Békés Megyei Népújság, 1978. május (33. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-28 / 124. szám
1978. május 28., vasárnap o Bertalan Ágnes: Egy asszony beszélget a lányával A legidősebb lányom már férjnél van, s van egy kisfia. Sokszor megkeresnek, (mindig nagyon várom őket. És az évek múltán amolyan ki nem mondott vággyal, várassál egy másik unokát. Mindegy lenne, ha fiú, ha leány. Mert olyan ám az én unokám, ha hat lenne is belőlé, kevés lenne! Okos, akaratos, s kimondhatatlan jóképű srác! Nos, a napokban is megkerestek. Csak közbevetve, modern asszonynak vallom magamat, aki egy bizonyos ponton túl nem szól a gyerekek életébe. Persze azzal a tudattal és érzéssel, hogy nagyszerű alapot adtam — nevelésben — nekik. Emberséget, az élet. a munka sze- retetét, hogy az emberben elsősorban az embert, a jót keressék, lássák. Mivel mindhárom leány, a jövendő anyaságra egyengettem, egyengetem őket, a holnapi családért, otthonért lenni, élni, tanulni. És, bocsássanak meg a pszichológusok, meg a pedagógusok, de kettő már megkapta pótútravaló- ként az egy-egy pofont is a kellő pillanatban. A kicsi még nem. Bár, ha lehet mérni fokkal, még többet, és még jobban készítem — egyelőre szóval — ama bizonyos nagy fordulópontra, amikor megjelenik a fiú az életében. Na de... fényben fürdik ez a téli vasárnap. Ragyog a hó és kéken feszül a magasság. Csodálatosan szép! Az unokámmal, meg a kicsi lányommal szaladgálunk az udvaron, hógolyózunk, s pihenésképpen Buksival, a kutyával játszunk. Aztán megint kergetőzünk, s amikor a kisunokám kitárt karomba fut, ujjongva kiáltja: — Megfogtalak, Anyja! Mert elhiszi, hogy az unokám. de azt nem, hogy a nagyanyja vagyok, úgy hív csak, mint a leányaim. Igen, megfiatalodtam, sőt, néha gyerek vagyok az ő gyerekségével. És határozottan érzem, még másik unokám kellene, hogy legyen, hogy táplálni tudjam ezt a fiatalságérzetet magamban. Lobogó szavakkal és érzésekkel gondolom, s nagyon prózain mondom a nagylányomnak : — Azért mégis... lehetne még egy gyereked! Ez bizony már beleszólás az életébe, amit régen nem gyakoroltam. Nem sértődik meg, de nagyon okosan, határozottan fejtegetni kezdi. hogy ... Azért volt légen annyi gyerek, mert kellett a munkaerő. És hogy a fele gyerek meghalt különböző betegségekben, hát... szültek az asz- szonyok annyit, amennyinek fele ha megmaradt is, máris volt munkaerő-utánpótlás. Ez tudományosan is bebizonyított tény... — Mondja, sorolja és igen, nagyon komolyan. S én csak nézek rá, mintha idegen nyelven beszélne. Éppen olyan idegen ez az okfejtés, mint a jómúltkorában egyik lapban az újságírónő megjegyzése, hogy ... „Idén eléri a 20 ezrelékes születési arányt... S úgy látszik, szívén viseli a fővárosi munkáskezek utánpótlását.” Persze, az élet minden jelenségét. a társadalom minden harcát, bűnét, nagyszerűségét, szétbomlásának okát, az új kibontakozását a régi romjain, -mindent fel lehet és fel kell mérni, így tudjuk meg a világ fejlődését, de itt most valami mégis sántít. Mi? Most csak az én érzéseimről tudok és akarok szólni. Elsősorban arról, hogy amikor megszülettetek, igazabban útnak indultatok, a leg- igazabb érzéssel mondva, semmi számítás, vagy gondolatom nem volt, hogy: asszonyi kötelesség, társadalmi, nemzeti kötelesség, pláne: munkaerő-utánpótlás ! Egyszerűen csak indultatok, mert szerettem és vágytam, hogy gyerekeim legyenek. Vágytam a szép, kicsi kezetek érintésére, az első szavaitokra, ami Neked Mama volt, a másiknak: kutya, a harmadiknak: cir-cir —mert tücskök keseregtek a nyár végi estében. A második érzésem a gondoskodás volt, aztán, ahogyan nyílt az értelmetek. az emberré nevelés foglalt el. így, Veletek együtt nőttem én is emberré. Olyan emberré, akire azt mondotta a kisebbik húgod három éves korában: „Édesanya, te vagy a legszebb, legokosabb, legjobb a világon!” Látod, kényszer, hogy ne csalódjon bennem, mint ahogyan kényszer volt a Ti hitetek, vágyatok, követelésetek velem szemben. Harmadszor kezdtem el nyelvet tanulni, hogy tudjatok kihez fordulni, ha valamit nem tudtok. S ha nem könyv, vagy toll van a kezemben, akkor kézimunka, hogy lássátok, nincs tétlen, üres időtöltés! És soha nem a gyötrődés, a betegségsorozatok álmatlan éjszakái kísérnek, hanem