sikeres hangver­seny befejező részében a má­sodévesek kamarakórusa is méltó elismerést kapott. Mai tévéajánlatunk: A katona visszatér a frontról Nyikolaj Makszimovics a háború előtt tanító volt egy kis orosz faluban. Most, hogy a háború, végei elé jár, súlyo­san megsebesült és rokkan­tán indul haza a falujába. Iván Sztyepánovicsot, öreg katonatársát nem várja sen­ki, vele tart hát. Nyikolaj reméli, hogy otthona épség­ben van, de nem így törté­nik; kislányát egy idegen asszony neveli ... Nyikoláj nem hagy önma­gának sem időt a töprengés­re, a búslakodásra ; hozzá­kezdenek a falu újjáépítésé­hez. Az idős Iván szemevilá- ga közben egyre romlik. Nyikolaj keményen épít, igyekszik mindent megsze­rezni a falu számára. Çgy traktort ígérnek a já­rásban a falu számára, Nyi­kolaj elindul, hogy hazahoz­za. A ma este 20 óra 5 perc­kor vetítésre kerülő szovjet film forgatókönyvét Antonov elbeszélése nyomán Vaszilij Suksin írta. Rendezte és egyik főszerepét játssza Nyi­kolaj Gubenko. TÓTH BÉLA: Legendák a lóról 5. Ezt, csak olyan seppengve mondhattam a szájába, hisz tíz ölre se volt tőlünk a szép asszony, megtalálja hallani, hogy itt marakszunk, mint a kóbor kutyák, de hát akkor kioldják ránk a karikás os­tort. Bár az öreg sohase tet­te. A mindig szerelmes török pávagalambok veszettül sé­táltak a zsindelygerincen, olyan zajjal, akár a makó- falvi részögösök. Gyurka kéredzkedett. — Csak egy csipetöt les­hessek rajta! Asszonyt nem láttám a lakzi óta, ahogy te. — Tegnap is ezért főtt olyan lassan a köleskása, ugye! Elmentem. Gyuri tátotta a száját, de mire félfövésben volt a laska, megjött. Fe- nyítettem. Ha észrevett egy pisszenést is az az ártatlan asszony, ha megijesztettük, vagy valami, én úgy motol- lálom föl a vékonybeleidet, ahogy gólyák a dögbárá­nyét! Nem félt. Hatodik éve is­mert. — Holnap is meglessük, mi, Velizár! — Holnap itthon lesznek a gazdák! Lovat őrizetlenül nem hagyhatunk. — Nézek egy hétre valót rajta, annyi bizonyos! Majd én jövök el főzni, te ma­radsz a lónál! — Erre volna eszed! Azért megegyeztünk. Másnap a veremhez állí­tottuk a lovakat, mentünk mind a ketten. Csapáztunk fölfelé, akár a vadászó ró­kák. Előbb a látófáról is szétkukkantottunk, jönnek-e a gazdák. De csak az ájult mezőség melege fordította a fákat. Fejjel lefelé álltak, a nádasok barnuló bugájukkal szúródtak a földbe. Lovas nem jött a feje tetején, hát mentünk. Az várhatta az urát, füstölt a kémény. Ételillatok vertek orrba bennünket. Ki-kijött tűzre- valóért. Leült a ház elejére tapasztott • padkán. Többet mozgott mint tegnap. Piros kendő alá szorítva a haja. Néha tepszi zörög odabent. Hanem a hátunk mögül mellénk kúszik Csipa Jani Harsányi csend és orgonaillat Nem jöttem el jó hangu­latban Körösnagyharsány- ból. Érdekes, hogy panasz panasz hátán, pedig már az első öt percben felvilágosí­tottak: ez egy gazdag köz­ség. Ha valahol adnak a ház körüli állattenyésztésre, ha valahol nem sajnálják a munkát, a korai kelést, a ké­sői fekvést, meg azt, hogy a ház minden lakójának