Békés Megyei Népújság, 1978. április (33. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-09 / 83. szám
NÉPÚJSÁG Zalai Miklós: Ötödik élet Bujdosó Imre: Szekéren, hazafelé Anyám, nővére és két unokahúga megvásárolta apám halála után a lomha, üvegezett verandájú házat nagyapa falujában. Nagyapa már nyolcvanhetedik évében járt. Hatvanegy esztendeig falusi-tanyai orvos volt. Most az ötödik életembe indulok, írta. Véget ért a fontos dolgok gyakorlásának óhatatlanul felületes változatossága. Az elkövetkező hosszadalmasságban lesz időm gondolkodni a fontos dolgokon, öregemberként halt meg a fiam is. Biztos lehetek benne, hogy én is megöregedtem. Leszoktam végre a cigarettáról és az orvosi táskáról is leszoktatom magam. Majd nézz meg! A négy öregasszonyról sohasem írt. Anyám azt irta, hogy elzárkózik tőlünk. Pedig milyen szép lenne megértésben, együtt várni a halált. Jó lenne, ha minél hamarabb meglátogatnál bennünket. Ha nem érkezel időben, talán nem látjuk egymást többé. Utoljára csókol szerető anyád. Minden levelét ezzel a mondattal végezte. Meglehetős sűrűn írt. Ellentétben nagyapával, aki mind ritkábban. Az ötödik élet, az olyan átlagos embernek, mint amilyen én is vagyok, írta, a legjobb gazdálkodás lehetősége. Már nincsenek nagy titkok, mint gyerekkorban. nem szorítanak a kamaszforrongásnak vetett gátak, nem sodor az ifjúkor szenvedélye, nem kell a férfikor létfontosságú formaságaiban evickélni. Élhetek az életnek magának. Sajnos, fáradtabb vagyok annál, mint amennyire fáradtnak elképzeltem magam erre az időre. Még többet kell dolgozni. Legközelebb anyámtól kaptam egy felháborodott levelet. Nagyapáddal még annyit se törődhetünk, mint eddig. Felénk se néz és minket se hív. Nem beszélve arról, hogy végképp tönkreteszi magát, annyit dolgozik. Pedig hát ő is gyógyíthatatlan öreg. Ahelyett, hogy a hátralevő kis idejét élvezné, folyton a könyveit bújja. Fejébe vette, hogy egyedül ássa fel a kertjét és egyedül műveli meg. Azelőtt sose csinálta. Mintha rá lenne szorulva! Járja a határt. Épp eleget caplathatott már tanyák között. Egyébként minden jól halad. Jó lenne, ha minél hamarabb meglátogatnál bennünket. Ha nem érkezel időben, talán nem látjuk egymást többé. Utoljára csókol szerető anyád. Nagyon örültem annak, hogy nagyapa jól érzi magát. Anyám és nőrokonai semmittevő butaságát soha sem kedvelte. El is döntöttem, hogy hamarosan meglátogatom, de a sors úgy hozta, hogy sokkal hamarabb kellett leutaznom. Egy héttel később távirat jött: Árpád nagybeteg, azonnal gyere, Lívia néni. Nagyapát szerettem legjobban a családban, a távirat olvastán először mégis arra gondoltam, mennyire nem szeretem Lívia nénit. Ha már ilyen csúnyára sikerültél, még szerencse, hogy legalább okos vagy. Majd tanulsz és eltartod magad. Nagy kár, hogy az anyasággal nem ismerkedsz meg. Gyerekorvosnak tanulj, kerekebb lesz az életed. Húsz éven át, minden egyes családi ünnepen ezt hallottam tőle. De csak majdnem-or- vos lettem, ahogy Lívia néni mondta, amikor átvettem a biológus diplomát. Újra elolvastam a táviratot. A férjem külföldön volt, a gyerekek táborban, könnyen indulhattam. Mind a négyen az ebédlő- asztal körül ültek. Lívia néni teázott és horgolt. Anyám irtózatosan meghízott. Hogy az életemben még látlak! mondta. Csak fél órája bírtam felkelni. Ágynak döntött az esemény. Egész belerendültem. Megállt a szívem. Ügy éreztem, rögtön meghalok. Árpádnak agyvérzése van, mondta Lívia néni. Az a nagy szál ember ilyen állapotban. Ezután legalább törődhetünk vele. Veled is többet kell törődnünk, nézett anyámra. Űjabb megrázkódtatás, és nem tudom, mi történik. A törődésre mindnyájunknak nagy szüksége van, mondta Rozina néni. Annak, aki fiatal, könnyű. De a halál ránk nagyon feni már a fogát. Maholnap két bottal kell járnom, de majd csak hátára vesz az ördög, mondta Zita néni. Csak ülünk itt az asztal körül és senki nem nyitja ránk az ajtót. Nincs mit csinálnunk. Nem is tudnátok, mit csinálni, mondta