Békés Megyei Népújság, 1978. április (33. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-09 / 83. szám
1978. április 9., vasárnap KOROSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Táncművészetünk jelenkora Táncszínház-előadás Békéscsabán. Színpadon a Balassi együttes Bujdosó Imre: Kerti munka Téka A szolnoki művésztelep Az elmúlt másfél esztendőben mozgásba lendült a magyarországi táncművészeti élet, s bár közel sem tartunk ott, hogy csupa befejezett tényről, eredményről számoljunk be, érdemes e kétszeresen mozgó világ frontvonalait és céljait áttekintenünk. Milyen alapokra támaszkodhatnak alkotó- és előadó- művészeink terveik kialakításában ? Az elmúlt három évtizedben kialakult a táncművészet intézményi bázisa, s noha ez a bázis ma már kiegészítésre szarul, mégis vívmányok sokaságát jelenti. Mindegy, hogy most az Operaház balettjére gondolunk — ilyen létszámú, felkészültségű, széles repertoárt társulatról a felszabadulás előtt nemigen mertek álmodoznia legjobb szakemberek sem — vagy akár a huszadik esztendejéhez közelgő Pécsi Balettre, amely repertoárjával és stílusával, s még inkább problémafelvetéseivel különleges helyet tölt be a hazai kulturális életben. Említhetjük négy hivatásos együttesünket is: az idők során mindegyikük hozzájárult, hogy a néptáncból színpadi művészet váljék, s hogy amit Bartók és Kodály megvalósított a zenében, ahhoz a mozdulat művészete — legalább céljaiban és néhány gyakorlati ponton — felzárkózzék. Folytathatjuk a sort a művészképzésben nélkülözhetetlen szerepet játszó Állami Balett Intézet munkájával, s nem feledkezhetünk meg a jelentős amatőr művészegyüttesekről sem. Az utóbbiak egészen sajátos helyet töltenek be tánckultúránkban : koreográfiái műhelymunkájuk szembetűnő dinamianussal párosul, s ez csak serkentő lehet a művészeti fejlődésben. Mindig nagy kérdés azonban, hogy az intézmények stabilitása meddig jelent biztos alapot, az egyszer már megszületett értékek hűséges ápolását, s mettől jelentheti a fogékonyság hiányát, az elzárkózást minden friss kezdeményezéssel szemben. Ügy tűnik, az elmúlt- másfél-két esztendő ezt a kérdést a Fotó: Demény Gyula korábbiaknál sokkal erősebben állította együtteseink elé, sürgetve a nyitást az új koreográfiái gondolatok és megoldások irányában. A figyelmeztetés persze nem minden alkotóműhelynek 6zól egyforma erővel, hiszen a Pécsi Balett mindig is híres volt vállalkozó készségéről, s az Operaház balettje is időről időre megteszi lépéseit műsorának korszert kiegészítésére. Hivatásos folklóregyütteseink vállalkozó kedvét azonban nagyban visszafogta az elmúlt évtized forgalmazáspolitikája, ami miatt a folklórműsorok nemegyszer már a szolgáltatás „rangján” kerültek a közönség elé. Ezért fontos és biztató, hogy az évekig „idegenforgalmi életet élő” Budapest Táncegyüttes új szellemű kamaraműsorával is sikeres előadássorozatokat rendezett az elmúlt évben, miközben megtartotta korábbi eredményeit, s az új művek kialakításában is a táncfolklórra, a mozdulat! anyanyelvre támaszkodott. Művészeti megújulás valóban ritkán képzelhető el önmagában a közönséggel való éltető kapcsolat, kölcsönhatás nélkül. Nem véletlen hát, hogy a közelmúltban újabb bemutatkozási formákon kezdték fejüket tömi együttesek és koreográfusok, s nem egyszerűen azért, hogy valamilyen statisztikai bűvöletben csupán a nézők számát emeljék. (Ezen a téren nincs ok nagyobb aggodalomra: az operaházi össznézőszám kisebb csökkenésén belül például évek óta erősen emelkedik a balettek látogatása. (Nem, inkább az eddig érintetlen rétegek meghódításáról van szó, s főleg arról, hogy valóban intenzív kapcsolat jöjjön létre előadó és néző között, hogy a táncos ne csak „teljesítse” kötelességét, hanem élményt adjon, hogy a néző sem emésztéses hangulatban, hanem megrendülésre és felemelkedésre készen fogadja a produkciót. De bő tere nyílhat még a táncos ismeretterjesztési formáknak is... A -vágyak, elképzelések valóra váltásának igazában még csak kezdetén tartunk (többnyire „táncszínház” néven sűrűsödnek az új fórumot sürgető igények). A Pécsi Balett 'kamaraműsorai azonban már legtöbbször kiállták a próbát, s jó reményre jogosit a vezető szakszervezeti együttesek erőteljes mozgása is, hiszen éppen nem szokványos műsorösszeállítással, hanem „tartalmat hordozó” korszert művökkel lépnek közönségük elé. S nagyon nem mindegy, hogy ezek az együttesek egyre gyakrabban lépik át a főváros határait, a sokszor elmarasztalt vidéki közönség pedig feltűnő fogékonysággal, elismeréssel fogadja az újkeletű táncalkotásokat. Akad-e gond a megújulás folyamatában ? Még veszteség is. A feltételek folyamatos csökkenésével például az elmúlt évtizedben lemorzsolódott a szegedi balett. S a társulat újraalapítását még megjósolni is nehéz, hiszen az otthont adó Nemzeti Színház éppen tavasszal csukja be kapuit. A színházépület