perc­re beosztott az élete, akkor Harsányban nem sajnálják, Harsányban igazán így él­nek. Van is eredménye, (ha­bár 50 ezer forinton felüli jövedelmet senkinél sem tudnak kimutatni), csinosod- nak a családi házak, díszes kerítések készülnek, meg újak is épülnek; közben ép­pen arról beszél Szivák Gá- bomé, az általános iskola tanárnője, a helyi tanács társadalmi elnöke, hogy har­mincnál több az üres ház a községben, és olyan is van közöttük, amelyik teljesen gazdátlan. (Áll egy ilyen a művelődési ház mellett, az Arany János utcában is, a tulajdonos, Petróczki Sán­dor bácsi 95 évps korában, rokonok nélkül távozott a temetőbe.) Ha végigsétálunk a né­hány utcán, még a déli órákban is olyan nagy a csend, hogy az már meg­döbbentő. Percekig kell vár­ni, hogy valaki arra jöjjön, kerékpárra legalább öt per­cet, autóra negyedórát. A kihalt utcákra kihajlanak az orgonabokrok, végre lila vi­rágpompában, és az illatuk a sajadó fű szagával ve­gyülve igazi tavasz. Mondják a harsányiak, ha felmennénk a régi, robusz­tus templomtoronyba, átkö­szönhetnénk Nagyváradra, hiszen 15 vagy 16 kilométer innen. Valamikor a harsá­nyiak oda piacoztak, a ház körüli ügyeskedés tehát nem mai keletű. Szorgalmasak és összetartóak, ég a kezük alatt a munka. Dolgozni alig jár el valaki, a -termelőszö­vetkezet (két éve egyesült az ugraival) leköt minden munkaerőt. Persze, a fiatal­ságot ne nagyon értsük ide, mert azok, ha egyszer el­kerülnek Harsányból tanul­ni, vagy szakmát fogni, vissza már ritkán jönnek. Egyszóval a háztáji állat- tenyésztés, ez a lényeg. Et­gulyásbojtár. Haragomba megsötétült előttem a világ. Azt hittem, elordítom ma­gam. Gulyásnak lólegelőre járni mindenkoron tilalmas! Veszedelmes! Ahogy a far­kas ne tegye telenként tá­junkra a lábát, a gulyás se közelítsen ! Az asszony épp odabent katakolt, megmarkolom, csak úgy fektémben Csipa Jani mellyekanalán a ta­kácsmunkát, hogy hasadni kezdett a keshedtje, fogom az ádámcsutkáját. — Te puszta csúfja, hogy nem folyik ki a két savó szemed, hát idepofátlan- kodsz, más szögény embör házatájára, te? Csavarodná össze a két ganétaposó lá­bad, akár a kosszarv! Nem ijedt meg. Ahogy levegőt vehetett, súgta. Hát tik? Nektek tán nem tilal­mas? — A szád gyógyuljon be, mink tán itthon vagyunk. Mi vagyunk az őrzők. Csipa hanyatt vetette ma­gát, nevetett, de hangtalanul. Lehegett, mint forróságban az uszkár. Kutyára hájat mikor bí­zott a vén Kara? Mindez lezajlott olyan hangtalanul köztünk, a fö­löttünk fészkelő feketerigó el nem hessent a fáról. Nem hallhatta hát az asszony. Amikor az asszony kijött, elnézett Kígyós felé, ahon­nan az urát várta, vissza­ment, tüzelt. Vidám bodrok­Fotó: Gál Edit tői függetlenül a tsz-ben is becsülettel leteszik az obu- lust, otthon azonban 3—4 te­hén, 2—3 növendékborjú, 10—15 sertés csak amolyan középszerű állomány. Nem véletlen, hogy a dolgok mö­götti régiókat keresem, mégpedig azt, hogy ahol ilyen szorgalmas a nép, ahol ilyen jól jövedelmező elfog­laltságra adta a fejét, ott pénzben sem szűkölködnek. Hát