Lívia néni. Hát, öregek vagyunk. Magatoknak is teher, mondta Lívia néni. Maholnap két bottal kell járnom, de majd csak hátára vesz az ördög. Kriptát építtetünk. Szépet, tartósat, mondta Lívia néni. Előkerttel, vaskerítéssel, angyalszoborral, mondta anyám. Maholnap két... Zita, mondta Lívia néni. A kertben dáliákkal. Én voltam a legszebb. Az emberek összenéztek, ha valaki kiejtette: a Krebetz-lány. És a szemükben fény villant, mondta Zita néni. A vaskerítésen madarak. A vármegyében Szalay György volt a legszebb férfi. Ahogy emlékszem elesett, vagy tán külföldre ment. Lajos meghalt Eleken. Ilyen öregen nem akarok meghalni! Elrendelem, hogy lánykori fényképemet a kőlapra tegyék. Azt, amelyiken Szily Bertalannal a festői Duna- parton állok. Amint kihajtok a nagyszöllősi ház ablakán. Éhes vagyok, mondta anyám. Inkább az . első- bálas fényképemet. Vacsora után nincs evészet, mondta Lívia néni. Te Klára, fordult hozzám, Annus bekísérte Árpádot a mentővel. Nincs, aki rendet rakjon, elmosogasson. Megint ugyanazt a dühöt éreztem Lívia nénivel szemben, amit gyerekkoromban. És az ellenállásra most is képtelenül. Még mindig az ajtóban állva ránéztem anyámra. Épp úgy nem állt mellém, mint gyerekkoromban. Bárki keresztülmehetett rajta. Állhatatos butasága sérthetetlenné tette. Kijössz velem a konyhába, kérdeztem, noha tudtam, hogy fölöslegeset kérdezek. Azt mi nem szoktuk csinálni, mondta és rám emelte betört ablak szemeit. Ha megéheztél, odakint találsz ételt, mondta Lívia néni. Kimentem, föltettem melegedni a vizet és leültem. Nagyapa egyszer elvitt magával egy beteghez. A nevét se felejtettem el, Gavrics Kati nénihez. Sovány, nagyon öreg néni volt. Nagyapa széket húzott az ágva mellé, leült és nem csinált mást, csak fürkészte az arcát. Majd fölállt és odament a fiához. Estefelé fogd be a lovakat fiam, mondta neki. Néhány másodpercig csönd volt. Értem, doktor úr, mondta Gavrics Péter. A halál egyszerű, mondta hazafelé nagyapa. Csak arra kell vigyázni, hogy addigra elkészüljünk mindennel, ami életünk során nyugtalanított. Ez lehetetlen. Ezért kínzó mégis a halál. Már majdnem befejeztem a mosogatást, amikor Lívia néni bejött és a teáscsészét, a csészealjat a mosogatótál mellé tette. A csészéket külön, tiszta forró vízben szoktuk, mondta. A holnap reggeli busszal be kell menned Árpádhoz. Igen, holnap bemegyek, válaszoltam. Lívia néni hatalmának fölöttem a megalázáson kívül az volt a másik nagyon is egyszerű oka, hogy amit egyébként is tettem volna, azt parancsolta meg. Nyílt az ajtó, anyám dugta be a fejét, de Lívia nénit látva megtorpant. Hányszor mondtam, hogy vacsora után ne egyél, szólt Lívia néni. Anyám berántotta az ajtót és eldöcögött. Az éjszakát inkább nagyapa házában töltöttem. Véletlenül benyitottam a leszerelt rendelőbe, a dolgozóba és a régi gyerekszobába nem mentem be. A kertre néző nappaliban az összes villanyt felgyújtottam és nagyapa gondolkodószékébe ültem. Az asztalon nyitott könyv feküdt, mellette jegyzetfüzet.- Az öreg csonttá- nyérkán most is szárított kakukkfű” illatozott. Megverték az ablakot. Nem tudom, ki lehet az. Mindig nagyapa ablakán szoktak zörgetni. A gyerekszobában soha. Leszállók az ágyról, odaszaladok. À Gavrics Péter. A doktor úr? Mindjárt felébresztem. Szaladnék nagyapa hálószobájába, de a nappaliban világos van. Nagyapa a gondolkodószékében ül, olvas és a szárított kakukkfüvet mor- zsolgatja. Benyitok. Gavrics Péter, kérdezi. Nem tudok megszólalni, igent bólintok. Becsukja a könyvet, átmegy a rendelőbe, azután csak a kapucsukódást, kocsizörgést hallom. Arra ébredtem, hogy esik az eső. Bent fülledt volt, ablakot nyitottam. Alatta békák fürödtek a langyos esővízben. A rájuk loccsanó víztől arrébb riadtak. Apró, sűrű cseppekben esett, hosszúnak ígérkezett az eső, noha nyár volt. Nem feküdtem le, újra gondolkodószékbe ültem. Égdörgés ébresztett fel. Hat óra volt. A reggel világosságában a csillár fénye lesoványodott. Sietnem kellett, a