felújításának szüksége valószínűleg beleszól a debreceni Csokonai Színház tánckarának életébe is, s ha egyszer elkezdődik a budapesti Operaház rekonstrukciója, hosszú ideig csak az Erkel Színházban láthat balettet a közönség. Igaz, új tervek, állapítások is javítják a mérleget, s várhatóan nemcsak számszerűségben, hanem arculatuk frisseségében is. A Népszínház táncostagozata ősszel már megkezdi felkészülését, s jövő ilyenkor bizonyára már be is mutatkozott első műsorával. Az új győri színház ugyancsak otthont kíván nyújtani egy új balett-társulatnak. Reméljük, ez is sikerül. Maácz László Egri Mária könyve Február 16-án nyílt meg a Magyar Nemzeti Galéria várbeli épületében a 75 éves szolnoki művésztelep jubilá- ris kiállítása. A legrégibb magyar művésztelep történetének eddigi legteljesebb krónikája, összefoglaló-értékelő feldolgozása a közelmúltban jelent meg. Egri Mária könyve, mely a Szolnok megyei Tanács támogatásával a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata gondozásában látott napvilágot, olyan dokumentum, amely helytörténetnek és műtörténetnek egyaránt kiválóan megfelel. Gondos forráskritika, körültekintő, alapœ kutató-feltáró munka eredménye a kötetbe foglalt nagy tanulmány, melyet 24 színes, 60 fekete-fehér kép és bőséges jegyzetanyag egészít ki. A szerző bevallott szándéka szerint műve tartalmi és szerkezeti felépítésével hangsúlyosan kívánta kifejezésre juttatni azt a meggyőződését, hogy a Szolnok körül szerveződött alföldi művészet felülvizsgálatra szorul. Vagyis előítéletek nélküli, tárgyilagos, helyismeretileg is pontos és konkrét elemzésre van szükség, olyanra, mint amilyet példának okáért Lyka Károly produkált, s hagyott ránk örökül. Egyébként ő volt az, aki máig ható érvénnyel megfogalmazta a múlt század közepe óta Szolnokon megszakítás nélkül folyó képzőművészeti alkotómunka művészettörté- netileg is jellemezhető értékét és fontosságát. Az 1902- ber alakult telep negyedszázados jubileumára készült emlékkönyvben így írt a kitűnő művészettörténész: „Szinte közhely ma már, hogy a szolnoki művésztelep fontos küldetést vállalt és teljesitett. Régen, a Pet- tenkofen korszakban, a festők érdeklődése olyan elemekre irányult, amelyeket az akkori Szolnokon még a falusiasságot képviselték. Amióta a művésztelep fönnáll, a típusos szolnoki kép messze túlterjed a piac festői intimitásain, apró epizódalakjain, cigányain, csirkés kofáin, s megnyitja nekünk a Nagy-Alföld széles látóhatárát. A sokáig ok nélkül elhanyagolt Nagy- Alföld a maga geológiai monumentalitásában, mint új festői érték vonul be Szolnokról művészetünk kincsesházába.” Egri Mária könyve voltaképpen ennek a folyamatnak előzményeit, alakulását írja le. „ ... a szolnoki művészet történetét nem az egyes művészek jelentőségével mérjük, hanem az időben változó összetételű közösség tevékenységének szempontjából vizsgáljuk a különböző életművekben, életutakban a Szolnokon töltött időszak egyénenként változó jelentőségét.” Ez a kicsit leszűkített alapelv, hogy tehát mit jelentett a város, előbb táji-környezeti adottságaival, majd a telep, az alkotómunka szervezett intézménye megteremtésével a képzőművészeknek, illetve a hazai képzőművészetnek, nos talán ez is oka annak, hogy Egri Mária könyve túlságosan leíró jellegű, árnyalt műtörténeti elemzésekkel jószerével csak az utolsó fejezetben találkozhat az olvasó. Ez egyébként, vagyis a telep jelenlegi alkotóit bemutató rész, a kötet legvonzóbb, legsikerültebb fejezetei közé tartozik. Kétségtelen tény, hogy helytörténetet, azaz telep- és művészettörténetet egyszerre írni, sajátos és nehéz feladat, amit végül is a szerző jól old meg. A könyv meggyőzően bizonyítja, hogy a szolnoki telep, -mint sajátosan szerveződött közösség, mivel és mennyiben járult hozzá a művek születéséhez. A telep elsősorban etikájával, a vizuális igazságok iránti hűséggel, a meglátni és megláttatni tudás magas szakmai igényével, az alkotómunka megbecsülésével, a valóság mindenek feletti tiszteletével, benne van a müvekben. Az esztétikum kifejlődésének, kifejeződésének útja-módja már heterogénebb képet mutat. De a változatok, eseti gességek, színvonalbeli különbségek ellenére is az összkép igaz módon, hitelesen vall arról a társadalomról és emberről, amely létfeltételei közé fogadta mindazt, amit mi ma szolnoki művésztelepnek, művészetnek nevezünk. Pálréti Ágoston Bujdosó Imre: Régi ház Szokolai Károly: Mérleg Isteneim, makacsok, lelkemben szerte tanyázók, mindegyik önmaga kóbor létét ismeri el csak. Értelem értelmet, szív jó szívet s ösztöneimnek istenei csak az ösztönöket, s még sok buja isten fújja magáét, vak-süketen, jogait követelve. Lökdösik egymás vonzköreit, nem tudva, hogy ők most arrább mozdultak, s hogy én csak úgy vagyok ember, hogyha közöttük •rendet tartok, tolva, emelve, mérlegemen jól egyensúlyban tartva e káoszt.