nem, mégis ez csak az élet egyik oldala. Az a lehe­tőség, hogy a kemény mun­kával megszerzett anyagiak­ból szellemiek is legyenek: lenne a másik. Ha most újra azt kell ír­nom, hogy nem jöttem el jó hangulatban Körösnagyhar- sányból, ezért van. Mert a lehetőség nincs ugyan híjján ebben a kis, sebes-körös- parti faluban, ahol 1200 em­ber ébred naponta új nap­ra; csak éppen nem élnek vele. Mondhatnám azt is, hogy alig, de minek szépít­sem a helyzetet? Azt, hogy ban jött ki kéményükön a ; füst. Tudtam,' hogy mehe- • tünk. Ennek a játéknak vé- | ge. Maholnap ide jár a csór- ■ dák és nyájak minden kari- • kalábú bojtárja, még ne- ! künk kell a végén elugatni | őket. Felülök osonásnak, zör- | ren fölöttünk a bércéi, hát- | tál vagyok a háznak, egy : kéz, benne levesestál és szó ; mellé, magyarul. — Egyétek, legények, szil- ; vás pite! Megállt bennem a verő. Sürgetett. — Egyétek már, leesik a » kezem! Talpon voltunk, a szánk • nyitva, mint a kopolyakút. ; Egy falatot nem tudtam : volna szólni. Észrevett ben- ■ nünket, s mi ijedtünk meg. ! — Jemek, jemek, itt az j asztalnál. Ott jobb ! Kivergődünk a kecskelá- : búhoz, el van hervadva a ; lábam, mintha nem is hoz- • zám tartozna. Csak odamá- | szunk az asztalhoz, ő meg ; vizet hoz, leül, mondja. — Egyetek, van még! Hogy megtanult magya- ; rul! Fél év alatt. Nem töl- ; tött ez hiába egy percet se : az öreg mellett. Azér betöröltünk egy tál- : lal. Indulunk. Teremjen ■ ezer ennyi érte! Megyünk, hátra se me- ; rünk nézni. Ügy érzem, S süllyed alattunk a föld, aho- 5 vá lépünk. S egyszerre csak | futunk, egy trappban a ve- | remházakig. (Folytatjuk) a beiratkozott 120 könyvtári tagból 30 a felnőtt, de a be­iratkozás óta keveset látott közülük Oláh Katalin, a könyvtáros és művelődési ház igazgató, aki érettségi­vel a kezében és főiskolára készülődés közben vállalta tisztét, és jogosan vagy jog­talanul, arról kesereg: „sem­mi nem megy itt, kéthavon­ta egy-egy disco ötven részt­vevővel, vagy hónapok csendje után egy megyétől szervezett popénekes 8—10 érdeklődővel, ez a legtöbb.” Be kell vallanom, több mint 10 éve jártam utoljára Körösnagyharsányban. Ak­kor talán kétszer—három­szor is. Az iskolában, aztán a megyében élő írókkal könyvheti találkozón a mű­velődés otthonában. Nagyobb élet volt, kétségtelen, a szép, új művelődési ház programokkal teli, az igaz­gató pem panaszkodott. Most, az első hírek között hallom, hogy a csabai szín­ház tíz éve volt náluk utol­jára, nincs annyi néző, hogy bejöjjön a pénz, amit egy előadásért megkívánnak, és a keskenyfilmes mo­zi is megszűnt, mi­után odáig csappant az ér­deklődés, hogy már a ha­vonta egyszeri vetítéseken üres széksorok nézték a fil­met. (Persze, az is kérdés, hogy milyen filmek jutottak el Harsányba, ahol azért a mintegy háromszáz ház kö­zül 234-ben van televízió, jó színházat is láthatnak belő­le, ha éppen azt van nézni kedvük, és az állatok eteté­se, rendberakása befejező­dött.) Valami furcsa zártság ér­zése keríti hatalmába a ven­déget, ha a falu életét