busz háromnegyedkor indult. Már átszállítottuk kérem, mondta a portás. Hová, kérdeztem. Meghalt, válaszolta. Az igazgató főorvos úr engedélyével a holttest zárt koporsóban délutántól elszállítható. A hozzátartozókat a kórház táviratilag értesítette. A hozzátartozó én vagyok, válaszoltam. A délelőtt a temetkezési vállalatnál telt el. Feladtam én is egy táviratot, s mire visszaértem, a kocsi a hullaház előtt állt. Már bent van, mondta a sofőr. Itt tessék szíves aláírni és mehetünk. És én, kérdeztem. Én is magukkal megyek. Hely csak ott van, mondta a kocsikísérő. Aláírtam az elé- bem tartott papírt. Menjünk, mondtam. A sofőr hátrakísért, felsegített és becsukta az ajtót. Belülről nem volt kilincs. Kiértünk a városból, s hogy az egyre rosszabb úton ne csúszkáljon ide-oda, tartani kellett a koporsót. Az eső már nem esett. Ha esik, elnyomja a zajt. Nagyobb zökkenőknél ütődések hallatszottak a koporsó belsejéből. A kocsi megcsúszott és megállt. Elakadtunk, mondta. Kiszálltam. Üjra tündöklőit az idő. A szalannás sáron és a víztengeren kívül nyoma sem volt az esőnek. A fák mintha higanyt verítékeztek volna, a víz pici csöppekben csillogott a leveleken. Majdnem kerek órát küszködtünk, mire a kátyúiból sikerült kikeveredni. A maradék út is elég soká tartott, de még világoson megérkeztünk. Az utcán fekete tömeg várakozott. Lelassított az autó. Itt ravatalozunk, ide kanyarodjanak emberek, hallottam Lívia néni hangját. A kapuszámyak sarokra tárva, bevonva fekete drapériával. A veranda üvegén is ez fogta el a nappal maradékát. A szemközti falon fekete szalagok, a fal mellett hosszú templomi gyertyák. Hogy bírok én kigyalogolni a temetőbe, kérdezte Zita néni. A rendelkezésre álló időhöz képest minden feltűnő tökéletességgel volt elrendezve. Mintha összeszokott berendezők és díszletmunkások dolgoztak volna forgató- könyv szerint. A temetkezési emberek a szobába vitték a koporsót, az öregasszonyok gyér sorfalat álltak. Mind a négy illatos, fekete csipkébe öltözött. Tükör cipőiken erőtlenül botladozott a gyertyák fénye. Az első halottunk, mondta Rozina néni és a többire nézett. Halálában megtért hozzánk, mondta anyám. A veranda végében négy koszorú várakozott. A borravalót ne felejtsd el, mondta Lívia néni. Kifizettem a sofőrt, a kocsikísérőt. Maguk még be jöjjenek be jóemberek, kiáltott Lívia néni a beóvakodókra. Mit akarnak ezek a jöttmentek? A mi orvosunk volt, hallottam innen Is, onnan is. * A négy öregasszony a négy koszorúval libasorban ment a ravatalhoz. Jöjjenek, jöjjenek csak mindnyájan, kiáltottam, talán már fölöslegesen is, az ajtó előtt szorongó embereknek, mert már elindultak, a négy öregasz- szonyt elsodorták, az ajtófélfához tapasztották és tódultak befelé. Rajtuk keresztül is magamon éreztem Lívia néni sütő tekintetét. Néhányan a koporsóhoz mentek, vállukra vették és hozták kifelé. Azonnal álljanak meg! Maguknak elment az eszük! — állt elébük Lívia néni. Egyikük szabad kezével elhárította az útból. Nem ismerjük magát, mondta és továbbmentünk. Bujdosó Imre: Ház és udvar Takáts Gyula: Hajnali groteszk Az év ingujjából éjjel opálos vizek folytak széjjel. s még a rét álmosan füstölög, pillájára ülnek a ködök. Fenn a hajnalcsillag ül sután egy délceg jegenye gomblyukán, s hogy fölsercen a hajnal lángja, kigyúl a száraz kórók szára s hamujuk úgy szitál, akár a köd. Tűz-kányák úsznak a fák között s csőrükben víg reggeli dísznek, csupasz verébcsicsergést visznek... Pátkai Tivadar: Szél kapkod kalapja után (Sinka István emlékének) hiába temette csillaghullás leveleit az ősszel küldözgeti körébe ballangó is hiába áll jövet az idők barázdáin át nyáját keresi „mezzők” Mikes Kelemenje azazhogy maga a BÁRÁNYKIRALY Fölkeltem a virágok közül, hol a nyáj, hol az a nyáj Aklunk alom-melegibül? durrogtatja már virág-ustorát de Tőle nem félhettek költőkóficok cimborák! mert akit vihar ver szájon az mind így: a maga jussán jöhet el nem foghatja igába álom még ha részt sem követel