a hízelgő, kérő szavaitok: „Vegyél fel! Vegyél fel!” s kicsi uj iáitok, mint megannyi virágszirom nyílt csukódott, alátámasztva a hívást, a könyörgést. Hogy megismertethettem Veletek a világnak nemcsak a tárgyait, de a szépségét, a szavak csengésében, a nevetések jóízében, a fényt és a kiáltásba belecsendülő mesz- szeséget, hogy nagyobbik húgod így fogalmazhassa meg kétéves korában : „Édesanya, a rózsák nyílnak, meg... elhullnak... ez a zaj. De ugye, a fű, az a csend?” A füvet öröknek érezte, az örökkét az élet folytonosságában. De mennyi megfogalmazásotok zúg bennem a világról, csendről, szeretetről, szépségről1, amit mégis, tőlem kaptatok. Attól, ami bennem szép volt, jó volt, ember volt, azt most három ember érezheti, láthatja, három új világ, három hajtása a mának. Soha nem hozom fel magamnak sem, hogy milyen nehéz volt hogy nem egyszer csak az éjszaka adta a lehetőséget, hogy megírjam az innivalómat, ami mégis az anyagi életetek alapját adta, mert a nappalok szét- cibálták az erőmet és időmet. Hová lettek azok a fáradságok? Kialudtak, eltűntek, de ami szépet adtatok Ti nekem, azok velem vannak. És ez a lényeg. És az, hogy nem terveztelek Benneteket, amikor jöttetek. És nem utánpótlásként, hogy legyen, aki kitakarítson, avagy ki ne haljon az újságíró társadalom. Szülni nem kötelesség, de nem szülni : szegénység. Mert ahány gyerek nem születik meg, annyival kevesebb a szépség, a jóság a világban, s annyival kevesebbek vagyunk mi, asszonyok. Csohány Kálmán: Cigánydal (rézkarc) Elmondani a hétköznapokat Lajosházi Éva versei elé A költő kétszer tanul meg járni: egyszer még pici emberként kezdi a totyogást, s aztán újra kezdi tanulni a lépést, amikor már a világot látja. A költő kétszer tanulja meg a látást is: egyszer még emberként nézi, tapogatja a tárgyakat, aztán költőként újra_ látja azokat, de akkor már beszélnek neki. Egy költő, aki még diák, elindul. „Nem akarom megváltani a világot, csak beszélni szeretnék az emberekhez, elmondani, hogy látom a világot, és azt, ami mellett közömbösen mennek el. Fel akarom bontani a köztük levő falakat.” Ez Lajosházi Éva vallomása, őszinte lélekkel szólal meg. Tiszta hangon szól hozzánk, amely üde, mint a tavaszi harmatos harangvirág. De kérlelhetetlen, és tud kegyetlen is lenni. De lelkének tükre, a vers, csillogó, mint a tavaszi zápor után a fénymilliárdokat szóró napsugár. Tündököljön hát, és legyen törvénye az igazmondás kemény szigorúsága. Fülöp Béla Fohász Talán mert azóta mindent filmként látok a múltból; percnyi pontossággal pattannak a szöcskék a fűszálakon, a kezed mozdulatai — külön minden ujjadé — ott matat szemgolyomban, szájad megvonaglik, fogsorod elővillan, mögötte csillanva csordul a vén folyó. Bőröd barnaságát keretezi, szemed zöldjéből villan a nádas lándzsás levele. Nevetsz a szúnyoginvázión. Alattad három méter —,. fölötted végtelen mélység. Szédülten szívom szememmel a színek farsangját magamba. tJjabb rögzülések: Lábad oszlopa a köveken, rezzenve regisztrálod mozdulatom; a hangod a mélység fölött átölel. Bíbelődsz papucsom elszakadt pántjával, kezem ívét kavics követi. Mozzanatok: a napban rögzül a negatív, Kacagásom: Combom közé furakodik, átölel a szél. Szélsőségeink: birkózások a folyóparti köveken. Rettenthetetlen kacagással belerohantunk az emlékezésbe! Uram, adj helyet a Nemlétezőben! Társalgás Na ja, ma kisütött a nap ... — Hahó, nem vettem észre! és még azt a kéket, ott az égen. De nem még a sárgát, ott a vázán! De a szút a fában? Láttam! No lám csak! Kedvesemre vártam! Aki nem jött. — Na persze. Ma sütött. A nap. Kicsi lány vallomása Nem, kérem szépen, még nem vagyok nagykorú, csak kimaradtam a táncoló tömegekből. Korántsem nőttem fel. Szigorú felügyelet mellett sétálok a Szalmakazal felé, a Sötétben is kézen fognak még, és suttogva mesélnek Elalvás előtt. Gyámom a szerelem, tizennyolc évem dacára. A nyár hozzámérkezése Láthatatlan színekkel, dobbanó lábakkal csak jön a Nyár hozza harsogó danáit keresztül az idő árkán, éj-szögesdrótok feszülnek közénk, hiába nyújtja ujjnegyét, csak ülünk és bámulunk. Idő-könyörgés Idő — te kérlelhetetlen, idő — te sebet nyalogató, idő — te halált sürgető, idő — te gerincet megtörő, idő — csak minket hagyj meg így!