bon­colgatja. Ha keresi a külön­böző szálakat, honnan hová vezetnek; ha arra kíváncsi, a kétségtelenül nehéz mun­kával kiküzdött anyagi jó­lét jelent-e valami mást is az embereknek, valami töb­bet, ami nem éppen a díszes kerítésben, a divatos ruhák­ban, a sorozatos disznóvá­gásokban, jó ételekben, jó italokban ölt testet? Miért ez az érzés? Kormány Emő- né, az iskola igazgatóhelyet­tese sokféle választ ad. Pél­dául : „Tavaly szerveztünk egy kézimunka-szakkört. Mi is mentünk, pedagógusok, hogy a példa ne hiányozzon. Tizenketten kezdtük, hetek alatt ketten—hárman ma­radtunk csak. Pedig szeret­nek együtt lenni a harsá­nyiak. Nagy a rokoni kap­csolat. Szinte minden hétre esik disznóvágás, ősszel a szüret, a kukoricatörés-fosz- tás hozza össze az embere­ket. Ha valaki házat épít, ötvenen—hatvanan segíte­nek! A másféle közös szóra- kozásig-együttlétig azonban nem jutottak el. Az - is le­het persze, hogy elszoktak tőle. Igen, a dolog kétolda­lú. Kínálni is kellene szün­telenül, és ismerkedni az igényekkel. Mert nem igaz, hogy nincsenek ilyenek.” Oláh Katalin azt mondja, segítséget, tanácsot vár. Fél éve könyvtáros, és művelő­dési ház igazgató, de hát ta­pasztalatok nélkül, csak úgy? Nem is mehet. Nagyon elkelne nála a segítség. A járási könyvtártól a járási művelődési házig. Bizonyára nem várja hiába a szeghal­miakat. .. Az élet lassúbb ritmusát tehát sok minden meghatá­rozza. Egyszerűen a földraj­zi távolság is, hiszen a me­gyeközpont majdnem 100 kilométerre van, a járási székhely, Szeghalom 51-re, Berettyóújfalu, egy másik járási székhely Hajdú-Bi- harból csak 36, Komádi szintén onnan egy lépés, Kö- rösszakáll hasonlóan. Orvos hetenként kétszer, patika csak Ugrán, fodrász is, meg más szolgáltatás; hús heten­ként kétszer, de nem jut mindenkinek; és tizenketten végeznek idén az általános iskolában. Csak tizenketten, ebből hatan mennek közép­iskolába, öten szakmunkás- képzőbe. .. Az iskola is új­nak számít, jó tíz éve épült. Elsős egyelőre kilenc. Egy- kettő, ha jön hozzá még szeptemberig. Kérdezem, mi volt május elsején? Napokkal előbb az iskolában háziünnepség, a faluban semmi. Ugrán volt a május elseje. Harsányban a tévéről nézték, aki ráért. Megint az iskola. „Évek óta nincs énekszakosunk. A pályázati hirdetésre senki sem jelentkezik. Pedig üre­sen áll egy kétszobás peda­góguslakás, garázzsal együtt. A fizetés? A legmagasabb területi pótlékot fizetjük. Illetve fizetnénk, ha volna kinek...” A kép teljességéhez még hozzátartozik, hogy van azért egy ifjúsági klub, he­tenként találkoznak benne négyen—öten. Ha többen, az már rendkívüli klubdélután. Programjuk azonban nincs, magnóznak, beszélgetnek. A vezetést senki sem vállalja. Az utcák rendezettek, tiszták, orgonaillatúak. A kútnál az érkezők megáll­nak néhány szóra, aztán si­etnek haza. Az iskola udva­rán a tornaóra zaja valósá­gos hangszínfolt a nagy csendességben. A Sebes-Kö­rös felől kitartóan fúj a szél. Hoz-e valami pezsdü- Iést? Sass Ervin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents